Én-Armageddon

 

Én - de Rád is érvényes, gondolom - az életet, ami, ugye, mindig megy tovább, őszintén tisztelem, de nem ilyen értelmű absztraktumként szeretem, hanem a magam érzékelési, interaktív, egyedi foglalatában.

Ezt nem tisztelik - pontosabban: társadalmi egészet érintő, statisztikai mutatóktól motivált teendőik magaslatán ezzel nem tudnak mit kezdeni a funkcionális területek feletti hatalom gyakorlói, legfőképp az államhatalom gyakorlói, akik az egészet mint fontos elvontságot képviselik, ahol az életnek mindig mennie kell tovább. Vagy az én életemmel együtt vagy anélkül. Az egyéni élettel nem tudnak mit kezdeni a biomassza fölött rendelkezők, a statisztikai járulékos veszteségekben gondolkozók.

Na jó, álcául kéznél vannak a szólamok az "emberekről" meg a "mindenkiről", amik azt sugallják, hogy ím, látnak ám ők, persze, látnak engem is. Lehet, hogy látnak, de az állam létének nehéz pillanataiban, egyénként, ahogy éppen élném a saját életemet, nem számítok, hanem csak amúgy számítok, mint aki beletartozik az állam életének nélkülözhetetlen televényébe.

Két statisztikai adat uralja most a társadalmi aurát: a napi új fertőzöttek száma meg a napi halottak száma. Ez a két rettegtető adat valóban intő, mert az én éppen nagyon ki van szolgáltatva a többi énnek. Nagy baj most az, ha a másik én tesz erre az egész mutációkban viruló Covid (Sars-CoV-2) helyzetre. Márpedig, láthatóan, dugig van az életterünk ilyenekkel, kiknek a halálos veszély mintha nem is létezne.

Jó részt emiatt, manapság már nem engem oltanak be, hanem mindenkit. Kikből lesz a hatékonysági tört számokban megvallott járulékos veszteség? Csak egy biztos, ők a mindenki részei.

Ilyesmit jól, kevésbé világosan bárki végig tud futtatni a fejében, de legyinteni rá, az már érdes lélekre vall. Mondják, a világ eddigi legnagyobb üzleti modellje mutatkozik be most, amin csak a hadiipar tesz túl.

Ezek a hónapok, évek most az Én-Armageddon hónapjai és évei, amikor a hatalomszomjas Gono... na nem! csak a Szuper Életrevaló világméretekben gyakorol. Tudjuk, máskor, más felállásban, más határok között volt már ilyen, de mennyi! És az élet ment tovább. Csak nehéz beletörődni, hogy ez miattunk, értünk, velünk, épp az emberi civilizáltság velejárójaként már így fog menni, sejthetően örökké.

Na, talán nem örökké, hanem csak az utolsó szálig, ami engem, téged meg őket, mind illeti.