ABSZOLÚT JÖVŐ

 

Ha csak a jelenben ígérkező jövő milyen voltára gondolunk, aligha ötlik eszünkbe, hogy ez a jövő a majdani jelenben, éppen az emberiség egészének gondolkodása és az attól motivált, összehangolt cselekvés okán csakis valami más lehet, mint ahogy azt a jelenben élők zömében gondolni képesek. Bár aggódó sejtései talán ma már a legtakarékosabb észnek is vannak.

Nem volt ez a problematika mindig oly feltűnő, mint ma, sőt, ilyesmi, egyáltalán a jövő a homo erectusi kezdetekben észbe sem ötlött, de az élethosszig tartó változatlanság látszatából meg a létviszonyok iránti elégedetlenség csírájából, na és a megismerő kíváncsiságból startolva igen lassan, de mégis gyorsuló változás indult el jelen és jövő között. Mert miféle jövőt sejtetett az valamikor az ősmikorban, amikor a mások feletti hatalom birtokosa kisajátította magának például a vadászás jogát.

Mindez azért ötlik eszembe, mert a Kolta Galéria futtat éppen egy fotó kiállítást, aminek a címe: Már a jövő sem a régi. E mókásnak tűnő cím mélyén eredendően fontos igazság honol, amiről - sajnos vagy sem - a kiállított fotók valójában nem beszélnek. Azt az egyensúlyt, ami által a jövő a régi maradhatott, már a civilizálódás kezdetétől, lassan bár, kikezdte a szükségleti palettát, ha tetszik a vágyálmok gazdagodását szolgálni kész innovatív gondolkodás, hátterében mindenek előtt  a racionális, a gyakorlat próbáját kiállni képes tudással.

Mind feltűnőbb ez, mióta mind nagyobb a tudás és telekommunikációs szárnyakat kap a kíváncsiság meg a jövőt célzó technikai fejlesztések tudománya. Felfedezéseink nyomán ma már megkísérelhetünk a lehetséges legnagyobb mértékben garantálni valamiféle egyszerre kaland és hódítás értékű, ugrás szerű globális változást.

A réges-régi időkben a jövő imázs magától értetődően ugyanolyan volt, mint az észrevétlenül tovaterjengő jelen, amiben őseink ráérősen és joggal képzelődhettek változatlanságról vagy akár mesés valótlanságokról. Ma pedig, legalább is hamarosan legokosabbjaink és legambiciózusabbjaink már megkaparinthatják az általuk szükségelt jövő megvalósításának mérnöki garanciáit.

S milyen szomorúak leszünk majd mi, többiek, amikor a lassulás és még inkább a visszafordulás iránti nosztalgia már semmiféle szerepet nem játszhat megszokhatatlan és megszerethetetlen, permanens változással mérgezett jelenünkben.

Ami után majd, egyszer csak egy abszolút komplett emberi múlt képe áll elő, nem nekünk, hanem a hátra maradt egyetlen szinguláris "valakinek".

 

 

REGGEL '85 PESÖVÉ MÓDRA

 

Hűha, de szép reggel van! Mit is alkotok ma? Ja, igen! - és már ugrottam is, fogat se mostam, mert az viszi a drága időt (már bánom kicsit) befaltam valamit, reggelinek már nem mondanám, s közben pörgött az eszem kereke, és kezdtem a tevékeny napot - 60 évvel ezelőtt!

Ma, nyócvanöt évesen  a napot így kezdem:

Már megint itt ez a kib@...brálós reggel? Na jó, igen, a Nap is felkelt, nyócvanöt milliomodszor, és süt rendesen, váltig ugyanúgy, de májusban mi mást csinálna? Legalább fel kéne kelnem. Csak hát én, aki reggel még sosem sütöttem, palacsintát sem, s aki minden érdekeset csakis este sütöttem ki, én ilyen korán mi a fenét kezdjek magammal?

Talán felhívom Fülest, hogy ő mit kezd magával.

Este felé tényleg felhívom, amint ül otthon a babérjain, és megformálunk együtt egy költői kérdést, mint tegnap este is, meg tegnapelőtt, hogy a sima kárörvendésen kívül mi fészkes fenét akarunk mi - még. Langyos beidegződések kerülgetnek bennünket. Alkotni, na igen, alkotni még utoljára valamit, de amivel nem kell órákig dolgozni. Sajnos, ilyen magasságban, illetve mélységben fia ötletünk sincs. Én még szétszerelek néha valamit pótcselekvésképpen, amit nem rég pótcselekvésképpen összeszereltem, de neki már ilyesmihez sincs ereje. Illetve soha nem is volt. Illetve volt, csak másra tartogatta. Azt gondolom, hogy jó neki, mert váltig olyan a stílusa, hogy mindenki szereti beszéltetni. És ettől életre gerjed, beáldozza magát, és lelkes nők fetrengenek körülötte a nevetéstől.

Én viszont, mert az élet igazságtalan, nőktől elhagyatottan kint leszek a temetésén. És tudjátok mit? Sírni fogok. De nem csak úgy, elevenen és roppant kreatívan, hanem teljesen őszintén.