Bár a maguk részéről magukat mérvadónak tekintő, papír alapú vagy online fórumokon egyöntetű az örvendezés, hogy míly nagyszerűen nyitotta az esztendőt műcsarnoki kiállításával a Budapesti Fotófesztivál, odalátogatásom lendülete hamar lelohadt Martin Parr Strand az egész világ című (címében a populista marketing összes erényét összesűrítő, ám csak 2 termet betöltő) fotókiállításán.
Mi sem könnyebb, mint lencsevégre kapni a strandokon feltűnősködő, vagy önvédelmi okokból behunyt szemmel napfürdőzésbe feledkezett, s így jól lesipuskázható, óvatlan embert. Az efféle lövöldözésben azonban könnyen elsikkad a fotografáló ki s mi volta, mint jelen esetben is. Martin Parr strand képeivel úgyszólván semmi érdemlegeset nem tud kifejezni önmagából, legfeljebb azt, hogy rákapott (talán mert ezt megengedheti magának) a Földgolyó legkülönfélébb strandjain való vadászgatásra.
A totál strandfelvételek, melyek általában mentesek a puskázás lesi- ismérveitől, kevés kivétellel a Föld egyetlen strandján sem mondanak többet a közhelyesnél. (Ez irányban tapasztalatlan szemmel kivételnek találtam a japán strand valamiféle rituális vagy biztonsági célt szolgáló, elképesztő architektúráját.)
A lekapott strandólók viselkedésének legnagyobb része úgyszintén közhelyes, alig van a nézőpont választás útján környezetével felajzó kontextusba helyezett objektum, eltekintve néhány népek lelkületi sajátosságaira célzó felvétel, mint amilyen például a talán nem véletlenül strand közelbe keveredett Szent Tehén Indiában, vagy a tengerpart közelébe tévedt lánctalpas munkagép tövébe szorult, ismeretlen okok miatt megalázottnak tetsző napfürdőző.
Dominálnak tehát a strandolói érdemek. (Az Egyesült Államok lobogójával felülnyomott fürdőgatya farközeli nézetben, elképesztően csicsás napozó szemüveg és más bohó strandeszközök, amelyeket, ha van elég időd, már a magyar strandokon is bizonyára megtalálsz.)
Ami a téma formai megjelenítését illeti, kiválóan összegez a fényképezőgép, kevés kivétellel helyes tónusértékkel - bár ez ma már untató is - szépen süt a Nap,
pucérközeli testfelületeivel a kép nézője felé "nyitottan" (nézőpont választás: kezdő szinten gyakorolt fotós érdem) hever az ember, s ahol nem hever, hanem, mondjuk magasba emelkedő szandáltalpaival egy vasrácsot támaszt, a kuriózum póz valójában nem szól semmi szóra érdemesről.
Vizuálisan érett látással nem több mint 4-5 perc végezni ezzel a kiállítással.
Az első terem közepén áll azonban egy farost lemezekből emelt sztéléféle, amin több négyzetméter felületet betöltve bepillantás kínálkozik Martin Parr szakmai életébe. Itt az emberábrázolásnak olyan következetes és világszerte nagyra becsült kalandjairól van szó, melyek kifejezetten felizgatják a kritikai társadalomábrázolás vagy a streetfotó iránt felettébb érdeklődő látogatót,
aki aztán e gondolatokkal távozik:
Mintha idén valami nagy hiba csúszott volna be, amit a korábbi dicséretes fesztivál nyitások alkalmával sosem tapasztaltunk.
Miért nem Martin Parr érdemleges szakmai életébe kínálnak vizuális bepillantást a fesztivál szervezői?
Martin Parr nem találta egzotikus strand-limonádéjánál többre érdemesnek a magyar kulturális környezetet?
Lelohadt Mucsy Szilvia magasztos lelkesedése?
Kicsinek bizonyult a fesztivál büdzséje?
Akár így, akár úgy, vagy akár más oka volt, sajnálatos.
(na jó, tudom: senki nem osztja észrevételeimet, a többiek mind csak strandolni mennek :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése