2023. május 25., csütörtök

A "művész" jogosítványokról


A magunkból hülyét csinálni képes tudatlan szellemi vakrepülések ifjúkori híveként és annyi ráfázás után már szeretek mások nevében bizton semmit sem tudni, csak a velem született elme-kályha melegének közelében maradni. Így kérdem most:

Kellenek-e az emberek/a nem művésznek született emberek is a művészi tettekhez?

Hány oldalú a művészi kommunikáció? Szükség van-e valóban befogadókra?

Szerintem - helyes esetben, azaz eredendően nem szükséges a kommunikáció, mert az érzéki felfedezés önmagáért való, illetve társadalmi környezetben kimerülhetne a kommunikáció az alkotó tettek kínálatában, csakhogy a helyes esetnek a művészek honorálása és még inkább a műkereskedelem léte óta lőttek, pedig éppen az volna a nagyszerű benne, úgy értve: nem érné ma a tiszta művészetre születettet, de a befogadót sem annyi elméjét tévútra terelő befolyás.

Nem egyszerű ma a művész, közelebbről a művészi érzékelésre született elme helyzete. Az ember persze szeret tömbösítve gondolni elméje tartalmaira, néha észre sem veszi vagy pedig könnyen összekeveri a psziché és a tudat eltérő jogosítványait.

Befogadónak szokás nevezni azt, aki a művészeti tettek és művek által közvetített különösség hatása alá kerül, helyes esetben anélkül, hogy magából minősítéseket fröcsögne, és anélkül, hogy már-már helyet cserélni remélvén a művésszel a különösség pszichés mozzanatának megformálásába visszamenőleg belepofázna. Sajnos, ma mind több eszköze van a befogadói psziché és tudat összezavarásának. Egyre több a belepofázás a művészettel kapcsoltba hozott újszerű jogosítványok birtokában, jelentős mértékben talán a demokrácia és még inkább a szabadság félreértelmezése okán. És aztán itt vannak még a szakosodott okosok is.

Úgy látom, hogy a különösségre való velünk született, feltűnő szintű fogékonyság, az u.n. művészi tehetség a véletlen dobása. A befogadók - na persze, az érzéki felfedezésekre született, az eredendő értelemben vett művész maga is befogadó egyben - szóval, a pusztán befogadók az érzéki megismerés/az érzéki különösség felfedezés iránt csupán passzív adottságokkal bírnak, azaz csupán a művészi megformálás közvetítésével képesek a valóság ráció útján meg nem kaparintható különösségeit azok maradandó benyomást keltő teljességében érzékelni és befogadni. (Itt nyitni kell egy zárójelet:  kisebb-nagyobb pszichés felfedezői adottság persze mindenkiben lehet, de mértéke egy bizonyos küszöb alatt elhanyagolható, mert nem indítja be a felelősségérzéssel társuló elhivatottság tudatot.)

Szellemi kályhám felől tekintve, az eredendő, azaz az ember számára veleszületetten adott fogékonyságból következő művészi tett két dologból áll elő:

1. Az első az ember katartikus, maradandón megrázó pszichés fogékonysága a valóság különösségeinek észlelése iránt, (zárójelbe téve, hogy a való dolgok különössége nem csupán rajtunk kívül, hanem rajtunk belül is kínálkozik, másrészt pedig katartikus, azaz maradandó megrázkódtatást az élet visszafordíthatatlan történéseiben való érintettségünk is kiválthat.)

2. Második helyen áll a kellően magas fogékonyság birtokában szerezhető érzéki benyomásnak, más szóval érzéki "ismeretnek" valamiféle esztétikailag formálható matéria általi, egyszerre potenciális és valós közvetítése mások, a felfokozott művészi érzékkel nem bíró befogadók felé.

E második meghatározó, a fizikailag valós vagy akár virtuális matériára rákényszeríthető megformáltság, de például maga a szép forma is - az ember igényeinek dominanciáit és gyakori szélsőségeit tekintve - különösségként hat, és az ide irányuló lelkendező, és éppen a dolog lényege okán esztelen pszichés befogadás az üres széptevők mutatványai körül végtelenségig ismételgethető a valós érzéki felfedezés, a személyiségre visszaható katartikus szembesülés mozzanata nélkül.

Na már most kérdem:

Eme ősi feltételrendszer egyre lármásabb perifériáján kik azok, akik művészet címszó alatt kutakodnak, vizsgálnak valamit, és mind inkább ideológiai állásfoglalásokat artikulálnak, "narrálnak", esetleg egyenesen maguk dolgoznak ki és kínálnak fel ilyesmiket, vagy pedig valamiféle feltűnési viszketegségnek, főképp a ma már jelentős költség-háttérre apelláló, arra szert tenni kényszerítő, valamint média figyelemmel támogatott, és szerteágazó tevékenységfajtákat integráló művészeti életnek volnának a szerepéhes megszállottjai, a különösségre való fogékonyságnak és a megformáláshoz szükséges magasabb fokú esztétikai érzéknek, illetve rutinnak szóra érdemes jogosítványai nélkül? Na és, miféle szerepvállalók azok, akik felsőbbrendűvé iskolázott tudattal hülyítik a bennfentesség felé nyomakodó, jelentős százalékban őssznob és korsznob befogadókat?

Válaszként vegyük a legkézenfekvőbbet:  Lehet, hogy valamilyen hatalmi apparátus vagy kultúrpolitikai égisz, korszellemi intézmény kiválasztottjai és futtatottjai volnának ők, akár csak általános kulturális, még inkább kultúrpolitikai elvárások és követelmények potenciális komisszárjai. Vagy olyasvalakik, akiknek derogál pusztán befogadónak lenni a művészetek közelében. De fennforoghat ez utóbbi póz inverze is, hogy a rangos címkéhez és a vele járó kiváltságokhoz minden áron hozzáférkőzni kívánó feltűnési viszketegekről van szó esetükben, akik, ha nem vigyázunk, akár kitörölhetetlen történetté, még akár ismereti követelménnyé is érlelhetik kortársi buzgóságukat, miközben egyáltalán nem a művészet igazi, eredendő jogosítványokkal megáldott éltetői, és esetleg még a pusztán kulturálisan nagyra becsülhető mesterségek magas szintű művelői sem.

Különösen érvényesek ezek a gondolatok a fotográfiára, melynek az ember számára legalapvetőbb különössége, a Barthes-i "ez VOLT" varázslata felülírhatatlan - miközben a hasonlítás már a médium szültésekor réges-rég, ősibb, manuális úton, ecset, ceruza által meghaladott volt - szóval nagyon is érvényesek e gondolatok a fotográfiára, ahol a mesterségbeli tudás - mondhatjuk: ma már 100-nál is magasabb százalékban! - benne van az "ecsetben".

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése