Megállt a csupaszív

 

Kreszt Albertet sosem láttam futballozni, de el tudtam képzelni. Tudtam, hogy 70. éve magasában hétfőnként baráti csapatában még kergeti a labdát. Az a típus volt, akinek hatékonysága sokszorozódik, ha meccs előtt sportolói méltóságában megsérti valami. Akkor ő megtűrt balszélsőből romboló csatárrá nemesedett.

Mi az Ifjúsági Magazinban ismertük meg egymást. Én még csak riporter kifutó voltam, amikor ő már befutott ígérete volt az emberábrázoló fotográfiának. Háború című asszociatív sorozata szakma-szerte irigylés tárgya volt. A szövetség valamelyik nívódíját is elnyerte.

Romlik a memóriám, bizony, már nem sok mindenre emlékszem azokból a régi időkből, amikor mi kollégák voltunk, 1968-tól egészen 1969-ig. Epizódokra. És habitusbeli milyenségekre. Ezek persze, bár apróságok, nagyon fontosak.

Kresz Berciben megragadó volt az értelmiségi aura, (akkoriban ritkaságszámba ment a fotográfusok körében.) Az Iparművészeti Főiskolán diplomázott. Megragadó, csupaszív ember volt, innen táplálkozott a vele született empatikus lelkesedés meg a szakma iránti szent becsületesség. Mindezek mellett lakozott benne holmi roppant indulatosság is. Július 22. Rák-oroszlán jegyben született, napja a rákban, de órája az oroszlánban volt. Sokat szenvedett tőle, mert mindig előbb jött az oroszlán.

Volt egy kedves zongorista felesége, a kirobbanóan vidám és energikus Torma Gabi, kit egy délután vagy délelőtt(?) a szerkesztőségi kézbesítőnő, merő tudatlanságból tán, megsértett valahogyan. Akkor Kresz Berci ezt a roppant termetes nőt egyetlen hördüléssel felkapta, és a falhoz kente.

Máig rejtély maradt nekem, hogy egy nálam fél fejjel alacsonyabb ember hogyan tud irántam is gyakorta gerjedt hirtelen indulatában fölém tornyosulni, úgy, hogy valahonnan a mennyezet felől zúdul rám a hangja.

Amikor a sötétkamra előtt - úgyszólván megszólíthatatlanul - a szent előhívási idő leteltére várakozott, s majd amikor a fixírtől csöpögő, illatos filmtekercset óvatosan szemügyre vette, s ez a tekercs - ellentétben az én eseteimmel - rendre hibátlan volt, valahányszor furcsa bizsergést éreztem: amit más fotográfus kollégáimnál még soha. Először tapasztaltam, midőn megismertem Kresz Albertet, hogy a fotóriporterség az szent hivatás is tud lenni. Élet odaszentelése.

Egy idő után kifigyeltem, hogy átlagon felüli empatikus adottságának köszönhetően Bercit könnyű hangulati kelepcébe csalni. Elkezd az ember buzogni odaadón valami ügy iránt, mondjuk a békák fotográfiailag kedvező koloritása vagy az egyszerű ember tiszta mozdulatai, az esendőség elkapásának fontossága és ilyesmik iránt, és akkor Berci szeme villant egyet, és már messze előttem járt a békák, a mozdulatok, a hívők és esendők létének felmagasztalásában.

1968-ban botcsinálta tudósító lettem a szófiai világifjúsági találkozón. Fotógépet is vittem, mert két ember nem fért az utazási keretbe. Futár hordta Pestre a felvételeimet. Kresz Albert laborálta. Az egyikből címlap lett. Szép néger lány arca premier plánban, gyönyörű plasztikát kölcsönzött neki a zenitről zuhogó fény. Dagasztott a büszkeség. Elővettem a negatívokat, hogy gyönyörködjek magamban, ám a szóban forgó kockát nem találtam. Kis késéssel aztán rájöttem miért. Az arcot, ami úgyszólván beleveszett egy közönséges totál beállításba, Kresz Berci látta meg. Azt a piciny részletet. A rendkívül gondos negatív hívásnak köszönhetően hibátlanul kinagyítható volt, a kép tű éles marad. Ifjúi szentimentalizmusból sokáig hordtam a tárcámban, csak kontaktolt nagyságban az eredetit és az általa kiemelt, sokak által irigyelt címlap kivágást, hogy emlékeztessen, miféle igazságok lapulnak néha a látszatok mögött. Ma már evidens a gondolat, hogy ez a kép kettőnk műve.

 

Ő hamarosan Gödöllőre költözött, házasságától motiváltan, s bár e motívum később elenyészett, ő nem tágított, boldogabb életbe kezdett ugyanott.

Nem értettem, miért Gödöllő, mint ahogy azt sem fogom megérteni soha, bár magyarázta nekem, ha szóba hoztam, hogy miért nem csinált soha többé a Háborúhoz fogható expresszív fotósorozatot. Azt sem értettem soha, hogy az órákon át tartó kocsmai eszmecserék során miért a záróra bejelentésekor kezdi magába tölteni órák óta érintetlenül álló borát, s miért rendel azonnal még két utolsó pohárral. Ez megmaradt számomra, mint a feledhetetlen kreszi titkok egyike.

Aztán a Trabant. Hogy tud egy ilyen kvalitású ember azzal a förtelmes dobozzal mutatkozni? - sosem értettem. Na igen, az Urbán is, de az más. Urbán Tamás egy vidám kalandor, a társadalmi lét legalsó szféráira hangolt ördögfióka volt, legalább is a lelkiségében szelíd Kresz Alberthez képest.

Berci fotográfiában tanúsított perfekcionizmusát mindenki nagyra becsülte. Mesés árnyalatú kópia-feketéit még Füles is non plus ultraként emlegeti. Oktatott az idők során Amerikában, aztán a művészeti szakközépiskolában, majd a gödöllői egyetemen, na és az életben mindenütt, szinte akaratlanul is. Olyan autodidaktáknak adta ő tovább a szakma szeretetét, mint én is vagyok.

Kezdtünk ritkábban találkozni. Egyszer a rendszer változtatgatások idején, az eltakarodott ruszkik nyomán ott marad, lepukkant kastély jövőjéről tartottak nagyszabású tájékoztatást, és én is elmentem Gödöllőre. Állván az óriási tömegben s megunván az egy órája tartó prominensi süketelést, kezdtem forgolódni, s hármat találhattok, ki állt mögöttem négy-öt lépésnyire. Hát igen! És azt már nem tenném fel találgatás tárgyául, mi volt az első szava, mert kilátástalan dolog ilyesmibe beletalálni:

- Kezdettől itt állok mögötted! Figyellek. Egy percre sem vettem le rólad a szememet! - és volt valami enyhén gestapós a hanglejtésében. Íme a fotósi területféltés egyik klasszikus, oroszláni megnyilvánulása. Kresz Albert, némi joggal, territóriumának tekintette Gödöllőt. Lopkodtak ott látványt elegen, már ha az élet bármely területét bármi jogon ki lehet sajátítani. Én nem tettem volna.

A vidéki élet feltehetően jót tett neki. Hetven fölött még focizott minden hétfőn. Életem első igazi kiállítására ezért nem jött el, mert az is hétfőre esett.

Mikor időnként itt-ott együtt szidtuk a rendszert - a már leváltottat, persze! -, tudtam, van valami kis vacak kutyája, és lazításként rá-rázendíttem a kutyák nemes szívéről, meg ilyenekről, és már áradt is belőle az együtt érző lelkesedés.

Utolsó éveiben - kutyája már rég búcsút vett tőle - leginkább az archívuma digitalizálásával foglalkozott. Sok kincse volt. Hogy csak két nagy nevet említsek: Cziffra György és Kocsis Zoltán barátság fényében kattintott portréi. Archivumának bizonyára akad majd méltó hely e magyar honban - hogy a csupaszív békében nyugodhassék.