Esti mese

Milyen mesét nem írtam még? Embermese, hát olyat írtam dögivel, és az már úgyis közhely. Állatmesém is volt, sőt, növénymesém is.

Rovarmese! Nem, nem a tücsök és a hangya, dehogy!

Rovarfiction! – ilyet még nem írtam.

Hol volt, hol nem volt.

Igen, az: hol volt, hol nem volt ökológiai tudat. Így aztán egyszer csak kilukadt minden, és kipusztult a Föld állatvilága. Ne röhögj, benne a legfejlettebb állat is, az ember! Ahogy az a legutolsó kocsmában is meg volt mondva: csak a csótányok élték túl a nagy kataklizmát. A csótányok és a keresztrejtvények.

A csótány aztán – lám, az alkalmazkodás csodája! - megtanult keresztrejtvényt fejteni. Na és magas szinten kommunikálni. Muszáj volt ezt is, mert ha a csótány nem tudja, hogy mi a Ferenciek tere bal oldali mellékfolyója, meg kell kérdeznie, különben nem küldhető be a megfejtés. Hova is, ja igen! A Kner nyomdába.

Már vagy háromszáz éve ki volt halva az emberiség, benne az állatisággal, amikor a Galilei által még az idő tájt újonnan felfedezett és megfigyelt távoli égitest lassan közelebb lopakodott. Most már határozottan úgy festett, mintha űrszerkezet volna, mert jobbra, majd balra navigált a hogyishívják fölött, a… innen nézve (honnan innen, hát innen, ahonnan a mesét írom) szóval, innen nézve a Vénusz és a Betelgőz között.

Ha mi neveztük volna el, Graviscope lett volna talán ennek az űrkütyünek az oldalára írva. Ám abban az idegen világban, ahonnan érkezett, nincs látó érzékelés. Nem fejlődhet ki szem, annyira erős az Ibolyán túli sugárzás. Nincs tehát felirat sem. Az ott élők fő érzékszerve a kibocsátott és visszaverődő ultra magas hanghullámok interferenciáiból hozza létre a tárgyak felszínének képét. Ilyen körülmények között persze csak botorkál a még oly fejlett lény is, ezért nagyon nagy szükség van egyensúly érzékre. Az viszont a gravitáción alapul.

Fejlődésük ezen a nyomvonalon haladt, míg nem űrhajóik energiaforrásával képessé lettek az égitestek gravitációs terét fókuszálni. Ha tehát egy ilyen űrhajó, két égitest között lebegve, azokkal egy vonalba áll, hatalmas gravitációs erőt képes magán át a kisebb égitestre átvezetni.

A Graviscope viszonylag bonyolult számításokat futtatott le a Naprendszer bolygói közt cikázva, és végül úgy döntött, kivárja a pillanatot, mikor kell a Nap gravitációs vonzerejét a Holdra fókuszálnia úgy, hogy a lelassuló égitest folyamatos napfogyatkozást tartson fenn a Föld egy bizonyos pontja, méghozzá a Hortobágy felett.

A gravitációs nyaláb hatására a Hold szemmel nem láthatóan lassulni kezdett, és innen nézve (honnan… hát innen, ahonnan írom) egyre kisebb is lett, míg végül zsugorodása megállt.

A Graviscope legénysége újjongva összekoccintotta kocsányon lógó hallószerveit, és ha beszélni tudtak volna, valami ilyesmi hagyta volna el ajkukat: „ Megszívtuk!”, ugyanis a Nap energiájával megszívták, visszaszippantották a tőlük épp távolodó Holdat.

A Graviscope számításai pontosak voltak: az alacsonyabb keringési sebességből következőn csökkent ugyan a centrifugális erő, ám a távolodás következtében a Föld gravitációs vonzása sem hatott akkora erővel, így a keringési egyensúly fennmaradt. Mellékhatásként mérséklődött a Hold vonzereje az óceánokra. Ez kicsit elkeserítette volna a csodálatos Mont Saint Michel bencés kolostor lakóit, és felettébb lelkesítette volna a hollandokat, ha még léteztek volna szerzetesek és hollandok, ám már csak a csótányok léteztek.

Csak csótányok, névlegesen még svábbogarak sem, mert akik szokásuk szerint így, svábbogárnak nevezték volna a csótányokat: a magyarok, azok már réges-rég kipusztultak.

A csótányok keresztrejtvényt fejtettek, következésképp egyre okosabbak lettek. Na, okosabbak nem, de műveltebbek. Az emberi civilizációk felhalmozott informális tartalmait magukba tömték, már szinte mindet. Ki vót tizennegyedik kicsoda özvegye, hol született Adolf akárkicsoda, melyik hegységben ered az izé folyó, hogy mondják a hogyishívjákot más szóval, mi a tudomisén pincspancsszulfid vegyjele, mit adtak be Raszputyinnak, minek a mozaikneve az FBI stb., stb.

Az ötszáz évre előre programozott gyomai újságnyomda mind eközben csak ontotta a rejtvény újságokat, mert nem volt ember, aki elzárja a számítógépes kombinatórika csapjait, s a gyár energiaszükségletét a hatalmas hortobágyi pusztaságot beborító szolárcella telep bőséggel fedezte.

A Hold azonban most (mikor? – hát majd akkor…) pályát változtatott, és nyilvánvalóvá lett, hogy ha minden így marad, a hortobágyi puszta fölött fél éven át napfogyatkozás lesz, és akkor Gyomának is befellegzett.

Fél év sem kellett, megállt a gyár. A csótányok gyorsan széthordták a raktárban felhalmozódott rejtvény-készletet, és aztán egyszer csak nem volt többé mit megfejteni. A kreatívabb bogarak vízparti homokdűnékre rajzolt kockahálóba terveztek szófeladványokat a gazdagoknak, de ilyesmire tényleg csak a felső tízmilliónak tellett. A kultúrára szomjas csótányok elkezdték a régebbi megfejtéseket kiradírozni. Hamar észbe kaptak persze a leges leglustábbak, és maradék megfejtetlen keresztrejtvényeiket 1:10 arányban kínálták kiradírozottakért, amin aztán jól megszedték magukat.
A szorgos buták radíroztak, mint az á… mint az ember, éjt nappallá téve maszatolták láthatatlanná a régi firkálásokat, ám de még a legbutábbak is olyan okossá lettek már, hogy képtelenek voltak a megfejtés útján bebiflázott tengernyi információt elfelejteni.

A tudás nem rendeződött többé hierarchikus gúlákba, hanem csak szétterült.

A csótányok százmilliárdjai kezdtek unatkozni, olyannyira, hogy bele is dögöltek.

Ilyen ez. Aki semmit nem tud, jól elvan a puszta tökét vakarászva, ám akit megfertőzött az értelem és a kíváncsiság, az belepusztul, ha nincs min agyalnia.

Így aztán várható volt, hogy a csótányok mind-mind kihalnak.

Mikor már nagyon így festett a dolog, a Graviscope - mintha hatszáz éven át csak erre várt volna - lassan közelebb lopakodott, s némi méricskélés után – hagyományos földi analógiával érzékeltetve – legénysége efféle konzekvenciára jutott:

Tiszta a terep, életnek nyoma sincs, érdemes leszállni.

Leszálltak.

Kiszálltak.

Fújt a szél. Újságlapot sodort lábuk elé. Rajta csaknem teljesen megfejtett keresztrejtvény. Egyetlen üres sor, mellette az ő űrhajójukra emlékeztető krikszkraksz ábra, amit ők persze nem láthattak, pedig hogy élvezték volna, és: „Vízszintes hét: Már Galilei megmondta, hogy…:”

Tizennyolc kocka állt üresen a szél sodorta keresztrejtvényen, aminek, csodák csodája, kevéssé lemaradva igazi élő csótány loholt a nyomában. Pontosabban egy svábbogár, hiszen ez magyar földön nőtt fel/meg. Egy túlélő. Ez az egyetlen megfejtetlen sor tartotta életben.

Mit mondott meg Galilei, tizennyolc betű… - sírva kérdezte ezt, pont, mint ki vesztébe rohan.

A Graviscope legénysége kianalizálta a hallottakat, tapogatózott kicsit, majd hosszan eltöprengett. Kikövetkeztették, mi lehet az a betű, meg mi a nyelv, aztán beírták (mert annyira intelligensek voltak), hogy mit mondott Galilei annak idején:

Nemleszennekjóvége

-     Pont tizennyolc? Kösz - mondta a svábbogár, aztán még hozzá tette, hogy reccs.

-     Mert hogy közben rátapostak. Hogy véletlenül-e, találja ki, aki még nem alszik.