Ama emlékezetes nap évfordulóján Velencére látogattunk. Kezdetben felhőben és napsütés ígéretében gazdag volt az ég. Kerestük a hirtelen jött hidegben a tóparti élet nyomait. Egészen Gárdonyig kellett bandukolni, ott készül most egy vízzel párhuzamos járdasávval felszerelt, mint hírlik, mostantól fizetéses homokpart. Letelepedtünk az egyik családi méretű faasztalnál, elővettük az elemózsiát, és ekkor viharos szél, valószínűleg a régi idők szele csapott le ránk a tó felől. Kikapta kezünkből az ünneplésre emelt műanyag poharakat. A három évtizede távozott szovjet csapatok pedig elkezdték visszafoglalni a tavat.
Kevéssel később fedeztük fel, hogy a szovjet hadsereg másik szárnya a helyi lepukkant nyaralóházban ütötte fel főhadiszállását.
A győzelem tudatában igen barátságosan mosolyogtak ránk. Elbeszélgettünk a kellemes tavaszi időről. Óhatatlanul megfordult az ember fejében, hogy ha a q... Hitler nem kaparintotta volna a markába a németeket, akik lerohanták neki a Szovjetúniót, akkor ma a legbarátságosabb érzelmeket táplálhatnák egymás iránt az oroszokkal, mert úgy egyébként jó lelkű, klasszikus, még el nem idegenedett emberfajta volnának (pfúj hollandok svédek, pfúj egyébként csodákra képes egyesültállamiak!) nemes kulturális háttérrel.
Barátunk pedig úgy döntött, kinek felesége máris ügyesen frissítgette orsz szókincsét, hogy az első kedvesen rámosolygó hölgyet csomagtartójába tuszkolva távozik e pandémiás árnyékvilágból.
A továbbiakról semmit nem tudunk, mert figyelmünket teljesen elvonta a zimankót hozó komisz velencei felhőn tátongó, csodálatosan tavaszias luk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése