JOBBÁGYKÉK

 

Ez a címe a Kolta Galéria legújabb fotó kiállításának: Jobbágykék.

A látványt felettébb megragadónak találtuk. A képek alkotója Kovács László Attila, sepsiszentgyörgyi, szenvedélyesből hivatásossá érett fotográfus, több erdélyi lap képszerkesztő pozíciójában is megfordult munkatárs, de legfőképpen az erdélyi falvak hagyományokat hűen őrző emberi világának megörökítője. Mint szavaiból kitetszik, ez utóbbi maga választotta szerep dominál alkotó ambíciói terén.

A jobbágykék szín, ami az erdélyi falvak épített örökségét jellegzetesen uralja, a jobbágyság és parasztság identitásának markáns ismérveként öröklődött tovább az évszázadok során. Máig megőrzött, látványos bizonyossága a tradíciók továbbélésének, és hűségesen elszenvedi a felgyorsult változásokat.

Ez a szín mint az egységesen 60x40-es méretű képsorozat legfeltűnőbb összetevője, valamiféle nagyon különös, embernek való esztétikai egész benyomását sugározza. Ez a sajátos vonás igen ritkán jellemzi a szemünk elé bocsátott, általában időben szétszórtan fellelt emberi pillanatokról referáló fotókiállításokat. Ez a formai különösség ezúttal kétszeresen nem véletlen, mert az egyes falak összképének elrendezőjét is, aki maga a Kolta galéria vezetője, Katkó Tamás, a jobbágykék szociográfiai háttér-üzenetét előtérben tartó következetesség vezette.

Kovács László Attila epizódokat mesél beszélgetőtársának, Haris Lászlónak és a megnyitó közönségének

 

Körbepillantottunk az MFSz most bonyolódó Fotóhónapjának programjában, hogy lássuk, mielőtt véleményt mondunk: vajon az efféle következetesen fotografált és művészi  erényeket mutató emberábrázolás nem csupán egy-e mostanában a sok közül? Nos, a Fotóhónap több tucatra terjedő kínálatában nincs más hasonló valóság ábrázolási törekvés. Fotóval felmutatott szeretet a tradíciók szerint élő emberek iránt akad ugyan a fotóhónap palettáján is (Mánfai György emberábrázolása sincs híján a határokon átívelő szeretetnek) de a Jobbágykék kiállítás elhivatott tematikai és formai megalapozásának ezúttal nincs párja.

Az u.n. kortárs fotográfiából a hiteles emberábrázolás kiveszőben van, csak áttételes nyomokban bukkan fel itt-ott. A fényképezés alanyai/embertárgyai leggyakrabban valamiféle konceptuális fotószínház felkért színészei, emberi valóságukból kirántott, papírból kivágott figurák, odaállított makettek, engedelmességgel kitömött bábok, amik/akik az egyén voltuk mindennapos létezéséről a művészinek mondott szemlélet okán semmi olyat nem örökítenek tovább, ami száz év múlva időutazásra sarkallná a képre pillantó Roland Barthes-okat, ha egyáltalán terem még a távoli jövő olyan személyiségeket.

Nem mondható, hogy a mai művészkedők szellemi kalandozásai nem lelnének fel és nem kínálnának új szellemi értékeket. Csak ezek mégis legtöbbször kiábrándítják (vagy csak untatják) a belterjes kortársi körön kívül rekedteket. Talán a mesterek képzésének művészivé és menedzserivé szertehangolt irányultsága távolítja el a felső fokon képzett fotográfusokat a mindennapinak mondott embertől. Vagy esetleg a művészet iránti, velünk született tehetség foszló relevanciája, a magyar fotográfiai szcéna fölött eluralkodó, világtrendek előtt hódoló képzés okán támadnak szakadékok alkotók és befogadók között.

De vissza az elkalandozásból! A több tucat rangos nevet felvonultató Fotóhónap nem kínál ilyen, ennyire derűs szívvel élvezhető látványt, mint ez a Jobbágykék. Ez a kiállítás sajnálatos módon (vagy bezzeg?) nem szerepel a Fotóhónap kínálatában, pedig hiányt pótolt volna.

Jó emberekről is könnyű rossz képet lőni. A jobbágykék képi tartalmak pozitív kisugárzása, bár azokat mindenek előtt az erdélyi falvak és az ott élő emberek sugározzák,  mindenképpen Kovács László Attila érdeme. Tárlatvezetés értékű szavaiból kitetszett, hogy a sok-sok apró falu életével és annak szereplőivel bizalmas ismeretségben van.

Szinte mindegyik képén fellelhető valamilyen, a megközelített láthatóban csak figyelmes, értő szemnek felkínálkozó, komponálással, nézőpont választással hangsúlyozott képelem-társítás, ami vizuális akkordokat hallat, belső kontrasztokat teremt és drámai feszültségeket éltet, és ami mesterien felerősíti a fellelt láthatónak, a fényképezőgép elé került élőknek és a fotóként megragadottnak hármas viszonyában rejtőző bonyodalmakat, miként az irántuk bennünk, nézőkben rejlő érzelmeket is.

Mobilfotóként kattintott látvány referencia, a szín nem feltétlenül hiteles.