Magamban handabandúkoltam a Petőfi Sándor utcán, az erdőmből jövet.
Még harmat ült a fülemen. Fényes felhőrojtok demárlottak a pirkanó ég alján,
holott pedigmégcsaknak tűnthetett volna az idő, már ami a haza összes
mobiljának mutatódzását illeti. Nem nagyon értettem, mitől vidít most a jókedv,
ami amúgy unásig megszokott már nálam, mióta eszemet nem tudom.
Pillantottam egyet, s lám, hökkenésnyire tőlem, szemtől szemben épp felém
vánszorgott egy alak. Megállt, tudta a nevemet. A hajdanit. Na és?
Tekintete fentről lefelé kettészelte hasamra vetülő árnyékát, s csak
annyit szólt gyászosan, hogy nem vagyok már a régi. Már hogy én.
Ekkor jöttem rá, miért nincs nekem semmi bajom. Mert én folyton a
mostani vagyok. Az éppen mostani.
Ez meg... csak gondoltam ezt, de nézni nagyon tudok. Felfogta.
Undorodott egy savanyút, és ment tovább.
Ment? Tűnt, régiségébe befelé, csetledezve, botladozva. Mozdulataiból öröm
semmi, még egy kevéske kotródás sem sugárzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése