2014. április 22., kedd

Magvas gondolat





A magvas gondolatnak két iránya van: táplálni erejét, amivel szolgálhatja késztetéseit.

Van még mit tanulnunk...

2014. április 21., hétfő

olcsókodás



Dalolni mi is szerettünk


Nem jó, nem jó minden este a kapuba kiállni.
Nem jó, nem jó olyan utcában lakni, ahol folyvást az az érzése az embernek, hogy nem jó itt lakni.
Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol folyvást az az érzése az embernek, hogy nem jó itt élni.
Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol történelmi kudarcoktól terhes a kollektív identitás, vagy éppen ezért talán, nincs is kollektív identitás.
Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol a rég eltűnteket terhelő múlttal sarcolják a ma született bárányt.
Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol az értelem, mire „megnő”, revans-ragacsos, jövőképtelen ideológiával lesz átitatva.
Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol x millió ember munkálkodásából nem terem elő annyi érték, amennyi x millió ember jólétéhez szükségeltetik.
Nem jó, nem jó olyan országban élni, ahol nincs annyi vezetésre érett ember, ahány a hatalom adta kiváltságokból részesülni próbál.
Nem jó, nem jó minden este e kupiba’ piálni.

A Kétfarkú Kutya frenetikus kariktúrája

2014. április 19., szombat

LONDON


LONDON - BUDAPEST éjszakai járat, avagy hajnal a szelektív kukában, a romkocsma negyed kellős közepén.

2014. április 17., csütörtök

Ember ember nélkül

Apropó polgári jog...
Milyen szerencse, hogy a törvény (még) nem szankcionálja az ember nélküli emberábrázolást!



2014. április 15., kedd

miLEgyena NAVval?

Az egyébként kedves hivatalnokok tengernyi hibáját kiköszörülendő, újabb dolgom támadt az adóhivatalban.  Mialatt a sorszámot fürgén húztam kifelé, a nagydarab portás bácsi ráförmedt GÖELEVENre, hogy engem azonnal tegyen el. Mivel lelkileg már egyetlen zabszem sem fért volna belém, barátom úgy vehette, ártalmatlan vagyok, de a portás bácsi máris még inkább bal lábbal kelt fel, és szörnyű ordítást csapott, hogy azonnal tegyen be engem GÖELEVEN a táskába. Szerencsére volt nálunk táska.
Várakozás közben kikukucskáltunk, mi lehet ebben az ócska lukban annyira titkos. Ekkor megpillantottuk a sorszámot. Aha! A portás bácsi tudta, hogy a 37-es sorszám következik, ami a NAV tipográfia szerint fejjel lefelé eképpen mutat:


 
Ez pedig már alkalmas egy lejárató kampányra:
LE az adóval vagy egyenesen a NAVval! - ha úgy veszi az ember, bár a cetlin még APEH látható :-)
Vagy esetleg csupán LE a portásbácsival!

2014. április 12., szombat

KITNE

Utózöngék plaktózérzékenyeknek


Kit ne válasszunk?

AZ IKSZ LEHETSÉGES HELYEI

2014. április 9., szerda

Leakasztott ember



avagy utózöngék

Még láttam ma a plakátokat a metróban, amiken ez az izé, rám mutat, hogy aszongya: „Veled sikerülni fog!”
Semmi reszkess vagy látlak, semmi úgysemenekülsz, hanem a varázsszó, a siker! Persze, nem az enyém, hanem valaki másé. De hátha észre sem veszem!
Eszünkbe jutott fotónk: Klauzál tér a választás napján. Várakozva kígyózó sor, meghintve kétes egzisztenciájú figurákkal. Barterezés sejlett fel, gondolom, valami etetés vagy még ennél is rosszabb ajánlat voksért cserébe. Eldöntik az ország sorsát egy vacsoracsatában.
Jön a politikus és leakaszt pár ezer embert. Ő akar most itten országot játszani, és ehhez kell a firkantásuk, az ikszük.
Azok pedig sok lúd statisztikai hatalmával eldöntik az ország sorsát. Odaadják a hatalmi gyeplőt az olcsón lépre csaltak. A gyeplőt, ami náluk úgysem lehet.
Iksz. Ennél többet talán nem is konyítanak arról, hogy mi folyik itt. Hogy mi az, hogy ország, mi az, hogy politika, mi az, hogy parlamentarizmus. Annyit tudnak talán, hogy kitől kapták a vacsorát.

Barter kígyósor - GÖELEVEN személyeskedés nélküli felvétele


„Fekete fehéren”. „A tettek beszélnek”.
Hívószavak ugyancsak választási plakáton. Miről is van szó? Üres szavakról.
Most kell bennünket leakasztani, most kellünk, és gyorsan, mert választás van.
Illabilis társadalomban, meg nem állapodott berendezkedési viszonyok között ajánlják magukat megélhetési önjelöltek. Becsúszott, kicsúszott politikai figurák. Jöttek, ahonnan jöttek. Buktak, visszajöttek. Bizonyos nagy dumás ki tudja kicsodák. Jönnek szemtelenül, bele a képünkbe.
Még odavetnek az utolsó napon egy-egy plakát méretű üres szót – kerül, amibe kerül.
„Megbízható”. Lehet, hogy az, de hogyan jársz utána? „Tiszta erő”. Ha az most valóban, az marad-e, s hogyan hívod vissza, ha nem marad az?
Telefonálnak óránként, különféle pártok nevében, szórják csak erre szórható millióinkat. Élőben firtatják, hogy ugye, bízhatnak bennünk? És ha azt mondjuk, hogy persze, akkor mit kezdenek ezzel? Mert a választási gesztus, az iksz elhelyezése titkos.
Aki politikáról gondolkodni képes, azt nem az utolsó napon kell befogni, hanem négy éven át, húsz éven át szakadatlanul ismétlődő, következetes tettekkel.
Ordít a vezér önjelölt, hogy átkozott Orbán így meg úgy. Kit lehet efféle ordítozással megnyerni? A csőcseléket. Hívja a csőcseléket, hogy voksolják be őt a játszóházba. Ahol országosdit játszik majd a többiekkel. „Csávókáim, beszéljük meg!”. Csávókáim, vagyis a többi kondérszéli rivális politikus. Úgy hangzik, mintha azon jog fölött kívánnának marakodni, hogy kinek a zsebében legyen az ország. Ki ugráltassa azt a tíz millió embert, aki persze a csávók dolgába bele ne ugasson már! És egyébként is, el lehet menni innen.
Aztán, amikor a többség mégsem az átkozódó spíler játszadozására szavazott, fájdalmasan bőgi, hogy ő másmilyen országban akar élni. Menni persze nem megy. Pedig ő aztán megtehetné.
Utolsó napig röpködnek a garancia nélküli maszlagszavak.
Civil demokráciát!
Micsoda ködevés ez! A társadalmi lét teljesen más vonatkozásaihoz tartozó szavak.
És mit tehetünk? Vitázhatunk? Plakátoljunk vissza? Kérdezhetünk legalább? Egyáltalán, felkészültünk az érdemi kritikára, ha mi nem pártstratégiákon agyalunk? Ha mi csak dolgozunk, ha civil szívvel valamelyik szép hivatásnak szenteltük magunkat, s nem politikából akarunk megggazdagodni?
Mit tehetünk, hiszen nekünk csak egy ikszünk van. Kis krikszkraksz egy félig sem ismert önjelölt neve mellett. Míg oda nem firkantottuk, tényleg nem ér többet egy vacsoránál. Csakhogy az országot adjuk majd el vele – valamelyest szükségszerű tudatlanságból.

2014. április 6., vasárnap

Felkölttetem a lord majort...



Olyan bátor társadalomról álmodtam az éjjel, amely nem csupán félig-meddig, hanem teljesen fiatal, még a jelenleginél is sokkal igazságosabb és egyenlőbb.
Olyanról, amely nem csupán mászkálással, mint őseink, és repkedéssel, mint kortársaink veszi birtokába a létezés tágas tereit, hanem tüdejének bődületes erejével, mert a hang sokkal gyorsabban terjed, és messzebbre jut el, mint a gondolat.
Olyan társadalomról, ahol éjjel nem sunyin, gyáván alszik az ember, hanem mindenki bátran ordít bele a sötétbe, mint a mesebeli fábaszorult, mint ki kocsma-romból szabadult, és nem csak úgy, jelképesen, hanem csakugyan.
Bátran és felszabadultan ordibálunk ebben a társadalomban, de nem csak aki részeg, hanem mindenki, az is, aki nem bírja az italt. A legkisebb lyány is harsányan éjszakázik, nem álszenten, maflán várja, hogy melyik kan rivall majd leghangosabban, hanem épp úgy visít és káromkodik, mint bárki más.
Ebben a még csak álmomban létező társadalomban minden ember bátran kiengedi száján a hangokat, de milyeneket! Nem csak a hamis dalolás, nem csak milliónyi fékeveszett kacagás uralja a hallásteret, hanem millió, házfalak közt összeverődő rikoltás is, miről úgy hullanak le a nyelv kötelmei, mint ruha másokról a boldog szerelemben.
Olyan társadalomról álmodtam, ahol nem a tücsök veszi át a csend birodalmát, egy olyan vacak kis fekete bogár, dehogy, hanem maga az ember!
De nappal is ám! Ebben a társadalomban nem zúgnak autók, nem verik a vasat, nem ácsolnak semmit az ácsok, mert az mind-mind zajjal jár, ami képes elnyomni a csendet, és akkor az ordibálás élvezhetetlen. A legtermészetesebb emberi szabadság eszményéhez híven nincsenek motorok, erőgépek, gyárak, légkalapácsok.
Egy olyan társadalomról álmodtam, ahol a süket is lehet rendőr, sőt! Ahol a rendőr süket és a kő puha.
Így aztán abban a társadalomban nem csak éjjel támad kedve az embernek elnyomott magából kivetkőzve sivalkodni és nyeríteni, hanem mindenkinek mindenkor. Minden ember az ős evoét hörgi a szélrózsa minden irányába.
Olyan társadalomról álmodtam az éjjel, ahol nincsenek többiek, csak mi vagyunk, ahol nincsen holnap, csak most van.
S bár gyönyörtől bömbölve bakzunk a bokortalan bulvárokon, bátran vállalva torkunkat és ami azon kifér, senki törvény fia ránk nem támadhat, mert a jogalkotó két bömbölés között megnyitotta a széles hangteret évezredek óta belénk fojtott, prelingvális mondandónk előtt. Mert az embernek ősi joga, hogy mint minden állat, imázsát bátor és elrettentő hangokkal fényesítse.
Ebben a megálmodott társadalomban nem csak ordítozás van persze, itt mindenki hányhat mindenhová, kedvére levizelheti a kapubejáratokat, szétszórhatja duhaj kedve üvegszilánkjait, mint ahogy már az anyaméhben is szerette volna.
Olyan társadalomról álmodtam, igen, ahol bár csak a most létezik, mégis, ha esetleg lenne holnap, holnap reggel tízmilliók mondhatják majd nyílt szívvel, bátran, hogy: „hú de be voltam baszva!” Tízmillióan egyszerre, összevissza, ezt harsogják kelettől nyugatig.
Ami aztán áthallatszik az országhatárokon is, de semmi gond, ebben az álombéli társadalomban a bőgve harsogás szent ügyét szolgálja a decikül- és decibelpolitika!
Olyan társadalomról álmodtam, ahol nincs kirekesztés, ahol mindenki más, ahol a farizeusoknak szemébe álmodhatom bátran, hogy én is deviáns vagyok.
Képzeljétel el! Egy olyan társadalom, ahol két éjszakai ordibálás között fáradhatatlanul, felszabadultan bontjuk a múlt körvonalait, s építjük belőle a jövő romjait, a romkocsmákat, ahol aztán éjjel mi, sok millió magyar habzó szájjal bömbölünk és óbégatunk, és akkor világ csodájára kiszorulnak innnen a más országbeli részeg hordák, kik eddig rendünkre szarni jöttek, mert azt hitték, mi csendben elkussolunk, s még az alvás is inunkba száll, amikor olcsó égetett szeszektől hergelt torkaikkal birtokba veszik a magyar légteret.