MOKÖLÉN

Mobilozva bandukoltam a téli utcán, költői szavakat hordtam az égre, amikor megakadt a szemem két előttem kocogó, különös teremtményen. Mintha láttam volna már ilyesmit. Vagy olvastam valamit valahol. Be is kattant hamarosan: hát persze, ez a híres, manapság ritkán látható mokölén, még hozzá kettő is egyszerre.

Ha már a kezemben volt, kattintottam egyet a mobillal.

Otthon aztán mutatom boldogan a feleségemnek:

- Ide nézz! Mit szólsz? Lencsevégre kaptam két igazi mokölént!

Mire ő:

- Mokölén? Ez a két kis cukiság nem lehet mokölén. Egyszerűen azért, mert a mokölén, az igazi már a múlt század elején kihalt. Meg is írta az Élet és Tudomány. Te nem olvasol, csak folyton irkálsz? A mokőlént, az igazit a Teremtő küldte közénk, hogy életben tartsa az emberi jóságot. De az a szerencsétlen az emberektől csak megvetést és üldözést kapott. Az egész földkerekségen egyetlen példány létezett belőle. Szépnek nem volt mondható, annyi szent, de ez nem volt véletlen, a szép ugyanis álérzelmeket vált ki az emberből. Kissé nyamvadt testalkatú volt, nem annyira, mint ezek itt, mert futott mint a nyúl, ugrott mint a zerge, de a bundája sprőd volt, a lábai karikák. Három szeme volt. És szomjazott a szeretetre. Az emberek csúfolták, bele is rúgtak, ha túl közel merészkedett, s hogy a Teremtőt magukra ne haragítsák, építettek neki egy gyémántokkal kivert ólat, messze mindentől, valahol a fenében. Hébe-hóba kapott enni, de szeretetet egyetlen cseppnyit sem. Elbujdosott aztán, ott pusztult el elhagyatottan valamelyik erdei odúban. A teremtő levonta a konzekvenciákat: az ember hideg szívű, nem indítja meg, ha egy csúf teremtmény szomjazik a szeretetre. És akkor leküldte közénk az ál-mokölént. Ez szaporítható, fütyül a szeretetre, jól tűri a pórázt, kevésbé a hideget, így aztán nem zavarja, ha kap egy szép vagy akár ronda kabátot. Ezek itt, a képeden pontosan azok: két ál-mokölén. Szinte biztos.

- Szinte? Most akkor biztos vagy benne vagy sem?

- Muszáj neked mindig a szavaimba akaszkodni? Olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy ha van még egy igazi mokölén a föld kerekén, akkor az te vagy. Öltöztethetetlen, szerethetetlen, három szemű.

- Az csak a fényképezőgépem.

- Mellékes. Tudod mit? Jó, hogy mutattad. Karácsonyra én is két ilyen cuki ál-mokölént kérek.

Na, még csak az kéne, gondoltam magamban. Mennyei ál-mokölén! De okosabb volt most minderről hallgatni.