2022. december 21., szerda

MIre jó még a kerítés?

*

 

 

A városi tereknek jót tesznek a kerítés kiállítások, különösen a formaesztétika nyelvén közérthető dolgokról beszélők, mint például Radisics Milán kiállítása volt nem rég az Almássy téren. Első helyen játszik szerepet a látvány-benyomás. Lehet kínálni fontos, ám cseppet sem vidító vizuális tényeket is, hiszen be vagyunk már avatva civilizációnk harmincegynéhány évvel ezelőtt errefelé még nem publikus gondjaiba, ám ha firtatni kezdi az óvatos járókelő némelyik kerítés felvonulás háttérben lappangó szándékait, akár aggályossá is válhat a megelőlegezett bizalom. Aki a fotográfiával kapcsolatos szakmák mutatkozásaira nem arra tévedt civilként tekint, gyakorta találja magát drága, de amúgy olcsó mutatványok zavaros terepén.

Mivel a földi valóság vizuális aurába ágyazott egzotikus objektumai pillanataik számtalan sokaságában kínálják magukat a szemnek, és ezek rögzítésére hozzávetőleg tökéletes fotótechnika áll már készenlétben, ma szinte semmiség lett hozzáférni és akár formaesztétikailag is precízen megörökíteni a véletlennek idők kezdete óta kínálgatott bámulatos mesterkedéseit, vagy más fogalmazással: a valóság vizuális különösségének "igazságait."

Ezek az idő hídján fényképezőgép által a mindenkori mába átemelt igazságok a maguk hitelt érdemlő nyilvánvalóságukban hordják elsődleges értéküket. Emberek milliárdja képes fizikai értelemben múlandó - a világ történésében elröppenő - vizuál-érzéki élményeket rögzíteni és annak tárgyi hordozójával, a fotografált képpel a mindenkori szemlélőkben, azaz a befogadókban is "ott vagyok" élményt kelteni. Ez a fénykép eredendő varázsa.

A MOME és a budapesti Erzsébetváros nem rég megnyílt Klauzál téri, VisszaTÉR - arccal egymás felé című közös kerítés-tárlatának fotóin majdnem mindenütt rendezői komótossággal lefényképezett embereket látunk. Kérdés azonban, mi közük ezeknek a figuráknak az emberi lét valóságához? A címadás valamiféle fontoskodó zavarosságot sejtet.

A fotografálás valamivel kevesebb mint 200 éves technikai fejlődése, a kattintással megkaparintható látványkincsek mind gyémántosabb ragyogása, az ábrázolásnak a tárgyi hasonlóságok terén előállt könnyedsége mellett a fotográfiai valóság-tükrözés egyre rafináltabb, egyre áttételesebb nézetekbe és filozofikus neobukfencekbe gabalyodik, és az így keresztül-kasul ideologizált civilizációs tudat ráuszította a társadalmi és elméleti diskurzusok szereplőit a fényképezés médiumára. Mind több olyan képet tolnak a szemünk elé, amin alig kínálkozik közérthető néznivaló, ahol a kép pusztán kontextuális célzóeszköz. A csettintés könnyedségű hozzáférés okán az egyszerre technikai és kulturális fejlődés mára úgy hozta, hogy a fénykép - emelkedettebb célok szolgálatában pedig (magyarán) a fotó - fontos segédeszközévé lett az ideológiai tudatmódosításnak.

A kétezres évek elején a Magyarországra látogató francia filozófus Francois Soulages (Nessim Galéria) a modern fényképezés szemléleti sajátjaként már nem emberről, hanem politikai testről beszélt. A fotografálás szemléleti trendjei kacifántos szellemi alagutakon haladnak előre. Intézményi szinten okkal gondolhatsz a globális trendekhez integrálódó MOME-re és az oda gyökerezett egyéb párhuzamos felsőoktatási intézményekre. Az ideológiai agymo... na, mondjuk inkább szép angol-magyarsággal: a Photo Aided Ideológiai Diskurzus  (továbbiakban csak PAID) szolgálatában álló, felső szinten menedzselt és művész diplomával rangosított képzés felülírni látszik az emberi élet megpiszkálatlan vizuális tényeinek értékét (lást a hajdani nagyokat, említsük például csak C.Bresson exponálási morálját), és említsük a semmilyen más mesterkedésben fel nem lelhető nyilvánvalóságnak pszichés jelentőségét. (Roland Barthes forog a sírokban, az enyémben, az én sírdogálásaimban legalább is folyamatosan, látván, hogy a Barthes-i Ez VOLT a magasan képzett újak cinikus mosolya közepette lecserélődik az éppen ezt gondolomra.

A Klauzál téri kerítés tárlat szépen példázza, miféle áttételes ábrázolási fogásokkal konvertálódik az eredendő, természetesen adott vizuális valóság  és benne különösen az emberi valóság holmi konceptuálisan megfejelt fotó-színészi alakításokra, még csak nem is mesékre, hanem csak mesketélés kezdeményekre, a botcsinálta fotó-színészek kimerevített pózainak látványával. A fentebbi megvető általánosítás jogosságát a falon és ím már kerítésen is tucat számra kínálkozó esetek igazolni látszanak.  (a Klauzál téri fontosként felvezetett vizuális "misung" csak egy a sok közül.)

A valóságlátási trendek diktálói számára meglehet fontos dolog a fényképekhez és fotókhoz rendelt világnézeti üzengetés, de mi olvasható ki ebből az arra járók, a tereken átvágók, a mindennapi élet hozta "tárlat nézők" számára?  Van-e idejük belemerülni az áttételes vizuális olvasnivalók értelmezésébe? Egyáltalán felpillantanak vajon, amikor a kerítés előtt elvonulnak?

Ha nekik nem is, a vájtszeműnek rögvest feltűnik, hogy a fotóművész képzés irányadóvá lett módszere dominál e decemberi napokon a Klauzál tér keleti oldalán. A fotószínházi színészek természetesen valóságosak, de az előadásnak már nincs köze a biológiailag eredendő és máig alapvető fontosságú küldetést hordozó emberi jelen vizuális igazságaihoz. Pusztán az örökérvényűségükből kiebrudalt és az érvényesülési cinizmus prédájává lett civilizációs létkérdések viszolygó piszkálása folyik a legkülönfélébb áttételű makett-emberesdi által. Ülj ide, állj oda, csinálj így, még kicsit balra, légy szomorúbb, ne ott feküdj, hanem itt, tátsd ki a szád, ne törődj vele, csak csináld, nézz kicsit szomorúbban, az a lámpa igenis kell, a fejedet én majd úgyis lecserélem valamire stb.

A bevezető szöveg szerint ez a kiállítás dokumentál valamit. Végignéztem, de nem gondolom, hogy az itteni dokumentálás értelmiségi kívülállók számára releváns volna. Néhány elismerésemet kiváltó kivételtől eltekintve csupán a rátermettségi küszöböt hol fentebbről, hol alulról közelítők viszonylag zavaros elme-fáradozásairól szereztem vizuális benyomás. Finoman szólva cseppet sem dominál a fényképezés legfőbb specifikuma, a fotográfusok nélkül is megpillantható valóság, különösen az emberi élet őszinte és felfedezés értékű tettenérése. Arról pedig, hogy ez a harminc fotó egységes vizuális mondanivalót tárna elénk, szó sincs. Harminc szerző harminc fotószínházi minijelenet sorakozik itt, ami ideológiai és formai trendek szerint csomagolt tudatállapoti szösszenéseket villant. Egy mondatban összefoglalható jeligéje talán ez lehetne: Extra MOMEm non est vita.

A neves intézmény félig képzett hallgatócskái, akik diploma reményében vagy az életlenség- és értelmetlenségállítást vagy esetleg a Photo Aided Ideológiai Ködevést gyakorolják, meglehet büszkék most kicsit, hogy telepakolták velük a Klauzál téri kerítést. Na de mi van a járókelőkkel? Mindkét oldal - mutatkozók és befogadók - iránt aggódva kérdem:

Mosódik itt rendesen, egyáltalán mosható még tovább a napi létharcból a mobilfotózásba meg az internet mindenevésbe menekülő emberi agy?

 

P.S.: Művészetről fentebb egyetlen szó sem esett, de a 30 hallgatót felvonultató összkép arra vall, hogy a MOME hallgatói közé valahogy rendre be-becsúszik néhány érzéki különösségre fogékony tehetség. Én - minden elégedetlenkedésem mellett - ennek ezúttal is örvendtem.

* Címképként fent: Demokratikus látásom jogán sűrített vizuális benyomás a Klauzál térről.

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése