kánikula

Ebben a még csak az imént véget ért dögmelegben - bocs, bal káni kulában - végig szorgosan locsoltam ám a hibiszkuszt, mintha az én gyerekem volna!
És láss csodát! Határozottan rám ütött!

VERS MA

avagy a szokott hely késztető ereje

A hely mindig is lehetett elvont értelmű behatárolás, de soha nem annyira, mint ma.

Régi alakjait levedli lassan a hangzásával kitüntető figyelmet követelő nyelvi megnyilatkozás. A szólaló elkóborol a közösségmegtartó eszmék, a formai lelemény, az érzelmi örökség és a bölcs meglátások unásig bejárt ösvényeiről. Mi teszi hát a verset manapság, miből ismer rá az olvasó?

Ha egy formátlan szöveg azon a helyen (értsd: olyan kommunikációs felületen!) jelenik meg, ahol hagyományosan a versek szoktak volt megjelenni, vagy figyelmünk előterébe kellő tekintéllyel akként adresszáltatik, mintha vers volna, akkor azt ma már versnek kell tekintenünk (és amilyen erős kötelék a kulturális késztetés, legyen az a szöveg bármicsoda, mi, az értés végtelen mezején szédelgő olvasók verssé fogjuk gondolni azt, bizony!)

Nem a megformálás többé a költő célja tehát, hanem a pozícionálás: megnyilatkozásainak helyzetbe hozása. Ennek eszköze mindenek előtt a bátor és szerénytelen tolakodás, ennek nyomán pedig a jó és kiterjedt kapcsolat, lévén, hogy a befogadói figyelmet megragadni képes, modern kommunikációs felületeket, mint személyes identitással könnyen lehatárolható, ám egyre inkább virtuális és a maguk sokaságával a közérdeklődést túlkínáló "helyeket" csakis a konkurencia harc iránt ambicionáltak és egyben gazdaságilag is túlélő-képesek tudják fenntartani. Az eltökélt vállalás hitelesíti bármi izének költői mű voltát, ám a költő volt tiszta esszenciája helytartói szerepre nem predesztinál.

Hmm?

Tömörebben: közölt szavak milliói landolnak ma az olvasó fejében, s a felbukkanás helye sugallja, hogyan értse, mely szellemi síkon mit gondoljon róluk.

Rondábban: írhatunk ma is verset a fürdőszoba csempézett falára (alkoholos toll!), miként írhattunk régen a budi falára akármivel, csak ha rím van benne, a budira fogja emlékeztetni az olvasót.

Szebben: írjatok költők, aztán majd meglátjuk...!

ennyi apologikus bevezetés után jöhet talán most már az a vers is:

 

A távolság mint üveggolyó,
ezt ismered. Egy vicc!

Ami gurul feléd

szörnyen és mozdulatlanul,

az a csontjaiddal tekéző idő,
Legyen belőled,

ami csak lehet.

Ki-kitúr ad astra,

pontosabban a csillagok alól.
Odafeszít a téridőbe.

Anyám ha látná...

de mindegy.

Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.

diafilmszínészek

Ki ne tudná még ma is, mi a diafilm?

Ki ne tudná, mi a filmszínész?

Na de a diafilmszínészről, erről a kihalóban lévő csodálatos fajtáról hányan tudnak?

Időbeli komponáltsága okán rejlett egy érdekes lehetőség a diaporámában: a képregény. 

E műfaj nélkülözhetetlen közreműködői voltak a diafilmszínészek.

Az átúszás lehetőségének köszönhetően több volt ez a képregény, mint fotók lapozgatása.

Kevesen éltek vele, mert sztori kell hozzá, továbbá diafilmszínészek, meg kellékek kellenek, és nem utolsó sorban rendezés, hogy értelmes eleje, vége, na meg figyelemre méltó közepe kerekedjék a képszekvenciának, pontosabban: az audiovizuális  látványfolyamnak.

Mi - D-Vektor és Pesövé Ofszi - akkor még egy személyben -  a legegyszerűbb és legkedveltebb formáját űztük: a humoros-poénos, narrációs és képi asszociációkban gazdag fotográfiai játszadozást - mindazzal, ami csak kezünk ügyébe akadt.

Kedvenc diafilmszínészeinket sírig nem felejtjük.

Fel kell persze ismerni mindenek előtt, ki az. Amatőr, lelkes, igénytelen és önfeláldozó kell hogy legyen - ennyit biztosan mondhatunk.

Amatőr, de gazdasági értelemben inkább azt kéne mondani, nonprofit beállítottságú. Egy diafilmszínész teljesítményét is honorálhatjuk, persze, ám, sajnos, könnyen elromlik az ilyesmitől. Ha adunk neki egy marék pénzt, könnyen azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen celeb, akinek mi útját álltuk nyamvadt kis fotómasinánkkal televíziós világhíre felé menet.

Az aktfotó táborokban mind máig rendre alkalmaznak pszeudo diafilmszínészeket. Ezt a jelzőt kell rájuk akasztanunk, mert azok, akiket ilyen körülmények között valaha is felleltünk a fényképező lencsék előtt, általában unalmas figurák voltak, akik a pénzért levetkőznek ugyan, de önalakító ötletük semmi. Elég rápillantani a falra ragadt pucér hölgy kétségbeesett tekintetére, amint a magát lisztporba áldozó Eifert János mellett a róla készült fotó display mására mered.

Ha az aktoló lányok nem ingyen működnek közre, már pedig nem, akkor legszívesebben unatkoznak fotózás közben. Ha nem unatkoznak (annyira), akkor borzasztóan ambicionálnak egyetlen valamit, azt, hogy szépek legyenek a fotón, hogy millió szépvagyok fotó készüljön róluk, amit megnéznek, és ha azon nem tetszenek maguknak, követelik nyomban, hogy legyen a kép (régen széttépve, ma kitörölve) megsemmisítve.

Van aztán egy-két őstehetség, akit a honoráriummal sem lehet elrontani. Ezek diafilmszinész státuszának titka valószínűleg az, hogy a társadalmi környezet iránt akadnak szabad, presztízzsel nem terhelt vegyértékeik. Na és hülyéskedésre hajló mersz és lazaság van bennük.

Számunkra első helyen áll a diafilmszínészek listáján régi, híres versmondó barátunk, Babits László, akinek csodálatos cselló szólt a torkában, míg ki nem tört rajta hirtelen a fékeveszett hülyéskedhetnék.

Babits László a Papírvacsora című képregényben

A kocafotóst alakító Babits Laci

Hasonló rangú,  kifejezetten diafilmszínésznek született kedvencünk volt (talán az mindmáig is) András Judit, továbbiakban csak A.J. , aki azóta világraszóló jóléti kalandokban alakított főszerepet.

Werkfotó az egyik forgatás szünetében

 

A.J. elbűvölően tud(ott) hülyéskedni. A filmezés iránt csak szikrányi tehetsége volt, de diafilmszínészként zseniálisnak bizonyult. Huszárik Zoltánnál nevetségesen megbukott. Részben azért is, mert Huszárik nem ismerte fel az ő spéci zsenialitását, illetve nem is kutatta, mert úgy sem tudott volna mit kezdeni vele. A filmekben folyvást úgy kell csinálni, mint az életben (Tarantino és egyéb zombifilmek kivételével talán) ám a legtöbb amatőrnek gőze sincs, milyen ő az életben, s hogyan kéne tehát a felvételen is olyannak lennie.

A.J. a tükörrel kontrollált önbeáldozás közben

A diafilmszínészet karakterisztikus főtengelyében helyezkedik el a hülyéskedés iránti ambíció mellett a küllemi önbeáldozás hajlandósága és képessége. A szerep a képregényben ugyanis soha sem irodalmi lényegű, hanem a látványról szól, ami lefotózva az elevenség emblematikus esszenciájaként megmarad. A diafilmszínészetre született személy vizuálisan expresszív és asszociáció keltő, de legalább annyira bátor kell hogy legyen. A diafilmszínész csak hemperedik egy érdekeset, csak vág egy lelkéből fakadó, utánozhatatlan grimaszt, és a forgatókönyv már kerekedik is, mint a Hold.

Na jó, ez régen volt így. Nincsenek többé diafilmszínészek.

A.J. a Because-ban

Babits Lacival a Főfotó promóciós diaporámájában

Az Übrigensben

Nagyrakedvelt diafilmszínészünkkel, Cifer Györggyel a Főfotóban

Cifer György kiváló alakítása a Sőt!-ben

Babits Laci a photokina kategória első díjas Money-ban

Tudós barátunk, Virágh László az Orient Expresszben

Kard Aladár az Übrigensben

Ugyancsak ő az Übrigens beáldozást követelő végkifejletében

Babits Laci a Főfotóban

Babits László diafilmszínészete csúcsán

Két pótolhatatlan Number One-unk A.J. és Babits Laci a Főfotó végkifejletében

 

Leszámolás

Néha hűvös nyugalom kell az ilyesmihez, néha meg épp a hőség talán, a hőség sürgetése. Egyszer csak felismeri az ember, hogy nincs mese.

Nincs mese, elmúlt valami, és még hozzá úgy, hogy létközegestől megsemmisült.

Megsemmisült a diapozitívokból építkező analóg audiovízió, megváltozott, másfelé tart a világ. Nem csupán a technika, de az ember is. Az ember a technikai fejlődés ezer csalétkét akarja, és egyszer csak hűtlen lesz már az élet - legyen atavisztikus, legyen kézzel fogható bár - nyűgös küzdelmeihez, a képzelet véletlenektől terhelt-ihletett analóg mutatványaihoz.

Amikor a stuttgarti Kodak gyárat bezárták... mit bezárták, erőszakkal véget vetett a Kodak Carousel gyártásnak az anya vállalat Amerikában! A computerizálódás feletti ijedelmükben az interféjszképes Ektaprot akarták ráerőltetni a világra, akkor még nem sejtettük, hogy mit is jelent ez. Persze ők sem, mert nem a jelenképesség, hanem a jövőképesség volt a kérdés, és a Kodak valahogy nem látta a jövőt.

A világ legnagyszerűbb kisfilmes diavetítő gépe, a Kodak Carousel a halálsorra került.

Bezúzták az összes gyártógépet. 2002-ig garantálták az alkatrész utánpótlást, és ez az esztendő egyszer csak itt volt, és istenem, hol van már! Ezzel a Kodak vetítők sorsa megpecsételődött. Bármilyen komplett is a mechanika, a diavetítés forró üzem, a lámpa körüli forgó alkatrészek tengelyperselyeiből kiég a kenőanyag. Meg lehet úszni, ha nem vetít az ember, de akkor meg az egész minek?

A Kodak Carouselek sorsát igazából nem a Kodak anyacég pecsételte meg, hanem a digitális fejlődés. Jöttek a projektorok sokszorta nagyobb fényerővel, és alájuk dolgozott a digitális képfeldolgozás. A legparádésabb látványpörgéshez sem kell már több egyetlen projektornál.

A régi vetítőgépeknek nagyon kellett a sötét auditórium. A fényerős projektorok mellett elszokott az ember ettől is. Oda, ahol több vetítős, diapozitívekből összerakott műveket vetítenek, ember nem megy be.

 Maga a videó lépett rá a fotó-AV nyakára. A technikai fejlődés szárnyal, minden a filmi ábrázolás felé tart. Gyerekjáték lett filmfelvételt készíteni, és házilag szerkeszteni.

Egyszer csak rádöbben az ember, hogy több vetítős műveihez már csak egyetlen vetítőgépe maradt, az is ki tudja meddig még.

Aki képes rá, a műveit digitalizálhatja. Még precízebb is a kép, mint amilyen a hosszas, sokvetítős jusztírozások dacára egyáltalán lehetett.

A drága diavetítő technika, s különösen a profi vetítéshez nélkülözhetetlen, századmilliméterig precíz termékek, mint például a perforációt középponthoz integrráló, fogakkal felszerelt diakeret, teljesen haszontalan dologgá lettek. A hangszalagról vezérelt, betárazott művek soha többé nem lesznek levetítve. Még ha valamilyen múzeumnak kellene is ilyesmi, ugyanazzal a kérdéssel néznek ott is farkasszemet: meddig működik még a hozzá szükséges bemutató technika?

Így aztán a nyár kellős közepén rádöbben az ember, hogy a körtárai, melyek beborítanak egy teljes falat, úgyszintén a halálsoron vannak, diástól, programozott hangszalagostul, drága vezérlőkütyüstül, mindenestül.

Lássuk uram, mire megyünk ketten, jajdul fel az ember, s borítja a tárból, mint vödörből a papírkosárba a tengernyi diapozitívot, aminek csak a kerete, mert precíziós feltételeket szolgált, egyenként többszáz forintba volt.

Ha minde közben van egy új világ ígérete, boldog lehet az ember. Dum spiro spero.

Új világ ígérete pedig van. Alkotni digitálisan sokkal-sokkal tökéletesebben lehet. Na, nem azok mondják ezt, akik mindig is a színtónusok gazdagságán lovagoltak, hanem akik, míg élnek, a kreatív gondolataikat kergetik.

Végül is, ha elég meleg van nyáron, télen meg hideg, akkor tágul, zsugorodik az anyag, s néhány tíz év alatt széthullik a kémia valahány szülötte.

Ha a mű nem futott jó időben eleget, ezt már hiába siratjuk.

Nekünk ettől nem kell tartanunk, nekiveselkedünk tehát a kánikulában a selejtezésnek. Szörnyű érzés, az életünk értelme kérdőjeleződik meg kicsit, mert mi a fotó-audiovízióba, életünk értelmének tekintvén mindent beleadtunk. Egyetlen  zördüléssel zúdul a körtárakból a papírkosárba többszáz dia. Egyetlen zúdító mozdulattal tűnnek el művek, mik az egész világot bejárták.

Létrehoztak Nyugat-Európában valahol egy diaporáma archívumot, ám a maguk idején oly diadalmas és a világnak szellemi bátorság dolgában példát mutató Kelet-európai alkotókra nem terjed ki az értékmentők figyelme.

Műkedvelők buzgalmától kelt életre a diaporáma majdnem ötven évvel ezelőtt. Az efféle babráló alkotás (alkotósdi) zömében a műkedvelők terepe maradt, akiknek az értékszemlélete mindig is a pillanatnyi divat függvénye volt.

Eltűnnek a hajdan csereberével szerzett világjáró pályatársak művei is a papírkosárban. Többen nem is élnek már. Ha az ember emlékszik, az pont elegendő. Nincs az a digitális technika, ami műveiket, a csetlő-botló dramaturgiai próbálkozásaikat az analóg eszközök eltűntével rekonstruálni tudná, de nincs is kinek levetíteni.

A hetvenes évek második felében még csodálattal nézte az ifjúság a diszkó műsorok szünetében, hogy A kép átúszik B-be.

Háromszáz A kép átúszik... na nem, belekeveredik háromszáz B képbe a papírkosárban.

A látszat csal: többszáz diakeret bámulja egymáson átszivárgó fényeit. A papírkosár 55 centi magas és a nyílása 50 centi átmérőjű.
Amikor végeztünk, a kosár alighanem tele lesz.

Mint a 40x40 milliméteres keretekből kitetszik, valaha a profi fotó-audiovízióban is otthon voltunk.
A kölni Photokina audiovizuális versenyén 1986-ban díjat nyert promóciós munkánk hever odalent.

Világot bejárt művek ölelkeznek itten. A nagy megtiszteltetéstől diakép alakot formál magából a papírkosár.

Világjáró cipőnk követi a virtuális sírba világjáró diáinkat.

Utolsó két vetítőgépünk nem hisz a szemének.

Mi magunk azonban halljuk még nagyon is az idők szavát. Szelfi, ez most a menő. Állvány és önkioldás, semmi kérész-divatú szelfibot!

Ez pedig itt a fájdalmas elmúlás képzelethazdag ábrázolása.

A plecsnikről már említést tettünk minap. Azokat bezzeg még tartogatjuk. Ilyen az ember. A plecsni fényes, és kicsi. Nem lesz gond, a nyúl is könnyedén kidobja, ha egyszer majd szedni kell a sátorfánkat.