2014. augusztus 22., péntek

alien


Képregriportunk a bulinegyedben készült.
Egy városszépítő kommandó figyelt fel arra, hogy a Király, Kazinczy utcák találkozásánál, magát csatornacsőnek álcázva, egy ecetfa-alien, egy valószínűleg turistaként érkezett nyolcadik utas lapul meg a vakolatban, hogy a sötétség beálltával magát az ártatlan bulizók nyakába vesse.


























A lapuló szörnyet városszépítés látszatát keltve sikerült megközlíteni, és az éber kommandó fél órás dulakodás árán végzett vele.


























Kordont húztak a hely köré. Most várunk, mert ezek a szörnyek többen is lehetnek.

2014. augusztus 19., kedd

Lump növény

Érdekességek a Bulinegyedből

Bulinegyedi fedéltelen növény egy átlumpolt éjszaka után

2014. augusztus 17., vasárnap

Lidérc utca

Aggályos volt, hogy a délutáni verőfényben bármi kis lidércfényt láthatunk majd, de ránk tört a fotósétálhatnék. Igen, nem volt elég sötét, amikor próbára téve bátorságunkat - mert hogy elég beszari alakok vagyunk - behatoltunk az Edvi Illés út felől a Lidérc utcába. Más szempontból sem volt szerencsés az idő: GÖELEVEN gyári fogyatékosságai okán a gazdagon szórt verőfényt szereti, ekkor viszont hétágra sütött a Nap.
Na, mindegy, ha már ott voltunk, próbáltunk helytállni.






















Lidérc-vevő berendezés



















Vándor-csalogató mérges almák a bozót-kerítés alatt













Lidérc megrágta házszámtábla














A lidérc fügét mutat a kíváncsiskodó GÖELEVENnek













Az út felénél aztán mégis megpillantottuk az áhított lidércfényt













Lidércjelző. Ha a kis piros zászlócska felfelé áll, be ne nyissunk, mert a lidérc otthon van!













A Lidérc utca vége. Aki idáig eljutott, gyújtson jó nagy gyertyát Szent Antalnak!

2014. augusztus 13., szerda

A világ szimpla leváltása




Besétál a több átkost is megért kifutó példány a Szimplakert romkocsmába, és elgondolkodik, mi ez a zűrzavaros otthonosság itten.
Nos, ez alighanem 4D vizuális környezet. Sőt, ha utána gondol kicsit, egészen biztosan ki meri jelenteni.
Aztán rájön az ember, hogy volt ilyesmi régen is, 4D vizuális környezet, akár már a reneszársz előtt is, sőt, vissza az ókori kultúrákig, hiszen elég, ha szellő támad a lugasos kertben, szökőkút bűvöli az ábrándozó tekintetet, ha kiakasztjuk az izgága rabmadár kalitkáját egy ágra, ami alatt olvasgatunk, vagy ha diszkrét cselédek surrognak a műtárgyakkal körülvett vendégség hátterében, és a látvány a legtermészetesebb módon négy dimenzióssá lesz.
Valahol a hajdani természetes - már mint természet által adott és akként tisztelt - és mai nem természetes között markírozható az a különbség, amin megakad a kifutó példány esze kereke.
Vacak, tönkre ment tárgyak kulturális becsértékre, műtárgyi megbecsültségre hajazó, poszteklektikus zagyválkodása ez.

Jópofa.

Sokaknak, az új generációknak az eddigi világ, a korábbi kultúrák leváltását jelenti. Az úgy neveltektől tiszteletet követelő régi kultúr-tárgyakról is tudnak ők, perszer, (analogikus szoborábrázolások, festmények, nemesen megmunkált matériák és felületek, a kézművesség és kézügyesség becsértékét hirdető, a történelem folytonosságára hivatkozó relikviák) múzeumokban rezerválva számon is tartják ezeket, de ők, a mai fiatalok már nem úgy nevelkednek, hogy maguk köré kívánják vonni az emberi kultúra eme aspektusait. Hetykén és szemtelenül értéktelen placeholderekkel tömik meg a hajdan művészeti és történeti kultúrát hordozó életkörnyezetet.

Minél zagyvább, annál nagyszerűbben le van szarva minden, ami régen volt.
Mivel, hogy a romkocsmákba látogató sokaság jól érzi a techno-roncs-budoárokban magát, nincs okunk a sopánkodásra.
Itt dekkolnak ugyan folyvást ezt-azt vedelve, de mindeközben valahogyan a krumplit is csak-csak megkapálják.
Ha semleges szemszögből pillantunk, nyilvánvalónak látszik: pontosan egy miatt sülhet le csupán a képe annak, aki szót emel mindez ellen: amiatt, hogy ő nem ma fiatal :-)    

2014. augusztus 12., kedd

emberlábrázolás

A közéleti emberábrázolás megnehezült felételei között is próbálunk helytállni GÖELEVENnel.
Néha érdemes lemondanunk az általunk kidolgozott személyiségmentes emberlábrázolásról egy-egy különleges vizuális csemegéért. Meglátunk most például egy varázsdobozt a combinón utazó lányka kezében, ami teljesen eltakarja a lábat. Mire diszkréten kattintunk, a lányka már nézi mit nézünk, aztán elbújik a villamoson utazó érdektelenek sűrűjében. Rendes kiscsaj, rendőrért nem kiált, pedig lehet, hogy ebben a táskában több van, mint a fejében :-)

a varázsdoboz

2014. augusztus 8., péntek

Lábbal tiprások



 
Érdekes téma a városi ember ösvényhez való joga. Pedzettük már egyik korábbi posztunkban.


Magunknak is mámorító érzés volt a friss aszfaltjárdát ösvényszerűvé piszkolni.















Itt van aztán most a gyalogos ember útlerövidítés-kényszere – mint atavisztikus motívum, amivel szépen elrondítható a városkép. Hátterében egy csírába szökkenni nem akaró komplett tudományág kínálkozik:  a keresztülvágás-pszichológia. Bizony, tudományos vizsgálódást érdemel az aszfaltutakkal jól felszerelt városi ember járáskelése. Szociológusok is rákattanhatnak, mert mintha lenne benne egy jókora adag egymással feleselés is.






















Hajdan volt az Apáczay Csere János utca és a Lánchíd között egy jókora füves foghíj-telek. Azon átvágtunk a híd felé menet és visszafelé is. Igen sokára vettük észre, már aki észrevette, hogy két párhuzamos csapás létezik. Emögött egy pszichés alapmotívum rejlett: az ember át kíván vágni a téren, parkon, üres telken nyomban, mihelyst eléri, mert ez azt az érzést kölcsönzi, hogy ím, jóval közelebb került a céljához, már abban az utcában van. Más csapást vágott tehát az Apáczay Csere János felől jövő, nyomban balra fordult, mihelyst megpillantotta a hidat, és megint mást a Lánchíd felől érkező azon az igen hosszú foghíj-telken. Megmondjuk, nem dőltünk kardunkba, mikor megtudtuk, mi van, hogy két párhuzamos csapás létezik, de azért elég érdekes. 
Diszciplináris csemege lehet felcseperedő tudóspalántáknak: A lábbal való ellentörvénykezés, illetve gyakorlottabb tudósoknak: Az infrastrukturális terelés és szabályozás lábbal való felülírása (tiprása, ha tetszik). Rendőri doktorira készülőknek: A lábakarattal való hatósági szembehelyezkedés hiábavalósága.



A népi törvénykezés szép példája egy parkban: Elsőbbségadás szerelmeseknek kötelező. Fekve várakozni tilos!









Igen, Igen Tisztelt Olvasó! Ezek az antropológia legnagyobb témái. Mert a jövésmenés az ősi emberről szól és tiszteletet követel magának mindenfelé, amerre szem ellát. A városi ember a lexebb pázsitból is ösvényt fakaszt. Így harcol elorzott természeti jogaiért.



Az úgynevezett bódéösztön által életretaposott ösvény a Mster utcában.














Szögletesség ívesítése tetszés szerinti fokozatokkal.



















Funkció-turmix városszélen.




















Ím, a nyilvánvaló bizonyíték, hogy az ösvény ősibb fejlemény, mint a lépcső: az ember ösztönösen kíméli térdizületét.











E szép átvágás létrejöttében bizonyára közrejátszott, hogy a rendszerető városi ember balról jövet megpillantja a kép jobb oldalán látható szeméttartót.










Az ösvényekben oly gazdag budapesti Városligetben kialakított civil ellenösvény, mely fokozza a hegyenvölgyön érzetet.













A civilizáltságban utazó parképítők leaszfaltoztak egy ösvényszerűséget (a kép balszélén indul,) ám a jobbról érkező embernek nincs türelme odáig elmenni.










Ez pedig itt a lázadás és egyben a decivilizált területmegjelölés szép példája: a városi embernek nem tetszik, hogy az ösvénynek tetsző rés az aszfalton csirkének valón keskeny és természetellenes alakot formál, ezért bedobált csikkek százaival fejezi ki megvetését.











2014. augusztus 7., csütörtök

orbitális

Feleségünk világgá ment. Nézzük aztán most az orbitális távolságot a glóbuszmaketten Európa és Indonézia között, mi akik ma is hosszan hezitáltunk, hogy elmenjünk-e a Lehel téri piacig, mivel hogy bezárt itt a sarki közért. Az asszony meg odáig elutazik, mert talán azt hiszi, Dzsakartában jobb sajtok kaphatók. Enyhén szólva megmosolyogtató.



Sőt! Egyenesn röhejes!

2014. augusztus 4., hétfő

sajtószabadság

Ma láttuk:

Szabadságától megfosztott sajtótermék az egyik metróállomáson

2014. július 30., szerda

SZOBORAVATÁS







Elmentünk szellemileg felavatni a szobrot, a mex emlékművet. (Budapest, V. Szabadság tér)
Elménket borotva élén járattuk. Nem szimplifikálunk, de olvasni képes lesz bennünket minden művészet szerető, aki ideológiai és egyéb ebeit féken tudja tartani.

Elég volt odapillantani: a megszállási emlékmű klasszikus szobrászati eleme korszerűtlen és demagóg, miként a hatalmi szándék maga is, ami helyét kierőszakolta. Mi ezt tekintjük főhibának. 
Egészében mintha szószátyár karikatúra lenne, egyetlen keretbe zsúfolt képregény. Az emlékmű által sugallt „gondolat” semmiképp sem művészeti természetű. Az anatómiai megformálás pedig itt-ott anakronisztikusan túlcizellált (leszámítva a karikaturisztikus felhangokat,) az ábrázolási hevület egyszerre mondható histórikusan posztromantikusnak és szájbarágónak. Harsogó szónoklat. Vazallusi tett.
Ezt persze megszokhattuk már, mióta világi a világ. Mióta erősszak-erőt, törvényt, jogot gründol és örökít az ember a hatalmi ideológia ernyője alatt, s felsőbb érdekek nevében elveszejteni kész a másként gondolkodókat, azóta egyre védtelenebb, egyre mihasznábban él a küldetése határait tisztán látó és védelmező művész.
Az itt szerephez juttatott művészt illetően mondhatjuk, kormányzatunk jól választott, illetve, mondhatjuk, hogy a művészet már megint ott hever - Még hozzá önszántából - az ideológia oltárán, ahol szokott. Sajnálattal mondjuk: ezek a fordulatok elkerülhetetlenek. A bronzba öntődés vágyát igen sokba kerül csillapítani.
A műért való alkotói felelősség tekintetében értetlenkedve is közelíthetnénk, hiszen ma is lehetne aszkéta a művész, passzív rezisztens,vagy ma is lehetne dalolva lángsírba menni, ha welszi bárd az ember, de már ki az?
Mégis, térjünk vissza kritikai szempontunkhoz!
A művész maga tudhat, ám a művészet nem tudhat a politikáról, mert ez utóbbi a társadalmi és hatalmi berendezkedés felszíni sémája, semmi köze nem lehet a valóság ráción túli szféráihoz. Az ellentét itt antagonisztikus, ám a körmönfont teóriák könnyen csalják történeti labirintusukba a művészféle embert.
Kevés művész látja világosan - legkevésbé talán, akik most az állami fennhatóságú Akadémia zászlója alá beengedtettek - hogy ha erőszakot vesznek is rajta, a művészet civil intézmény marad, mert a művészi tett, mint atavisztikus emberi indíttatás, a ráción túli valóság megtapintása. Amit így, eredendő elhivatottsággal mond a művész, az el nem tévelyedik, ám a politika és az államhatalom szótárával csak torzítva értelmezhető.
Nem vonnánk kétségbe, hogy a Szabadság téren felvonultatott szobrász tehetséggel született (sőt, ez látható is!), ám a tehetségek szocializálódásuk során, ideológiai meggyőződések istrángjaiba keveredve gyakran elkótyavetyélik a művészi megformálás iránti tehetség obulusát.

Az emlékmű körüli helyzet persze nem parnasszusi magasságokban történőkről referál. A múlt, amibe a kormányzat most holmi tények címén belekotor, már megváltoztathatatlan. Ezért azt, ami a szobrot kezdettől körülveszi, Schiffer Andrással szólva úgy hívnánk, hisztéria. Másrészt negatívumnak emlékművet állítani, furcsa ízléstelenség. Ha mi kormány volnánk, okosabbak lennénk.
Olvassuk a fán kedves ismerősünk, SI-LA-GI szobor elleni tiltakozásnak szánt gondolat-kompozícióját, melyet Arisztotelész észjárására alapoz: „…a művészet, illetve minden etikus magatartás alapja az IGAZSÁG, JÓSÁG, SZÉPSÉG hármasa.”
Nos, ma már az efféle bölcselkedés sem több mint demagógia, a lényeglátás kútjában az eltelt pár ezer év során ennél már mélyebbre ástunk. Tudhatjuk, ha akarjuk, hogy ezek a szavak - igazság, jóság, szépség - tudatilag vetített minőségek fogalomnevei, mely fogalmakat az ember eredendő voltától motiváltan, de még inkább szocializáltsága és mindenkori érdekeinek korlátai között, mindenkori magának definiál, már ha van hozzá hatalma.
Okosabb lenne, ha mi, ártóknak és ártatlanoknak utódai inkább egy élhető, közös jövőn munkálkodnánk, ahol esetleg lesznek majd szobrok is, amik természetesen a művészetről szólnak.



2014. július 29., kedd

Kóbor poharak

Apró érdekesség a Bulinegyedből





















Reggel nyolckor utcáról visszagyűjtött drága söröspoharak várakoznak az értéktelen flakonszemét társaságában a romkocsma bejáratánál.
Sok éve Németországban sétát tettünk két falu kocsmái között a legelőn át. Hazáig öt fűben elhajított fél literes poharat találtunk. Hazahoztuk. Feleségünk azóta rendre összetörte őket (ha nők lennénk, akkor férjünk :-))
Mondják, a romkocsmák először a németeknél, Berlinben voltak divatban, ott aztán elegük lett belőle meg a szemetelésből.
Nálunk még csak most hajigálják szét a poharakat. A romkocsmázásból vajon mikor lesz elegünk?