Nézem a tévét

(minek nézem?)

Nézem a tévét, és mind gyakrabban elém ugrik egy férfi vagy egy nő, és aszongya nekem: Magyarország erősödik. Vágom: ez a személy volna a Mindenkiből, Mindannyiunkból egy, egy nő vagy férfi, tehát akár én is lehetnék, mert pont úgy mondja, amit mond, mintha - amennyiben engem talál a kamera - én mondanám, esetleg történetesen neki ugyanezt. De mire föl?

Ez a Magyarország erősödik szólam filmkamera elé állított, papagájosra rendezett emberek szájából (bár nyugalmukból sugárzik, hogy ide vágó, töredéknyi életidejüket ezúttal rendesebben megfizették) üres és céltalan, a Mindannyiunk részeként tekinthető tévénéző - egyáltalán állampolgár - szempontjából értelmes feladatokat nem sugall, épp olyan - cinikusan fogalmazva - sugallatos p.r. diktátum ez, mint annak idején a "Sztá-lin, Rákosi, Sztá-lina Párt" volt. Na jó: kevesebb talán mögötte a következményektől terhes erőszak, pusztán tudati mintát sugall a liberális és illiberális mintáktól már maszatosra sugallt emberi agy számára, de ez a kis különbség csupán annak egyik nyilvánvaló jele, hogy változnak az idők, és a demagóg stílus is más, a közvetlen névkultusznak nincs már divatja. Most, ím, rólunk szóló mini-játék-riportfilmekben kínálja magát a hatalmi önelégültség.

Nem azzal van gond, ha Magyarország erősödik, dehogy! Csak szeretném, ha ez előbb nekem jutna eszembe, látván világosan az én létszintemen is, hogy mi a helyzet, hogy ez a helyzet, hogy lévén én is Magyarország része, erősebbnek érzem magamat. Aztán majd örülnék, ahogy akarok - mert az én időm, az én "hazafiúi" észjárásom s vele az én stílusom is változik.

Másrészről meg jön Schwarzenegger mint Terminátor az Izé tévéadón, és aszongya: Talpra Magyar, hí a haza!, a következő reklámblokkban meg folytatja: "...itt az idő, most vagy soha!" - lévén, hogy közelg március tizenötödike.