Digitális véletlen

A főszereplő épp gúnyosan kacagott, amikor a véletlen befogta a száját. Ez ma már digitálisan zajlik, még hozzá úgy, hogy szétpixelesedik a fej. A lassabb felfogásúak kedvéért ilyenkor a film is megszakad nyomban, s néma, fekete szünet következik a képernyőn.

Így most már lehet gondolkodni azon, hogy miért is néztük ezt a hülye filmet. Meg arról is, hogy ha ilyen hosszan tart a fekete szünet, talán nincs is senki a tévéadás közelében. Egyetlen teremtett lélek sem vigyázza, hogy nem követ-e el a véletlen valamiféle - más egyébként áldásos - disznóságot. Szóval rá lehet ébredni, hogy milyen éterien egyedül vagyunk, hogy mennyire magunkra hagyva csesszük el fogyatkozó napjainkat. Zömében valami művi szarságra ráfanyalodva, aminek életünk lehetséges értelméhez semmi de semmi köze.

Az nyilvánvaló, hogy a látszatokkal fedett valóság szintjén sorstársai vagyunk egy csomó szerencsétlen színésznek, akik eljátsszák ezeket az évadokon átívelő hülye szerepeket, hogy megéljenek valahogy. Szerencsétlenek, mert nem tudják gondozni a presztízs-szférájukat. Nem tudják, mikor kell olcsó ajánlatokra nemet mondani, hogyan kell sztár-imázst építeni. Ezért aztán szerep-alamizsnákkal kell beérniük. Miként nekünk meg, élethez bambáknak élmény-alamizsnákkal. Tűrnünk kell, hogy a képernyő ördöge hülyéskedjen velünk. A digitális hülyítő-ipar ezerrel nyomul, itt van mindenütt, látásunkat virtuális szeméttel tömi tele, mígnem elsorvadt érzékekkel magunkba fordulunk.

De mit mizek itt össze-vissza, hiszen én ezeknél azért okosabb volnék. Életem célja: úgy élni ügyesen, hogy ne vegyem észre, ha életem céltalan. Persze, efféle okos dologhoz mások is kellenek. Összefogás. Kezdetben altatódal, később meg áltatódal. Most is egyik kedvenc áltatóm telefonhívására vártam, csak ezért ácsorogtam itt, a tévé előtt. Ácsorgok, igen. A karosszéket jellempróbaként eltüzeltem, mert nem adom olcsón a szabadságomat.

Az adás, mint mondtam megszakadt, de nem ölbe tett szemekkel álltam ott, dehogy! Nem, nem kapcsoltam másik csatornára, hanem ügyesen kihasználtam a hosszú, fekete adásszünetet, és írtam egy verset, egy haikut. Három rövid sor az egész. A látszat ellenére jócskán van vele pepecselés, mert a legalkalmasabb szavakat hosszúságuk miatt sorra ki kell hajigálnunk, míg nem marad az a szöveg alakzatként még úgy-ahogy szellemi egységet alkotó tizenhét szótag.

Segíts úgy élni,

hogy ne vegyem észre, ha

létem céltalan!

Tizenhét szótag. Szám szerint rendben, bár az a fenti változat - életem célja: úgy élni ügyesen, hogy ne vegyem észre, ha életem céltalan - sokkal kedvezőbb megfogalmazás, mert nem tűnik olybá, hogy rászorulok bárkire is. Másrészt kitetszik belőle, hogy én magamtól vagyok ügyes, egyáltalán, hogy ügyes vagyok, úgy bizony!

Harmadrészt meg sajnálkozom, hogy annyit bajlódtam a tömörítéssel, mert az a valaki, akinek a hívására vártam, mégsem jelentkezett. Most aztán itt toporgok egy puritán szellemi szösszenettel, én, aki eredendően locsogni szerettem.

Na, lódítottam picit: eredetileg dehogy is voltam én locsogó. Amikor tízévesen Almádiban elvittek a sóhajok hídjához, s nagynéném nógatott, kívánjak valamit, kis gondolkodás után, nagy merészen így sóhajtottam: sokáig éljek!

Ez öt szótag. Később sokat hígultam. Ifjúként elárasztottam a világot tengernyi vágyakozással. Mesés szavakkal buzogtattam szenvedélyes képzeletemet. Repesve vártam boldogító véletlenekre. Hol már az is, az a régi, szép bőbeszédűség és a virágos réten kódorgó igaz véletlenek?

Közelg az idő, mikor a haiku is locsogásnak számít majd! Szépen körmölt ódák? Ugyan már! E-levél, igen, virtuális vakkanások, amitől kipixelesedik a száj. Marketing molesztálásoktól eldugult tévé képernyő. Az okos mind húz innen. Mindenki húz mindenhonnan. Új boldogságokat próbál az ifjúság, miket a díler terít. Tenyérnyi displayen vergődik a beleélés. Helyesbítek: a belenemélés.

Más kor. Új. Nyú. Még nyúvabb. Abbizony!

Néha a menők sem ússzák meg