nemfényképezés

Ma figyelmesen néztem egy embert. Olyan országokban, amelyek demokratikusnak vélik a berendezkedettségüket, ezt nem tilthatják meg.

Néztem tehát. Pár másodperce huppant le a combino szemközti ülésére.

Fiatal lány, fejére lapult barna hajjal, kövérkés combok – combínók, ha viccelni mernék -  miniben. Duzzadó táskájával nyomban eltakarta, amit az ülőpóz felfedne.

Miután leült, összerendeződőn megmerevedett egy pillanatra, majd vette a mobilját. Nézte hosszan, de nem úgy, mint mások köröskörül, az ég adta világon mindenütt, hanem mintha nem is nézné. Fókuszálatlan volt a tekintete, merev és passzív, mint akinek már elege van az életből.

Miért írom, hogy már? Talán csak éppen, talán csak pillanatnyilag volt elege.

Nézett hosszan a kijelző kínálatára, egyetlen ujja sem rezdült, aztán amikor kiterelte tekintetét az ablakon túl suhanó esti világra, akkor láttam a szemén, hogy nem ráunt, dehogy, az élet talán fontos neki, hanem feldolgoz épp valamit. Talán most számol le valamivel, esetleg valakivel. Találgathatom. Koravénes, összegző beletörődés, valami ilyesmi bujkált a nézésében. Nem látott semmit, senkit, engem sem, aki alig másfél méterre ültem előtte, csak nézett hurokban, kifelé-befelé.

Gondolatban szóltam hozzá, de erre sem reagált.

Néztem én is, szememmel fókuszáltam, és nem fényképeztem. Igaz, ennyire közelről eleve ribillióval fenyegető tolakodás lett volna fotózni, de szándékomban sem volt.

A fotónak, bár természetéből adódóan képes közvetíteni nyilvánvalóságokat, mára ugyancsak megingott ez irányú hitele. A fotó több lett, mint fénygeometriai szabályszerűségek látható következménye, ami az embernek köszönhetően ott hagyja a maga energia-lenyomatát valamilyen arra fogékony anyagon.

Nem vitatható persze, hogy esetleg mégis valamiféle valóban létezett dolognak, pillanatnak a nyilvánvalósága is az, ami a modern fotótechnika művelet-láncolatainak mélyéről szemünk elé kerül, s aminek nyomvonalán visszafelé haladva esetleg kényes tények birtokába juthat az értelem. Bár ez ma biztosra már nem vehető, ki sem zárható.

A fényképezés kényes ügy tehát, a kattintások eme sűrűsödésének magasában egyre kényesebb, ezért a törvény, engedvén az emberi nyafogásnak, próbál gátat vetni az optikai szerkezetek gátlástalan nézésének.

Az emberi nézés, egyáltalán a képzet, a látás útján való képalkotás, az más. Mind amellett, hogy ha ügyesek vagyunk, talán nem is látható, hogy nézünk, az ilyen képnek nincs nyilvánvalóság értéke, és fejünkből ki sem printelhető. Szavakra konvertálhatjuk, ám az nem hiteles, a nyelv valami másra való szerszám.

Ha például az erdőn át hazafelé tartván megtámadnak, és elveszik tőlem rám bízott, tömött pénztárcátokat, bár számomra nyilvánvaló, hiszen láttam s elszenvedtem, ami történt, a tényt szavakkal, hitelt érdemlőn nem tudom továbbadni. A nyilvánvalóságnak eme hiátusát mások ítélkezése fogja kitölteni.

És nem lehetséges-e csakugyan, hogy a pénztárcátokat annyira el kívánom lopni, annyira akarom azt a pénzt, hogy holmi képzelt rablókkal képes vagyok még magamat is megvezetni?

Vannak ugyan egyszerű benyomások, egyszerű tények, melyeket egyetlen „gondolintással” kétségbevonhatatlanul lehet rögzíteni, s még inkább ilyesmik volnának a történések inverzei. Azt talán biztonsággal ténynek vehetem, hogy út tudom, hogy az erdőn át jövet nem találkoztam senkivel. Ám hitelt érdemlőn ennek a negációnak a nyilvánvalósága sem adható tovább.

Én e gyarlóság örvén képzelődhetek tehát, hazudozhatok is akár, mert neve és személyazonossága nélkül nem hurcolhatok meg senkit – már úgy, ahogyan ő arra kényes :-)

Szavaim elnagyolt leírásából e rezignált tekintetű lányka személye nem beazonosítható. Mire a bio-optikám által közvetített kép elfoglalja helyét az elmémben, már nehéz, sőt, talán nem is lehetséges leválasztani látás-értelmezéseimről: a tény „olvasatomba” és megítéléseimbe ágyazódik.

A puszta nézés jogilag semmi.

Csak néztem tehát ezt az embert, annak tudatában, hogy ez jogállamilag tiszta ügy.

Furcsa persze, hogy nem maradt a dolog annyiban, tehát, hogy irkálok is itten.

Ez talán azért van, mert az ember szereti feszegetni korlátait. Másrészt az is benne van ebben, hogy munkálkodik bennem az értelmezés iránti késztetettség.

Ráadásul, amilyen nyughatatlan vagyok, folyvást virtuális valóság változatokat pörgetek agyamban. Ezekhez pedig, kiindulásképpen valóság kell, megfigyelés, majd pedig megformáló eszköz. A nyelv tökéletes eszköz ilyesmire.

Negyedrészt a kapcsolatot keresem. Nem azt, nem a fizikait, hanem az ember-nemben való összetartozást.

Elmém által hozzá tudok kapcsolódni egy másik emberhez. Működésbe jön a szerepcsere, az együttérzés. Később még jó tettekre is sarkallhat a virtuálisan csírába szökkent szolidaritás. Átveszem, átképzelem magamhoz egy másik ember gondjait, és megoldás felé terelem azokat. Na, csak úgy magamnak, de aközben tartozom valakihez azokkal a bizonyos számozatlan érzékeimmel, s nem csupán várom maflán, hogy e körúton tekergő, sárga jóléti eszközről leszállhassak majd valahol.

Le kellett szállnom a következőnél, így hát úgy döntöttem, holnapra túl lesz ez a lányka a dolgon, holnap jobb napja lesz.

Kinek is? Ja, igen!

Igazából nem tudhatom, demokratikus ország vagyunk-e még, nem történtek-e súlyos korlátozások, mialatt utaztam. Semmi kedvem lesni, követni, hogyan kotor bele a hatalom a maga önző rendje jogán a tehetetlenül villamosozó ember természetes viszonyaiba. Nem fülelek, hogy el ne szalasszam, rejtett kattanással mikor lép hatályba valami.

Napi dolgaink fonalán haladva követhetetlen, miképp kezd az állam kérdezetlenül használatba venni, beépíteni bennünket valamiféle „felsőbb érdek” motiválta, nemzetközi helyzet szülte, ki tudja miféle hatalmi aurával kecsegtető, politikailag alakoskodó, voksunkra kacsintó, de számunkra is üdvösnek hazudott projektbe. Követhetetlen áramlatok ezek, de sejtéseink azért vannak.

Azt is tudhatom, hogy én is csak hallgassak! Én, aki egyben a többiek is vagyok. Tudom, hogy mi, többiekként folyvást a hatalomnál lobbizunk, követeljúk jólétünk és kényelmünk tényeit, ha már társadalmunkat jólétiséggel címkézik. 

Megeshetett tehát, hogy a többiek voksukkal kecsegtetve kijárták időközben, míg itt utazom, hogy az egyik embernek a másikat már nézni se lehessen.

Az emberek valaha nézték egymást, igen. És tudták, hogy nézik egymást. És úgy ahogy el kellett fogadniuk, hiszen mi mást tehettek?

Na, de az nagyon, nagyon régen volt. Akkor még ősközösség, esetleg királyság volt, vagy ilyesmi.

A szemlélet azóta sokat változott. A történelem által meghurcolt nyugati világ egyedei kétarcú… na, nem!... három arcú lénnyé lettek. Nem csak nézik egymást, és nem csupán lesik, mint régen, mint mindig is, hanem modern nézőeszközeikkel nézetik is egymást, következtetéseikkel mószerolják a többieket, önös képeiket a média eszközeivel színesen kitálalják, csereberélik, kikezdik egymás hitelét. Mert versengenek. Ha amaz ugrik kicsit, ezek nagyobbat ugranak. Ha amaz kondérok közelébe nyomul, ezek még hevesebben nyomulnak. Ha amaz zászlókat lengetve színlel lojalitást, ezek még nagyobb zászló után kapnak.

Mind emellett a sokarcú lény több védett teret követel privát szférájának. Követeli a szem elől való eltűnés jogát. Követeli a lakatolás jogát a családon belüli erőszak territóriumának kijáratain. Követeli piszkos tekintete elhomályosítását a tévé beszámolókban.

Eközben mind ravaszabb és mind liberálisabb kommunikációs felületek jönnek létre, ahol különféle kölcsönös szellemi porhintés folyik. Meg üzletelés is mások elorzott privát imázsával. Virtuális kelepcék állítása valóságos elejtésekhez. Megengedem, sokan meg épp a jót látják mindebben. Ám legyen, legyen majd egyszer nekik igazuk.

Az biztos, régen ilyen nem volt. Nem akkor, amikor először szálltam villamosra, hanem még régebben. Akkor még nem demokratikusan, individuális szabadságjogokba mártózva volt szokás meghalni, esetleg csak tönkre menni, arctalanná olvadni ezért meg azért.

Ám annak egyszer vége kellett hogy legyen, mert különben hova tartunk? Ugyanoda?  Hát az milyen snassz lenne!

Úgy hogy ez van, lányok és fiúk. Én nézek, míg lehet s szabad, és firkálok is, míg a hatalmi elgondolásnak sokféle hurka rám nem szorul.

Igen, nézek, na persze, koromhoz illőn, óvatosan és megfontoltan.

Ha jól megfontolom, nem is barna, hanem szőke volt. Szőke nő hosszú nadrágban. Na és nem a mobilját bámulta ám, hanem áhítattal engem, csak nem akartam mindjárt ilyen rám nézve hízelgő dolgokkal előhozakodni.