2015. január 24., szombat

ki tud itt?



Mint tudjuk, a deszka magyarul világot jelent.
Bereményi Géza és Cseh Tamás Születtem Magyarországon című dalával indított a Belvárosi Önkormányzat a Magyar Kultúra Napján az Aranytízben, ahol ez alkalomból adták át Budapest V. kerületének Kölcsey-díjait. (Bántai Erzsébet zenetanár, Lakatos Mihály prímás és Virágh László énekművész, zeneszerző – ők a díjazottak, Pilinszky-emlékérmet pedig a Katona József  Színház társulata kapott.)
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? –énekelte Cseh Tamás, sajnos már csak filmfelvételről. Ez a dal adott aztán érdekes és furaságba torkolló felhangot az ünnepi rendezvényhez. Miért is?
A harmadik emeleti színházterem színpadjának világot jelentő deszkáira szólították az idei díjazottakat. Megelőzően zenei műsorral köszöntötték őket és a közönséget, mondhatni, Kölcsey Ferenc szellemében. A díjak átadása után, mint slusszpoén, mint új kort hírnöklő fergeteg, betoppant ugyanazon deszkákra Szabó Ádám harmonika művész az ő adóportokkal felszerelt harmonikájával. Szabó Ádám a Csillag Születik méltán ünnepelt csillaga az eltelt évek során one-man-show-vá csomagolta magát, nem csak harmonikás, hanem énekes is ím már, s ő maga konferálja magamagát. Kissé modoros és hengerlővé gyúrt konferanszié szövegéből valószínűleg nincsenek magaslati változatok. Az Aranytízben, egy Kölcsey-díj átadón kicsit karcolta a fület az én-a-nagyajándék-nektek féle enyhén szerénytelen, világra szólást magának megelőlegező, show-konzerv ízű  hangütés.
Szabó Ádám a Magyar Kultúra Napján dalaival megelőlegezte a választ Bereményi kérdésére, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul.
A világot jelentő deszka globális deszka lett, s mert valahol az elektronikus éterben helyezkedik el, virtuális valami is egyben, deszkátlan entitásként körbe éri a világot, s így bárhonnan könnyű rá felpattanni. Szabó Ádám már ott van az ő dörgedelmesen kihangosított fellépéseivel. A dalocska szövegében, amit minap - saját szerénytelen szavait idézve - „összedobott” másfél óra alatt az Eurovízió dalfesztivál magyar, Dal című tv-elővetélkedőjére, egyetlen magyar szó sincs, miként egyetlen dalt sem énekelt a Magyar Kultúra Napján, és ez, sajnos, már természetes. 


2015. január 22., csütörtök

Lábra mentünk

Ma ismét gyönyörű vizuális kifejezését pillantottuk meg annak - ezúttal az orvosi rendelő recepciós ablaka előtt - hogy hosszan kell várnunk.

A híres Pesövé Ofszi féle hosszankellvárnunk jelenség

2015. január 18., vasárnap

Régi Idők emlékére



az ősrobbanásnak becézett kezdetekére, amikor a fizetőeszközök még 1 pontban voltak

Nincsen olyan ember…

Tudományos megközelítésben:

Kivétel tagadása bizonyos feltétel fennforgása mellett beálló emberi reakcióval kapcsolatban.
például: Nincsen olyan ember, aki ne vett volna fel SF* alapú kölcsönt stb.

Emelkedetten (mélységesen):

Figyelem! Próza! Csak a szél fütyül! Ne Koncz Zsuzsával!

Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy fázni kell.
Mégis, a tél terhein könnyítendő gyáván bebújik valami takaró alá.
Te szegény ember! Miért teszel úgy, mintha nem fáznál? Miért nem mersz vacogni?
Miért hazudod magadnak azt, hogy itt vannak a jó idők?

Csak azért hozzuk szóba mindezt, mert:
A hazug ember tegnap is, ott feküdt a fagyos járdán, állig betakarózva egy szakadt kartondobozba.
Te szegény nyomorult! Miért nem kezdesz vacogni bátran, ha itt vannak a cudar idők? Miért rejtegeted fázásodat?
A világ nem erre vevő. Hogyhogy milyen világ? Hát a többiek.
Egy bankár például sosem takarózna itt. Egy bankár nem a vécében sír, ha rottja van, hanem bele az állam pofájába. Bátran, emelt fejjel, miközben kileli a hideg.
Hát ezért mondjuk neked:
Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy fázni kell.
Feküdj, feküdj csak az úton, hagyd, hogy fújja szél az arcod, mossa eső (ónos akár…)
Elmossa teledet majd az idő.

Műelemzőn:
…teledet, ez költői kép, vagyis azt a kis villanást, azt a kis pislákolást érti alatta a költő, ami a modern emberi élet.
Teledet, vagyis sosem az ÉN-LEDet, hanem mindig csak a TE-LED-et.

más költőknél: LED me cry stb.


* SF = Svájci Frank, nem pedig Sci-Fi

2015. január 14., szerda

mindegy



Képletességében gazdag nyelvünkről, a magyarról ábrándoztam a trolin a rendelőintézet felé menet.
Azt játszottam, hogy áthordtam a pislog szóról az összes lehetséges képzőt – pislant, pislákol – az eleve gyakorító képzőt hordozó totyog szóra, lévén, hogy megpillantottam azt a járdán totyogó vénembert.
Totylant, totylákol – milyen érdekes tere nyílna itt a nyelvújításnak, ha Kazinczy után mernénk mi is olyat. Aztán áthordtam még éhgyomortól gazdag képzeletemmel néhány egyéb képzőt is más természetű szavakról: tottyan, tottyint, totydos, még köztes elemekkel is próbálkoztam: totymorog,
Kiderült azután, pontban 3/4 11-kor, hogy a gasztroenterológia recepciós hölgye elírta ambuláns lapomon az előjegyzési időpontot, hogy valójában ¾ 10-re kellett volna jönnöm.
Na, mindegy, mondta, feloldva magát pillanatnyi merevedéséből, s legyintett egyet. Beküldött egy ajtón, ahol majd várjak, míg elfogy az előjegyzettek sora.
Inkább otthagytam őket, 75 éves fiatalember annyira beteg nem lehetek, hogy packázzanak velem.
Visszafelé utazván, szomorúan megállapítottam, hogy nagyot romlott a világ ideérkezésem óta.
Szépséges nyelvünkből már csak az az egyetlen kifejezés érdekelt, hogy „mindegy”. Ezt ugyanis a recepciós hölgy nem először mondta. Néhány hete, mikor azokat az orvos által többféle vizsgálatokhoz kiosztott előjegyzési időpontokat könyvelte, észrevette, hogy a dolgok orvoslási logikája szerint két vizsgálat időpontja fordítottan követi egymást. Kapta rögtön a telefont, de az adjunktus nem volt elérhető, és ekkor mondta először, ugyanazzal a legyintéssel, mint ma, hogy „mindegy”.
Volt hát kellő okom felfigyelni eme, életemre mind életbe vágóbban befolyással lévő szócskára.
Mi a fenét rejt ez a ránk küldött, indulatszócskával megelőkézett,könnyednek és ártalmatlannak tűnő mindegy szó valójában?
Nehézségekbe botolván lemondunk róla, hogy valamit rendbe rakjunk. Akkor mondjuk: Na, mindegy!
Ha a magunk dolgaira mondjuk, nyilván magunk szakállára vállaljuk a lemondás, a futni hagyott rendetlenség ódiumát.
Ám ez a recepciós hölgy az én szakállamra hagyta annyiban a rendetlenséget. Még mindig ott várakoznék, ha legyintését nem söpröm le magamról.
Visszasöpörtem rá, még ha nem is tudja.
Viszont azóta már nem jutnak eszembe olyan kedves játékos szavak, mint a legyintdes, legyintőzik, legymereg. Nem, bizony.
Na, mindegy…


Ilyeneket találtunk hazafelé. Bizonyára nem véletlenül. Na, mindegy.

2015. január 13., kedd

post-festal

Akik nem hisznek sem embertársaik, sem a természet szeretetében, sem a társadalmi rendben, azoknak ilyenné lesz a karácsonyfájuk január elejére.










A mi karácsonyfánk viszont, ím, elnyerte a legtökéletesebb formához, a gömbhöz közelítő post-festal alakját.

2015. január 7., szerda

A kulturális látás bizonytalankodása




Ellopták az anyagot építkezés közben?
Hülye építészi gondolat?
A mi látásunk kulturálatlan?

2015. január 2., péntek

első jel

Úgy hozta a szerencse, hogy számunkra ez az új esztendő is a haiku írás éve. Kedélyünk még nem pörgött fel, de szótagjaink már a helyükön vannak.



Történetesen

Hideg-csont falak
közt tavasz első jele
döglött légyre vár.


Virágozzék minden valóság!

2014. december 29., hétfő

Űrpisztoly

A szomszéd gyerek vergődik az udvarban éppen. Kert az egyébként, nem is akármilyen, tele egzotikus fákkal, de neki csak udvar.
Vergődik a gyerek faltól falig, célozgat mindenre foncsorát vesztett űrpisztolyával.
Szülei vagy fél millióval lógnak a háznak, a közös költségek be nem fizetése okán. Anyukájának nincs most állása, emiatt van ez az egész, hogy még egy rendes űrfegyverre sem telik, nem hogy közös költségre.
Nekem 1970 óta nincs állásom, és most 2014-et írunk. Már nem is lesz tehát. Státusz, ha kínálkozott is néha, nem ért annyit, hogy megalkudjak ezzel-azzal, basáskodó, nagypofájú ügyeskedőkkel. Talán, ha erőszakosabb, nagyobb pofájú lettem volna náluk.
Folyvást magam felé fordítottam hát űrpisztolyomat. Ki vagyok luggatva rendesen, így viszont most szépen átfúj rajtam az értelem szele.
Értem ezt a vergődést is a házfalak között, nagyon is értem.
A városka széle, ahol felnőttem, a gyermeki kalandozás körbefalazhatatlan terepe volt. Megtanultam, hogyan kell boldogan csavarogni, poros utakon, törpeharcsában gazdag kubik gödrök közt, magasra rakott fészkekkel csalogató ártereken. Máig hat az a tudás, ha nekilódulok.
Csak társ, mi a boldog kalandozáshoz nélkülözhetetlen, hetven felett mind ritkábban akad.
Ennek a szomszéd gyereknek viszont már tíz évesen sincs.
Mi lesz így vele? Legtöbb, ami történhet, talál majd egy állást. Esetleg gyorsan egy kicsivel többet fizető másikat is. És így tovább.
És a közös költséget esetleg majd ő sem fizeti. Mert a virtuális űrhajó igen sokba fog kerülni, amivel gyermeke, kitörve a kopár házfalak közül, a neten fog csavarogni.

Űrtársra lelt szerencsés csavargók a Klauzál téren

2014. december 27., szombat

Képi vonzerő



A beigli hígítja a szellemet. Napokon át nem írtunk semmi értelmeset.
Most, hogy hétköznap van megint, előhúzzuk Régi Tanácsunkat Fotósoknak. Kis kerülővel válasz ez a kérdésre: mitől van a fotónak micsodája?
Fotózz féltéglát, tiport hamut vagy akár eldobott banánhéjat, miként Balla Demeter merte. Igen, ehhez szellemi bátorság kell. Akkor viszont, ha van, kijöhet belőle valami, amiben saját tollakkal ékeskedünk.
Nem mintha a sárguló emulziós rétegen átsütő hajdani pillantás keltette nosztalgiától idegenkednénk. Más miatt tereljük a figyelmet a féltéglák felé.
Környezetünk telis-tele van másokat dicsérő vizuális értékekkel. A legtöbb amatőr ezeket fényképezi, ezeket mutogatja büszkén, netán önmaga iránti elragadtatással. Pedig a néző szeme elé tálalni fotónkon a Lechner épületeket vagy Michelangelo szobrait, nem ad választ a kérdésre, hogy mi, magunk képesek vagyunk-e esztétikailag megformálni bármit is. Kis rendcsinálás a síkba szorított térben, ennyi, amire esélyünk van ilyen témák közelében. Képeinket eluralják az idegen értékek. Városi környezetben szinte nincs is más.
Az igénytelen néző persze örül, ha vizuális VONZERŐT érez, talán nem is tud a fotó szerzőjéről, tömi magába a szépet.
Van fotó tehát, aminek a vonzereje a lencsevégre kapott tárgyi környezetből, más által hozzáadott esztétikai értékből táplálkozik. Milliárd ilyen kerül manapság szemünk elé.
Aztán van jóval kevesebb olyan, aminek a vonzereje teljes mértékben a MEGPILLANTOTTSÁGból táplálkozik. Olyasféle tárgyi valóságban fogant, ami zavaros semmi, érdektelen közhely volna a megpillantás különös volta nélkül.
Ez volna az érzelmileg innovatív, fotográfiailag eredensőnek mondható és dicséretes út.
Egyre több olyan fotó akad mind eközben, amin rengeteg spekuláció mutatkozik, nehezen utánozható manipulációkat sejtet, de nincs semmi vonzereje. Vagy esetleg van, sajnos, nagyon is van, csak miféle? Kedveltek az archaikus világlátás-sablonok, a szörnyetegség meg a plug-in által turbózható ezoterikus fantazmagóriák. Nyilván azért, mert tévelygő lelkülettel ezek iránt vonzódnak sokan.
És hogy az alkotásokkal szembesülő kulturális környezet mennyire igazságtalan, mind többen akadnak olyan nézők a vizualitás terepén, akik befogadóként abszolút empatikusak. Nyelik az úgytudjákhogyot, mint kacsa a nokedlit. Nem is a pszichés vonzerőre reagálnak, hanem divatmintákra. A vonzerő számukra virtuális, a lelki táplálék valós jelenségével szemben szuverének: abba látnak bele értéket, amibe akarnak, attól jönnek lázba, amitől úgy tudják, lázba kell jönni manapság. A néző mára megtanulta vezérelni befogadói érzékeit. Ide értve azt a képességet is, hogy le tud vetni látásáról mindenféle, szocializáció során ráragadt konvenciót, képes értékszemléletét és empátiáját vakon az irányadásban ambiciózus körökéhez igazítani.
A fentebb említett idegen vizuális érték persze domináns hozzáadott minőség által űberelhető. Ez a mozzanat, s még inkább ez az út a látás hatalmának felfedezése. A látásénak, miben alkotóként, nézőként eredendően egyek volnánk.
Létezik aztán olyan fotó is, ami a mások által létrehozott, s környezetünket gazdagító értékeket MEGITÉLÉS alá vonja. Nem feltétlenül kritikailag vagy negációba fordítva, hanem esetleg csak azokéval vetekedőn (kulturális, életérzésbeli stb. síkon) képes teret nyitni újfajta értelmezéseknek, korhű életérzéseknek. Ez is egyike a beiglivel telt szívvel kívánatosnak mondható utaknak.
Igen sok az olyan fotó manapság, különösen a galériák és kiállítóterek terepén, ami nagyon profi technikával mond el pszichés vonzerő tekintetében halálosan unalmas dolgokat, mondjuk, a roppant finom felbontás még szokatlan voltára apellálva. Ezek a borotva éles, technikás képek gyakorta csak bizonyos bennfentesek által ismert és kívánt, a nagyközönség előtt rejtett diskurzusok részei, arról szólnak általában, hogy mi volt előbb, a köldök vagy a nézés.
Civilizációs vakvágány ez, a sokaságnak nem javasoljuk. Váltig arra biztatjuk a művészi becsvággyal megvert sokaságot, hogy fotózzon féltéglát, félrecsordult levest, félre dobott banánhéjat, abban a reményben, hogy érzelmeket, sejtéseket lesz képes kiváltani vele, de az isten szerelmére, mintául ne vegye legelőször is, hogy az igazán nagyok efféle témákkal hogyan boldogultak.
Utána, akkor már lehet. Sőt, nagyon is fontos, épp azért, hogy felmérhessük, van-e a vizuális alkotás terepén egyáltalán bármi keresni valónk.

Forrásban lévő vízcsepp