Száguldás a koratavaszban

Reggel elutazom. Úgy egy hétre.
Feltöltök ide pár formába öntött gondolatot. Csak úgy, raktározás végett, magamnak, de aki bírja, elrágódhat rajta, míg visszatérek :-)))

Hogy az emberi látó berendezés másoknál mit kezd a bejövő optikai képpel, mit rak hozzá, mivé konvertálja az érzület és értelmezés szoftverével, nem akarom tudni, talán nem is tudhatom. Az én berendezésem alapvetően filmez.

Ez annyit tesz, hogy minden dolog, amit megpillantok, viselkedik, csúnyán szólva: csinál valamit, még hozzá olyasmit, amiben - úgy mond - megszemélyesül. Az én képzeletemben még a legbutább ajtófélfa is buzgólkodik valamin.

Persze nem magától. Hogy mit sugallnak látásom filmjei, az valós időben történő pszichés közrehatásom, azaz a rendezésem hatókörébe tartozik.

Kameramozgás nincs. A snittek, vagyis az önmagukban megragadott történések a vágás folyamatában adnak ki egy megragadott egészet. A vágás eszköze nálam az írás. Ti csak így férhettek hozzá képzeletem snittjeihez, csak majd azután, ha már végső formai rendbe raktam őket a papíron.

Ha nem tudnátok követni, miről beszélek az alábbiakban, szálljatok egyszer vonatra magatok is, s figyeljétek, mi zajlik odakint és odabent.

Száguldás a koratavaszban

Zakatol a vonat. Vas veri a vasat keményen. Lágy héjában a szellem berzenkedik. Pedig semmiség ez, míg gördülő keréknek tengelyén támaszkodik a zúduló tömeg. Út fekszik útra, ha a forduló kerék kerületét végtelenített útnak tekinted. Ha a tengely irányú száguldást nem akarjuk, nehezítjük a kerék pördülését: fékezünk. A hatalmas tömegnek semmiség ez is: csak a fékpofa pusztul bele.

Olvadt fém tüzébe vágni egy tárgyat, egyszerű vegyészeti gesztus. De mi az a tárgy - nekünk, mennyire hideg vagy mennyire forró maga is - úgy önmagában? Ettől függ a gesztusok drámaisága.

Vannak minden pontjukon békés, végleteik közt mégis ádáz világok, mint például a tárgyak sebessége. Vidáman int a két pilóta, míg kötelékben száguld. Ha más irányból röppen ugyanoda, rémület bénítja meg.

Ahogy bámulok kifelé, egyszer csak látom, valami hasonló történik odakint is, mint a sín és a kerék között. A Végtelenben leszúrt függőleges tengelyek körül forog a táj mindkét oldalon, fekszik folyvást egymásra mindkét oldalról egy-egy félvilágnyi malomkerék őrületesen száguldó pereme. E két hátrafelé pörgő óriáskorong összezúduló pofája közül spriccel, szökik előre a vonat velem.

Mi van a végtelenben leszúrt tengelyen túl? Semmi. Ott a semmi van, minek mivolta csupán költőileg firtatható. Ez alighanem bosszantja a matematikust - már ha nem matematikus költőről van szó, ki a metrumot számolgatja boldog nagy szigorúan.

Bámulván kifelé, kiszakadni érzem elmés magam jelen világomból, az együttsodródásból. A szemem svenkel, rá-rátapadva a forgó tájból előbukkanó tárgyakra, miközben két félvilág csattog, fenyegetőzik dühödt peremével a sínek alatt, átkövetel magának száguldásba simult ácsorgásomból.

De hiszen ácsorgó valóságom csak látszat! Még ha megállna is a vonat, száguldanék tovább a csillagokkal a kozmikus messzeség még ki nem mért parcellái felé.

Sebesség meg a mozgás iránya - alig mondhatni, de mégis - valamiféle dimenzió, a sebesség relációjának birodalma, geometriailag a mozgás lehetséges végtelen sok iránya által gömbösnek tekintendő fiktív szerkezet, melynek minden pontjából a gömbközépponton át húzott egyenes egyfajta antivilágba vezet. Kozmoszunk mozdulatlan nullapontja, ha van ilyen, egybe esik a sebességdimenzió nulla pontjával.

A szellemnek nem kell ilyesmiről tudnia, a szellem másvilági micsoda, ott van, ahol lenni akar. Kibontja, lebontja, újra építi a kódolt helyzetjeleket. Az a kis villanás, például, italos palack lehetett a táncoló vízerecske sarába dőlve.

A száguldás természetes, a maga értelmén belül háborítatlan állapot, a sebesség egészen addig növelhető, amíg az atomnak magja bele nem ütközik szerkezete külső falába. Talán már addig sem, talán csak, amíg a fénysebességet el nem éri. Akkor az elektron nem képes többé megkerülni az atommagot. Ez az én rögeszmém, Einstein után szabadon :-))

A vonatvezető nem bennünket gyorsít, hanem csak a vonatot. Feltételezi ez, hogy valamiképp, szokás szerint, még a gyorsulás elején kezdjük magunkba terelni a mozgásenergiát az érintkezési pontokon át. Üléstámla, kapaszkodó, vagy akár csak a cipőtalpak tapadása által, míg végül a vonatéval azonos helyen leszünk a sebesség dimenziójában. Túl is szaladhatunk azon a ponton, ha mondjuk, az ülőhelyek fölötti vitában kapunk hátulról egy ménkű nagy pofont, aminek mákszemnyi energiatöbbletén meg a vonat osztozik majd.

Lám, most befelé figyelek. Rámtör még egy tartalék rögeszmém is: hogy a sebesség a milyenségek egyike, s hogy a dolgok fizikai valósága egyúttal bizonyos milyenségek fokozatmentes, mérhető dimenziójában vesztegel valahol. Közvetlen közelségben mindenütt eltűrés, engedés, osztozás, béke van, de ha e dimenziók két végletesen távoli pontján honoló mifenék találkoznak össze, vagy az egymás mellett honolók milyenségükben lassan eltávolodnak, akkor az viszályt szül: roncsolni, tagadni, megsemmisíteni törekszik minden a hozzá képest másmilyenkedőt.

Még az egyetlen, fizikailag semlegesnek tűnő világ is, a képzeleté, összeférhetetlenkedésbe kezd, ha másságba ütközik.

Ezért jó a képzelődőnek egyedül lenni, egyedül képzelődni. Kibic ne legyen veled! Mert ha van, s pláne ha kibicsége megfeneklett, elmérgesült, ellenpontosult már, akkor bárhonnan is szemlélnéd a valóságot, ugrik odébb a kibic, s rázendít a maga rászakadt fontosságtudatával, hogy amonnan még valamilyenebb, ahonnan ő nézi, mert így meg úgy… és ha nem vagy hajlandó nézőpontot cserélni, megsértődik, tán még dühbe is gurul. Ez felettébb bénitja ám a képzeletet!

Most nincs kibic. Csak lágy testem és a kemény vastömeg osztozik a száguldó békességen. Láthatatlan égi tengelye körül csavarodik a táj. A kerekek imént még monoton zaja zöld betonfalon, aztán deszkán, földhányáson majd újra deszkán s betonon pattog. Hogy melyikük mit nyel el, mit ver vissza, ez valamiféle felhangzatos dallamot intonál, már-már dúdolni valót.

Bokrok korbácsolják, villanypóznák nyisszantják a semmit, hidak rikkantanak, bakterházikók szisszentenek felém.

Mindez odakint. Itt meg velem tart a reves, agyonfirkált ablakkeret, mert ővele, ezzel a lepukkant vacakkal a sebesség ugyanazon pontnyi bugyrában vagyunk. De hát bámulja a fene, amikor kint cseresznyefák fehér pemzlijével meszel a tavasz!

Micsoda emlékeket idéző vén Skoda kushad amott, a sápadt erdő alatt!

Hordók henyélnek rozsdás házcsontváz körül, kővel meggyalázott ablakok vicsorognak.

Tréfaként ágvégre tűzött kólás flakon homorít.

Elbóbiskolt piros szemafor éledezik.

Földből kiforgatott pucér betonkocka torlódik felém, vaspózna gyökere volt nem rég, már levágták róla.

Ottmaradt kukoricaszárak: görcssereg ostromol elfeketült sövényt.

Kozmikus zajjal zizzenve száguld el mellettünk az áram a libbenő villanydrótokon.

Zöldséges kert közepén fürdőkád. Nyomja a sódert. Illetve fordítva.

Egyenes térddel földig görnyed a kertész.

Magasfeszültségű óriások pányván futtatják a messzeséget.

Zöld mezőben vakond buckapontoz: olvashatatlan Braille üzenettel próbálkozik.

Bokorágak ostorozzák száguldásom békéjét. Égett töltésoldal feketéllik. Zsombékos víz sziporkázik.

Felsírnak a fékpofák.

Rángó, fekete pemzlivonás szépen borotvált hullámos földsávvá szelídül, csitulva billeg.

Rendezem soraimat. Lassulva vakarózik a ceglédi bolhapiac.

Aztán új erő költözik belém a mozdony felől, sodródni kezdek megint, kifut alólam egy vágány pár, nagyot vet ívén, és páratlanná távolodik.

Ha szigorún ugyanazon a külső ponton tartom figyelmemet, amíg látószögem csak engedi, akkor kiszakadok innen, képzeletem átröppent eme világból amabba, s megbénít minden ítélkezésre jogosító viszonylatot. Csak tűröm a történéseket. Még jó, hogy túl sokáig nem tehetem. Horgásztó bodegák, temető, mind-mind felpörögnek, figyelmem tengelyén sírkövek, lamentáló halottak perdülnek egymás helyébe.

Kitárt karú vén csonkolt fa égre emel diadalmas zöld palástot.

Boldogtalan aknafedők fénytől elzárva őrzik a vizuális semmit.

Gyér csemetés filterez szemétfolyamot.

Fényszikrák frekvenciája zümmög altatódalt.

Már-már elalszom, amikor antivilágomtól dobozzá zsugorodott, dühöngő ellenvonat bődül rám orrközelből. Szelet töm be ablakomon. Szürke falfolyamán át-átvillan a víz. Aztán huss, már nincs sehol.

Kalásztenger rajzik, mutatványával elkésik a fácánkakas.

Kilódul alólunk egy sínpár, kúszik rajta, nem tágít vakító fényével a Nap.

Hőkölök hátra, s most látom, acéldróton lóg ez a szörnyű ablak. S mintha rovarok ragadtak volna beszáradt zsírjába. De jó hogy innét van hová menekülnöm!

Zöld mezőben szaladó ELADÓ. Mi eladó, te tábla? Csak nem az a fára akadt fehér szék?

Téltől kiszürkült szénagurigák futnak versenyt a mezőben.

Gépi dísszemlékhez, szüreteléshez idomított gyümölcsfák pattantják lapos rendben rügyeiket.

Antennakeselyűktől ellepett kunsági víztorony bosszankodik amott.

Pengeti húrjait a csengeli szálaserdő.

Felhőnyíláson isten-féltető fénypászmák zuhognak.

Tanyát kerülő galambraj szárnyain sziporkáztatja a fényözön Liszt szerelmi álmait. Szememmel hallgatom.

Tetőtlen kis fészer fekete fóliakendővel integet.

Kék multiplakáthely harsogja a semmit.

Zöld-fehér-piros zászlós kéményével úszik utánunk amott a világosszürke üzemcsarnok-hajó.

Piros gömbkakasaival kukorékol a friss fű alatt lopakvó gázvezeték.

A távolabb vánszorgó horizontban világlik egy kis fehér Suzuki.

Aha! A feleségemnek van ilyen. Csak nem?

Kicsit kizökkenek, elmosódik a film, látásába szálkát akadni érez a rendező.

Sebaj, majd otthon megvágom.

Ha egyszer hazajutok. Mert most még száguldani kell. A tengelyek és kerekek dörömbölve közlik a maguk nyelvén, hogy miként mindig is voltam, helyzetem foglya vagyok.