Láttam ma a plakátokat a metróban, amiken ez az izé sokszorozva rám mutat, hogy aszongya: „Veled sikerülni fog!”
Semmi reszkess vagy látlak, semmi úgysem menekülhetsz, hanem a varázsszó, a siker!
Eszembe jut régi fotóm: Klauzál tér a választás napján. Várakozva kígyózó sor, meghintve kétes egzisztenciáról valló küllemekkel. Barterezés sejlett fel: gondolom, valami etetés vagy még ennél is gyatrább ajánlat voksért cserébe. Eldőlhet az ország sorsa efféle vacsoracsatákban.
Jön a politikus és leakaszt pár ezer embert. Ő akar most itten országot játszani, és ehhez kell a földönfutók firkantása, az a nyamvadt kis iksz.
Azok pedig a sok lúd statisztikai hatalmával talán eldöntik az ország sorsát. Odaadják az egyszer ingyen jóllakottak, az olcsón lépre csalhatók a hatalmi gyeplőt az etetőnek. A gyeplőt, ami náluk, az ő kezükben már úgysem lehetne.
Iksz. Ennél többet talán nem is konyítanak arról, hogy mi folyik itt. Hogy mi az, hogy ország, mi az, hogy politika, mi az, hogy parlamentarizmus, demokrácia. Annyit tudnak talán, esetleg még másnap is, hogy kitől kapták a vacsorát. Esetleg.
„Fekete fehéren.” „A tettek beszélnek.”
Hívószavak ugyancsak választási plakáton. Miről is van szó? Üres szavakról.
Most kell bennünket leakasztani, most kellünk, és gyorsan, mert választási hajrá van.
Egy labilis öntudatú társadalomban, meg nem állapodott berendezkedési viszonyok között ajánlják magukat a megélhetési politikusok. Jöttek, ahonnan jöttek. Buktak, visszajöttek. Támadtak semmiből. Bizonyos nagy dumás ki tudja kicsodák. Jönnek szemtelenül, bele a képünkbe.
Még odavetnek az utolsó napon egy-egy plakát méretű üres szót – kerül, amibe kerül.
„Megbízható”. Lehet, hogy az, de hogyan jársz utána? „Tiszta erő”. Ha az is most valóban, az marad-e, s hogyan hívod vissza, ha nem marad az?
Telefonálnak óránként, különféle pártok nevében, szórják a mi csak erre szórható millióinkat.
Élőben is firtatják, hogy ugye, bízhatnak bennünk? És ha azt mondjuk, hogy persze, akkor mit kezdenek ezzel? Mert a választási gesztus, az iksz elhelyezése titkos.
Aki politikáról gondolkodni képes, azt nem az utolsó napon kell befogni, hanem négy éven át, húsz éven át szakadatlanul ismétlődő, következetes tettekkel.
Ordít a vezér jelölt, hogy átkozott Orbán így meg úgy. Kit lehet efféle ordítozással megnyerni? A csőcseléket. Hívja a csőcseléket, hogy voksolják be őt a játszóházba, ahol országosdit játszik majd a többiekkel. „Csávókáim, beszéljük meg!”. Csávókáim, értsd: a többi kondérszéli rivális politikus. Úgy hangzik, mintha azon jog fölött kívánnának marakodni, hogy kinek a zsebében legyen az ország. Ki ugráltassa azt a tíz millió embert, aki persze a csávók dolgába bele ne ugasson már! És egyébként is, el lehet menni innen.
Aztán, amikor a többség mégsem az átkozódó spíler játszadozására szavazott, az fájdalmasan bőgi, hogy ő nem ilyen országban akar élni. Menni persze nem megy. Pedig ő aztán megtehetné. Csakhogy itt az ő kiszemelt játszótere.
Utolsó napig röpködnek a garancia nélküli maszlagszavak.
"Civil demokráciát!"
Micsoda ködevés ez! A társadalmi lét teljesen más vonatkozásaihoz szoktatott szavak.
És mit tehetünk? Vitázhatunk-e mi is médiaképes kerekasztaloknál? Plakátoljunk talán vissza? Kritizálhatunk-e leleplező sikerrel? Egyáltalán, felkészültünk-e az érdemi, sőt, az autentikus kritikára, ha mi nem pártstratégiákon agyalunk? Ha mi csak dolgozunk, ha civil szívvel valamelyik szép hivatásnak szenteltük magunkat, s nem politikából akarunk meggazdagodni?
Mit tehetünk, hiszen nekünk csak egy csóró ikszünk van. Kis kriksz-kraksz egy félig sem ismert önjelölt neve mellett. Míg oda nem firkantottuk, megért tán egy vacsorát. Kis krisz-kraksz. Aztán esetleg az országot adják majd el vele "odafent", nem éppen tudatlanságból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése