Olyan bátor társadalomról
álmodtam az éjjel, amely nem csupán félig-meddig, hanem teljesen fiatal, még a
jelenleginél is sokkal igazságosabb és egyenlőbb.
Olyanról, amely nem csupán
mászkálással, mint őseink, és repkedéssel, mint kortársaink veszi birtokába a
létezés tágas tereit, hanem tüdejének bődületes erejével, mert a hang sokkal
gyorsabban terjed, és messzebbre jut el, mint a gondolat.
Olyan társadalomról, ahol éjjel
nem sunyin, gyáván alszik az ember, hanem mindenki bátran ordít bele a sötétbe,
mint a mesebeli fábaszorult, mint ki kocsma-romból szabadult, és nem csak úgy,
jelképesen, hanem csakugyan.
Bátran és felszabadultan ordibálunk
ebben a társadalomban, de nem csak aki részeg, hanem mindenki, az is, aki nem
bírja az italt. A legkisebb lyány is harsányan éjszakázik, nem álszenten, maflán
várja, hogy melyik kan rivall majd leghangosabban, hanem épp úgy visít és
káromkodik, mint bárki más.
Ebben a még csak álmomban létező
társadalomban minden ember bátran kiengedi száján a hangokat, de milyeneket! Nem
csak a hamis dalolás, nem csak milliónyi fékeveszett kacagás uralja a
hallásteret, hanem millió, házfalak közt összeverődő rikoltás is, miről úgy
hullanak le a nyelv kötelmei, mint ruha másokról a boldog szerelemben.
Olyan társadalomról álmodtam, ahol
nem a tücsök veszi át a csend birodalmát, egy olyan vacak kis fekete bogár, dehogy,
hanem maga az ember!
De nappal is ám! Ebben a
társadalomban nem zúgnak autók, nem verik a vasat, nem ácsolnak semmit az
ácsok, mert az mind-mind zajjal jár, ami képes elnyomni a csendet, és akkor az
ordibálás élvezhetetlen. A legtermészetesebb emberi szabadság eszményéhez híven
nincsenek motorok, erőgépek, gyárak, légkalapácsok.
Egy olyan társadalomról álmodtam,
ahol a süket is lehet rendőr, sőt! Ahol a rendőr süket és a kő puha.
Így aztán abban a társadalomban
nem csak éjjel támad kedve az embernek elnyomott magából kivetkőzve sivalkodni
és nyeríteni, hanem mindenkinek mindenkor. Minden ember az ős evoét hörgi a
szélrózsa minden irányába.
Olyan társadalomról álmodtam az
éjjel, ahol nincsenek többiek, csak mi vagyunk, ahol nincsen holnap, csak most
van.
S bár gyönyörtől bömbölve bakzunk
a bokortalan bulvárokon, bátran vállalva torkunkat és ami azon kifér, senki
törvény fia ránk nem támadhat, mert a jogalkotó két bömbölés között megnyitotta
a széles hangteret évezredek óta belénk fojtott, prelingvális mondandónk előtt.
Mert az embernek ősi joga, hogy mint minden állat, imázsát bátor és elrettentő
hangokkal fényesítse.
Ebben a megálmodott társadalomban
nem csak ordítozás van persze, itt mindenki hányhat mindenhová, kedvére
levizelheti a kapubejáratokat, szétszórhatja duhaj kedve üvegszilánkjait, mint
ahogy már az anyaméhben is szerette volna.
Olyan társadalomról álmodtam,
igen, ahol bár csak a most létezik, mégis, ha esetleg lenne holnap, holnap
reggel tízmilliók mondhatják majd nyílt szívvel, bátran, hogy: „hú de be voltam
baszva!” Tízmillióan egyszerre, összevissza, ezt harsogják kelettől nyugatig.
Ami aztán áthallatszik az
országhatárokon is, de semmi gond, ebben az álombéli társadalomban a bőgve
harsogás szent ügyét szolgálja a decikül- és decibelpolitika!
Olyan társadalomról álmodtam,
ahol nincs kirekesztés, ahol mindenki más, ahol a farizeusoknak szemébe
álmodhatom bátran, hogy én is deviáns vagyok.
Képzeljétel el! Egy olyan
társadalom, ahol két éjszakai ordibálás között fáradhatatlanul, felszabadultan
bontjuk a múlt körvonalait, s építjük belőle a jövő romjait, a romkocsmákat, ahol
aztán éjjel mi, sok millió magyar habzó szájjal bömbölünk és óbégatunk, és akkor
világ csodájára kiszorulnak innnen a más országbeli részeg hordák, kik eddig
rendünkre szarni jöttek, mert azt hitték, mi csendben elkussolunk, s még az
alvás is inunkba száll, amikor olcsó égetett szeszektől hergelt torkaikkal
birtokba veszik a magyar légteret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése