Mifelénk
Balra tart a Nap,
jobbra kerüli árnya
a villanykarót.
Nem rég olvastuk valahol ezt a haikut, s megakadt elménk e látszólag bölcs okoskodáson.
Az ugyanis, hogy egy Dolog viszonyban legyen, s milyen viszonyban van az oldalirányokkal, s hogy önmagára nézve megítélhessen ezzel kapcsolatos dolgokat, azon áll, hogy van-e identitástudata a Dolognak.
Ha a villanykarónak - mondjuk - van identitástudata, akkor megeshet, úgy ítéli éppen, hogy szemben áll a nappal, akkor pedig, bizony úgy fogja találni, hogy az árnyéka őt balra kerüli. (Aki kevés erőfeszítéssel képes magát villanykarónak tudni, meggyőződhet kijelentésünk igazáról.) Ha pedig a villanykaró képes a Napnak háttal állni, akkor akár még láthatja is, hogy az árnyéka őt jobbra kerüli.
Ha a Nap útja miatt van, hogy az óráink mutatói abban az irányban forognak, amiben, akkor Ausztráliában rossz irányban járnak az óramutatók. De így van már mióta! Ez arra enged következtetni, hogy maga az időmérés fontosabb mint az irány meg az óra.
Visszatérve a haikura: az ismeretlen észak-féltekei költő megfeledkezett a maga identitástudatáról, mikor verssorait fércelgette éppen. Identitástudatunk azonban akkor is van, ha megfeledkezünk róla. Ha nem így volna, Napnál világosabban állt volna a költő elméjében, hogy árnyéka, miként a Nap is, az óramutatóval egy irányban halad, s minden oldalazó megítélés csak viszonylagos.
A sorok alapján ténynek látszik, hogy verssora fabrikálásakor költőnk háttal állt a Napnak, ezért ítélt úgy, ahogy.
Megértjük. Ahogy romlik szemüvegünk felületének simasága, nekünk is mind zavaróbb a Nappal szemben állva költészkedni. Úgy még az igazságokat is valahogy napnál homályosabban látjuk.
...kivéve ihletett pillanatainkat, melyek egyikében költődött (Napnak háttal) alábbi háromsorosunk:
Falnak ment árnyék
semekkorát se koppan,
ha nem mozdulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése