2016. április 27., szerda

A fácán fiókja

Mindazoknak, kik szeme bicskája beletört múltkori posztomba, engesztelésül nyújtom e kis üdítő állatmesét, ahogy ígértem.




A vén róka éhsége végre legyőzte lustaságát, kiment és elkapott egy fácán fiókát. Vonszolta épp befelé, amikor leszólt a magasból a kánya:
- Boldog ragadozást!
- Mi a f három pont csillag van? - reccsent a vén róka. Nem csupán vén, kicsit süket is volt.
A kánya megismételte jóval hangosabban. Erre rókáné is kitekintett a lyukból.
- Miért kell ennek mindenbe beleugatnia?
- Hát ez egy ilyen állat, nem tudtad? - A vén róka nekilátott a zsákmányt szétcincálni.
- Te vén bolond! Már kezdtem örülni, hogy végre megemberelted magadat, de most látom, hogy ez csak a fiókja! Miért nem kaptad el az anyját? Ennyi sütni valód sincs?
- Fiókja!? Nem fiókja, hanem fióka. Mondtam annak idején, hogy iratkozzál be valahová, de most már késő. Csak leégeted az embert.
- Embert, azt én nem! Megmondom nyersen, ahogy van, az ember csak menjen a sületlen fenébe! Ez a nyers valóság.
- Na jó, csak képletesen szóltam.
- Hogyan?
- Képlet. Kép. Arra céloztam, hogy nem kell mindenbe beleütnöd a pikcsőrödet.
Rókáné a számára már megugorhatatlan szellemi magaslattól annyira mérges lett, hogy csak legyintett elsöprően a farkával.
A kánya közben elkapta a másik fácán fiókát. Tele volt vele a csőre.
Pillanatnyi ehetetlensége tudatában a templom egere, aki a hónapok óta tartó teljes renoválás miatt folyvást a mezőn kódorgott, most bátran beszólt rókáéknak:
- A másik fiókjának is annyi, most viszi a kánya, azt ti már flambírozhassátok.
- Hallod? Ez se tud magyarul. Hogy jönne rá a macskajajj!
És mit ad isten! Történetesen épp ez volt a helyzet. Mert néha a macska is olyan, mint a kivert macska.
 - Boldog ragadozást! - szólt le a kánya a macskának.
 - Mi a f három pont csillag van már megint? - kiáltott a vén róka.
 Erre aztán rókáné máris mellette termett:
 - Nem látod, nagyokos? Itt már mindenki eszik, te meg megrekedtél a tollazásnál.


Na milyen?
És ezt, kérésre, még sokkal egyszerűbben is meg tudnám írni :-)

2016. április 26., kedd

MAOE a MÚOSZban

A MAOE fotóművészeti tagozatának kezdeményezésére létrejött egy beszélgetés a MÚOSz székház rendezvénytermében arról, hogy MŰVÉSZET-E A SAJTÓFOTÓ?
Sok érdekes megközelítésben beszélgetett a kérdésről Szarka Klára fotótörténész vezetésével  Dozvald János, Gáti György, Móricz-Sabján Simon és Szigeti Tamás. A bő lére eresztett szólalások végén Markovics Ferenc közszemlére bocsátotta az est címében foglalt kérdésre adható legjobb választ:



2016. április 23., szombat

Arcotok között



A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.
Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött látó eszünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez utóbbi a földi világ egészére tekintő bölcselet szemszögéből mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.
Ennyi eszünkbe ötlés elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép, sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak és egyebek (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, épp úgy, miként a jelzőkkel ezidáig meghódított milyenség-szféra is lehetne kevésbé hézagos,)
ezért
a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-holdernek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteszét ágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle továbbadható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de ugyanakkor bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.
Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták hirdetik.
Probléma, persze, hiszen efféle, konszenzus tekintetében kétes terepen blöffölni is lehet, de még milyen könnyen!
A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságvégtelenítő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: Hrrr??!? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit, amit az anyamajom megjegyzett magának, és például állított az összes további majomgyerek elé.
A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.
A nyelv mai kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg elkülönültként megtapasztalható entitásokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is, csökkentve ezzel, ám végleg nem kiiktatva a zsigeri indulatok és a metakommunikációs hadonászás és lökdösődés szerepét. Fogalmaink, mint főnévként definiált szavak jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül, entitásképtelen módon elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód és egyebek által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elme dolgokra visszavetített értelmezései, mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a rajtunk kívül álló valóságra, és sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő téridőben korlátok nélküli kommunikációnak és egyetértésnek.
Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó! (Na nem, a seggfejet ezúttal nem szeretnénk evidenciában tartani!) Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme által tételezett cselekvő fogalmak között váltig jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelenül tágas, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.
Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nem-fogalmi síkok derengenek elő, bizsergetve ellentmondásoktól hergelt pszichénket és képzeletünket.
Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, hallgatóságára irányuló szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy egy úgy-ahogy konszenzusos nyelv szavai által már rögzítve van. Vagyis, megtartva bizonyos játéktéri határokat, a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.
Ám az embernek ismernie kell azt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelben kiépülő kentextusos és kommunikációs kultúrát, és felismernie okvetlenül a nyelv értésében kínálkozó demokráciát.
A csasztuska úgy, annyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az embert a felfedező gondolkodásról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett. Már csupán eme írásjeltől korbácsolt három szó fénylett elménk kalandparkjának közepén:
„Gyorsan enni valamit!”
Míg e szavak fényét kioltjuk valahogy, itt van a mi kedves, már jó időben jóllakott olvasóink számára egy haiku. Fogyasszák egészséggel! :

Arcotok között
volna legrövidebb út,
csak nem felejtek.

2016. április 12., kedd

SZOLIPSZIZMUS



Nem úgy van már, mint régen volt, kezd fáradni a képzeletem. Arra lettem figyelmes, hogy folyvást csak ugyanazt a hálószobát képzelem magam köré, ami egy idő után elég unalmas lett. Ezért aztán elképzeltem egy készüléket úgy, mintha tőlem függetlenül még ez is létezne, és hogy az segít elképzelni mindent, szóval, azon keresztül képzelem a világot. Ez az ötlet egy ideig élénken tartotta elmémet, hihetetlennek tűnő dolgokat is el tudtam így képzelni.
Csak hogy nem csupán fáradok, hanem újabban rossz irányba kalandozik a képzeletem. Egyszer csak azt képzeltem, hogy elromlott ez a készülék, és e perctől, érdekes mód már semmi sem jutott eszembe a világról.
Egy ideje macerás nekem azt képzelni, hogy kimegyek a lakásból, ezért azt képzeltem, hogy telefonálok egy helyre, ahonnan majd idejönnek, és képzeletemben megjavítják a készüléket.
Csak hogy megint vétettem egy hibát. Véletlenül nem azokat képzeltem ide, akiknek telefonáltam, hanem két gyanús alakot, és hozzá azt, hogy ezek mézes-mázas szavakkal engem kívánnak elvinni valami szervizbe és megjavítani, mintha nem is a készülék, hanem én romlottam volna el.
Gondoltam, kijavítom ezt a képzelési hibát, de képtelen voltam leképzelni magamról ezt a két alakot. Mivel rúgkapáltam, és az egyiknek oda is képzeltem egy nagy pofont, elmém máris kapott az ötleten, és azt képzelte, hogy ezek lefognak, és vénásan beadnak nekem valamit.
Bármíly hihetetlen, azóta csak egyetlen dolgot tudok elképzelni, azt, hogy fekszem egy fehér kórteremben lekötözve, mintha önveszélyes volnék. Csakis magamon jár az eszem, és ezért rettentően unatkozom. Régen ilyen hülyeségeket nem képzeltem.
Én szerencsétlen jómagam! Mert kihez fohászkodnék, ha nem jómagamhoz, hogy legalább csak egyetlen valami létezne még rajtam kívül a világon, s főképpen, hogy legalább az Isten ne én volnék!


2016. április 2., szombat

A fotóvalóság



Vagy ezer okostelefon sereglett az Erzsébet téri tó köré április másodikán este, hogy köszöntse a tavaszt. Valamennyi természetesen a maga lerázhatatlan kullancsával érkezett. Hűvös volt az idő, de ez nem tartott vissza egy bizonyos exhibicionista férfit, hogy meztelenül bele ne vesse magát a vízbe. Nagy rivallgással fogadták ezt az okostelefonok, kullancsaik pedig, jóllehet a férfi még csak most csavarta nedves néznivalóságát vastag pokrócába, már oda se figyeltek, csak az afférról készült fotóikat mutogatták egymásnak. Ez az, amiről már Susan Sontag és még annyi mindenki írt, hogy valóságunkat hamarosan kiszorítja a fotók valósága.
Igen, nincs kizárva, hogy már rég ki van szorulva.





A fotográfia iránt érdeklődőknek érdemes felfigyelni arra, hogy a mobilos képalkotásban hogyan sekélyesednek el a komponálás esztétikai sajátosságai. Az eszközkezelés kínálkozó logikája szerint a diszplay tartása és így értelemszerűen a képkivágás is legtöbbeknél vertikális, hiszen így legkönnyebb a telefont kezelni. A digitális korszak kínálta eszközök kényelembarátok, és a modern ember büszke arra, sőt, kéjeleg abban, hogy miközben egy viszonylag bonyolult eszközt kezel, a másik kezét a zsebében tarthatja. A képen látható társaság gyakorlata jól tükrözi, miről beszélünk. Négy okostelefon van kézben éppen, s mintha egy ötödik is lenne, ami a kép alján lévő pohárban csücsül. Valahány készülék vertikális tartásban látható, különösen, mert az imént elkattintott fotó is vertikális elrendezésű, na persze. Következésképp fenn teljesen fölöslegesen virít az ég. Zoom nincs, esetleg túl lassú, körülményes a kezelése, vagy nem jutott egyiküknek sem eszébe. A fényképezendő férfiakt kicsiny pontként elvész tehát a kényszeredett képi rendetlenségben. De megvan, rá van lőve! - hogy stílusosan fejezzük ki a dolog sekélyes céljának lényegét. Látni jól, hogy a lányok e fiktív sikerrel büszkélkednek.




2016. április 1., péntek

Széchenyit olvasva



A MAOE fotóművészeti tagozatának kiállítási céljai szolgálatában Széchenyi írásait tanulmányozom mostanában. Minap belebotlottam az osztrák döblingi - Széchenyi szavaival - tébolydából 1857-ben fiához írott levelébe, amiben szóba jött, hogy a fiú, miként ő maga, Széchenyi István is észjárás dolgában az esprit des escaliers típushoz sorolódik, tehát az u.n. lépcsőházi gondolkodók közé.
Nos, hihetetlen örömmel töltött el engem ez, és bátorítóan hatott rám a remény, hogy akár csak a legkisebb mértékben is e szellemi óriáshoz hasonlatos sajátossággal bírok, mert igen, bizony, a kommunikációs helyzetekben, a valós időben zajló gondolatcserékben nekem is lassan forog az eszem.
Széchenyi kifejti aztán röviden, hogy megvannak ennek az előnyei, mert lassabban, de mélyebbre hatolhat az ember az elméjével. Az e típushoz tartózók néha sokkal rendezettebb konzekvenciákra jutnak elkésve kibomló gondolataikkal, mint más fürge, de talán csak a felületen csapongó észjárásúak. Széchenyi esetében nem nehéz ezzel egyetértenünk.
Persze,ami engem illet, talán mert nálam mindig is hiányzott a biztonságos szociális háttér, kénytelen voltam elszenvedni sok hátrányát eme adottságnak, és nem csupán az alkalmi szóváltások terepén. Nem tudtam oly elsöprő biztonsággal és főképp tekintéllyel kiállni mindenféle közös dolgainkat jobbító gondolataim mellett, keresztülvinni meg szinte semmit se tudtam, ellentétben a meglehet esprit des escalier, de mégis csak Legnagyobb Magyarral. Hiába tudom ma már, hogy fegyelmezettség, racionális életvitel dolgában - ellentétben vele - semmit sem szedtem fel jó időben, már késő felszedni bármit is, mert itt be, amott meg kihullik.
Lenyűgöz mind egyebek mellett, hogy nemzethalál víziói miatt az őrültek házában "raboskodó" Széchenyi micsoda töretlen gondolkodással és emelkedett kulturális formába csomagolva taglalta tőle elszakadt családjának meg a világnak dolgait, és milyen részletekbe menő gyakorlatiassággal intette fiát az életvitel nélkülözhetetlen dolgaira, s mindamellett, hogy menekült már a közélettől, míly éles kritikával és akkor rebellisnek számító szívvel figyelte a 48-as forradalom leverését követő, gyalázatos magyarországi állapotokat. Valami módon mindenképp összefügg ezzel sajnálatos halála, melyet máig találgatások lengenek körül, pedig már bizonyos, hogy nem juthatunk a nyilvánvalóság birtokába.

Ama sok-sok minden, ismert nemzeti kincs mellett nekem azt is hátra hagyta Széchenyi István tehát, hogy tartózhassak felemelt fejjel az esprit d’escalier típusúak közé.
A francia kifejezés magyar változata elég következetesen a francia kifejezéshez egy észjárás típust jelöl tehát: a lépcsőházi gondolkodást. Az esprit d’escalier-eknek már csak a gondolatcserék, a vitatkozások, a polemizálás helyszínéről távozóban, vagyis a lépcsőházban jut eszükbe, mit kellett volna válaszolni.
Valószínűleg azért van ez - mondhatom én, mint a lépcsőházi gondolkodás határozott esete - mert e típusnak mások ráirányuló szellemi terében blokkolódik a gondolkodása. Ez nem azt jelenti, hogy az illető fejében termő gondolatmenetek okvetlenül hibásak, kevesebbet érnek, kevésbé rendezettek, követésre érdemtelenek. Különösen nem jelent ilyesmit a blokkolt gondolkodás, mert a gondolkodás legbecsesebb célját tekintve - értelmes összefüggésekre találni a köröttünk lévő valóság dolgai között - nem lóverseny.
Sajnálatos azonban, ha a gondolkodás érvrendszerét valamiféle pszichés ködfal takarja el akár csak rövid, átmeneti időre is. Kétségtelen, hogy a társalkodások színterein zajló, leginkább gyakorlati tét nélküli verbális sakkozásnak, különösen az elmék hiú ütköztetésének vannak bizonyos látványossági követelményei, különösen harmadik és további személyek, a saját gondolatokkal és ezirányú ambícióval fel nem töltekezettek felől, vagyis a polemizálás puszta élvezői felől tekintve. Efféle szóváltások tanújaként a többség szórakozni akar. A boxmeccsen sem éri be azzal a közönség, hogy a vívók csak-csak kihúzzák valahogy a tizenkettedik menet végéig. Valakinel le kell feküdnie, el kell nyúlnia mint a béka. Hogy aztán a lépcsőházban hogyan vesz virtuális elégtételt, az már keveseket érdekel.
A esprit d’escalier vonásait magán viselő elmére bizonyos helyzetekben még az sem érvényes, hogy szólalni ezüst, hallgatni arany. Az ilyen típusnak nagyon tanácsos az aranyra utaznia, mert az ezüst könnyen bádognak bizonyulhat.

Amit már nagy elődöm példái nélkül, pusztán magamra hagyatkozva még kijelenthetek: az esprit d’ecalier típus a fotózásban is annak tűnik lenni, ami a polémiákban. Zavarják magának a fotózásnak éppen fennálló körülményei. Túlteszek Füles barátomon, akit csak a fényképezőgép zavar, mert engem bárki zavar, sőt blokkol, aki a fotózásomkor egyáltalán jelen van, leginkább maga a portrézás alanya. Legszívesebben kizavarnám, amiért folyvást arra vár, hogy majd fényképezek. Ezért volt az átkos analóg időkben, hogy legtöbbnyire csak az előhívás után láttam napnál világosabban, hogyan másképp kellett volna komponálnom és exponálnom.
És mindezek nyomán azt szeretem igazán a photoshopban, hogy az a sok zseni, aki megalkotta azt, nem ül a hátam mögött, hogy lökdössön, ha az egérrel rossz helyen kotorászok.

D-Vektor
Íme egy jó példa: még szerencse, hogy ezúttal két barátomat fényképeztem, és a gép okos, mert így csak a kivágás van elcseszve.

2016. március 30., szerda

Szervusz tok

Triviális problémával jövök - látszólag legalább is.
Tegnap tönkre ment a hajszárító gépem.
Próbáltam kidobni, de feltűnt ekkor, amit addig szinte semmibe vettem, a tokja: öreg elnyomorodott műanyag zacskó. Az ilyen dolgokat szívesen fényképezem.


Poros volt nagyon.
Ezáltal viszont alkalmasnak tűnt szobanövényeim beporzására.

Hamarosan rájöttem, hogy ez a vacaknak látszó tok nagyon is alkalmas még valamire: a rossz hangulatot keltő tévéhírek filterezésére is.




És ami a legérdekesebb, a hajszárító féltékeny lehet tokjának eme karrierje láttán, mert ismét működésbe jött, még tán jobb is, mint azelőtt volt.


2016. március 26., szombat

magamra ismerek



Telefirkált, sárguló papírlapok közt élek.
Néha próbálom kibetűzni, min is járhatott az eszem valaha, az átkos analóg időkben, hogy átültethessem számítógépbe.

„Sok alja hátra lévő perc ez itt? Gondoljon a jövőre! Hiányzik a biztonság? Ma gányoltnak érzi magát? Töltse gond nékül nyugdíjas persze mit! Válassza a Halálöröm idősek otthonát.”
Ez valami hirdetés lehetett, gyorsított lassúírásommal rögzítve.

És ez vajon?
„Idővel a legnyi torta elem is elkonzervenciásodik. Míg az ifjúság kérdésekkel edzi erejét, az amplitudóit lanyhulni érző idő sebporoz tán már nem is kérdez, inkább presztízsre tör. Rangját kategorássza válaszokkal lopakodózza, zsemlepózokkal álcázza tudassa hatásait. Megmondomoz. Még mondja, a hogyvant. Élete korábbról fakadó fiktív rangjához csakis a bölcs keleti harangozást, a megmondórémifászó leléseket tartja méltónak. És persze minderre kiterjedő vén leszar zenéje van.”

Most akkor ezt írhattam, tényleg? Vagy inkább ezt, amit úgy silabizáltam, hogy előtte bedobtam egy-két felest:
„Idővel a legnyitottabb elme is elkonzekvenciásodik. Míg az ifjúság kérdésekkel edzi erejét, az ambícióit lanyhulni érző idősebb korosztály már nem kérdez, inkább presztízsre tör. Rangját kategorikus válaszokkal lobogózza, elmepózokkal álcázza tudása határait. Megmondomoz. Megmondja, ahogy van. Életkorából fakadó fiktív rangjához csakis a bölcseleti hanghordozást, a megmondó szólalásokat tartja méltónak. És persze mindenre kiterjedő válasz-arzenálja van.”

Igazából mindkettőben magamra ismerek.

2016. március 20., vasárnap

Nagy etika



Miközben fél szemmel, ahogy szoktam, Arisztotelész Nagy etikájával szemezek (eddig még mindig beletört érdeklődésem bicskája), másik szemem megakad a Reuters híradásán:
A neonáci tömeggyilkos, Andrej Breivik, aki 77 emberrel végzett egy Oszlói robbantás majd az Utoya szigetén lévő diáktáborban végrehajtott mészárlás során, most perli börtönét, mert szerinte fogva tartásának körülményei sértik emberi jogait.
Breivik sajátos elveibe vetett hittel mészárolt, és azok iránti hitében meg nem rendülve tengődik most börtönében, valamiféle szókratészien makacs megvetéssel jogállami és morális környezetének érvei iránt.
Kéne egy felejtésben teljes, anakronisztikus időutazás, hogy Arisztotelész Nagy etikája fényt gyújthasson elmémben, hogy fejtegetéseit élvezni is tudjam. Hiszen mennyi meglepetés érte a mindentudásról képzelgő elmét azóta, amitől az ókorban kelt bölcseleti konklúzióknak okuk volna, bizony, hátra hőkölni.
De mintha makacsul és vakon örökítenénk tovább mindama tudást - na, nem mi, hanem csak ők - a követésre születettek, a lexikális buzgalom olcsó rutinjaival gazdagodó hörcsög elmék. Mikor mi történt, ki mit mondott. Pedig mindaz már csak a tisztelendő és egyben felettébb elgondolkodtató kulturális örökség, geocentrikus logikai homály, amit rég elvakított tények fényével a naprendszer. Vértje talán az emberi szellem méltóságának, de nem iránytű egy lehetséges jobb, kevesebb csalódással kecsegtető jövő felé.
Eme március idusán, Brüsszelből hazatérvén Orbán Viktor sajátos szövésű mondatokat hallat. Mintha már csak hivatalában neki kijáró akarati szabadságát, a kormányzat méltóságát védelmezné a kötelező kvóta kérdését érintő szavaival: „Csak önkéntesen! Akkor veszünk részt benne, ha akarunk.” Nem annak a kilátásba helyezése-e ez, hogy ha szépen kérik, netán Merkel egyenesen hason csúszva kéri, akkor máris?
A társadalmi lét maga a társadalmi berendezkedésre irányuló teóriák legfőbb kritikája. Csak ki figyel oda?
Hol már az a logika, aminek mentén Szókratész zengette elméjét a nyelv pompás akusztikai köntösében?! Bár kínálkoztak az elmélkedés egyéb útjai, az eltelt századok során a filozófus mind inkább elődei önkényesen újraértelmezett szavainak hálójába gabalyodott, s ma, ennek tudatában már csak gabalyítani, feltűnősködni akar, a gyakorlat általi igazolás puszta reményéről is lemondva.
Az önmaga jövőjét védelmezni képes társadalomban egy 21 év börtönre ítélt tömeggyilkosnak nem lehetnének önmagára vonatkozó rendelkezési jogai. Az ember jogainak érvényéről gyakorlatiasan gondolkodó társadalomban az emberi méltóság Breiviket is érintő kérdéseiben az igazságszolgáltatásnak kellene, hogy legyenek őt, Breiviket is érintő kötelezettségei. Ez volna a jogfosztottság állapotának jogi ellentétele az emberi méltóság nevében.
Mintha még nem sikerült volna elgondolni szabadság és korlátozás nélkülözhetetlen társadalmi egyensúlyának mechanizmusát, feltárni törvény és erkölcs egymással való összefüggéseit. Vagy éppen hogy a modern értékszemlélet bonyolult szövevénye nem engedi ezt?
Egy jövőképes társadalomban kell, hogy működjön valamiféle morálisan domináns önvédelmi mechanizmus. E nélkül a gépies viselkedés (elidegenedés) felé, a falanszter felé haladunk, az élet váratlan helyzeteiben érzéketlen lényekké leszünk, akiknek valamiféle papírforma szerint életeséllyel egyenlő mértékben kijár a megsemmisülés, a halál esélye is.
Egy egészséges társadalomban bárki perelheti, és kell is, hogy perelje a börtönt Breivik fogvatartásának emberhez méltatlan viszonyai okán, csak Breivik nem.
Breivik - nyilatkozatai alapján legalább is - már egy lelketlen ideológiai robot. És érdekes mód, a vele szemben állók az ő pózát készséggel visszatükrözik. Az igazságszolgáltatás hagyja egy Breivik által megnyomni magán a gombot. A per meglesz. Mintha kéjelegnének a svédek annak tudatában, hogy mennyire magasan enervált az ő társadalmuk.
Nem szeretnék az lenni, aki betéve tudja Arisztotelész Nagy etikáját, és nem látja, hogy ez a könyv kérdésessé lett európai jövőnk szempontjából mennyire hasznavehetetlen szófüzérekkel van teli.
A szavak értelme közti hézagokban bujkál a hitnek, az érdeknek, az előítéletnek, az érvényesülési taktikának, a hatalmi orrnál fogva vezetésnek sok-sok mozgató motívuma, na meg az álcázott precedens meg a törvényi vakság és még mi minden, amire nincs is szó. Se szó, se hézag. Elébe vágni mindezeknek nem lehet, mert már (még mindig) nem tudni, valójában mi az etika, egyáltalán, minek kéne fogalmi nevet adni. Már az is dicséretes, ha ezt-azt, rossz dolgokat megszimatolunk, hogy aztán kesereghessünk miatta.
Én magam váltig nyúlkálok még a könyv után, talán mert szeretek átlátni a szavakon, Arisztotelészén is, Breivikén is, Orbánén is, és erre vágyom még a magam szófüzéreit illetően is. Talán mert rosszul kulturált ember vagyok.
A Jóság virágos réteken bolyong inkább, nem gondol semmit bölcseleteket megcsúfoló fejleményekről, csak szívja magába a Nap melegét, s hálát zenget lelkében a virágos rétekért - már amíg lesznek virágos rétek, már amíg lesz szerencséje megvédeni ösztöneit: felismerni a virágos réteket, s szeretni azokat.

2016. március 13., vasárnap

TIZENBÖKÖDIKE



Március tizenböködike volt, legalább is így maradt meg aztán ez a nap a nép emlékezetében. Századok óta várt már a magyar valamire, ami elérkezett végre, mert ama esztendőben március tizenötödike keddre esett, minek folytán pártunk és kormányunk elcserélhette hű népének a hétfőt egy korábbi szombatra, amikor bemegy dolgozni a hazafi, és a szombat bénító aurájában dekkol munkahelyén, de erőt merít annak boldogító tudatából, hogy hétfőn majd nem kell dolgoznia.
Március tizenböködike volt tehát, s már jó késő este. A nyomda ördöge ott volt mindenütt. Felettébb sokan könyököltek most a kocsma ezerszer tisztára sikált asztallapjain, tudatukat megbökte ugyanis a hír, hogy kinéz az ingyen pia.
A falon Kossuth Lajos újságból kivágott képe lógott, aki azt üzente, hogy elfogyott a regimentje. Csak halk neszezés hallott a máskor lármás térben, mintha mindenki azt várná, hogy még egyszer azt üzeni.
Kossuth mellett, a történelmi távlatok érzékeltetése végett, a fényezett tekintetű Kádár János meredt egy hajdani fotóműterem feslett messzeségébe.
Volt némi borfogyasztás a levegőben, de a falu csapszékének színe-java azt várta inkább, hogyan is lesz az ingyen piálás. Ezúttal más okból is, nem csupán az ünnepnapra tekintettel, ott lebegett a haza a kocsma tágas terében, némán, nem bízván senkiben, mert hát mit is szerethet a falusi ember egy ilyen nehezen kikristályosodott entitásban, mint a szocialista haza.
Tíz óra közelgett már, amikor a tanácselnök végre megkocogtatta villájával poharát, mert ezúttal csöppet sem véletlenül ott ült most maga is a Kiskoszos lepukkant söntése közelében. Jó ember volt, szerette mindenki, mert Imre bácsi össze tudta rántani a tetterőt, amikor annak ideje volt.
A tanácselnök csavaros ötlettel készült idén az ünnepre. Félregépelt hirdetményben tudatta a lakossággal, hogy aki március tizenböködike alkalmából ezen a hétköznapok fogságából kiszabadult hétfőn valami nagyon szép vallomást tesz a szocialista hazáról, az a párt és a tanács vendége egy italra a Kiskoszosban.
Ott voltak hát a szokottnál jóval többen, böködte oldalukat a puszta kíváncsiság, hogy ugyan ki tud ebből a felhívásból bármi ihatót kihozni.
Tíz óráig azonban nem történt semmi. A helyi világ sok egyszerű embere - nem bírván az idegfeszítő várakozást - kikérte már a maga szokásos italát, és egyre emelkedőbb mormogás szőtte át a várakozás kezdeti csendjét. Legtöbbjük már eldöntötte magában, hogy neki esetleg nem is kell az a tanácsi fröccs.

A falu harmadik legegyszerűbb embere rég megboldogult nagyapjára gondolt, kinek hajdani szavai nyomán úgy tudta, hogy szereti a hazáját, de hogy mi volna az, elfelejtették annak idején megbeszélni, így igazából nem tudta. Na most meg aztán az, amit nem tud, szorozva a szocializmussal, végképp tanácstalanná tette. Szereti a felségét, a gyerekeit, a házát, a falut, a templomot, a téeszt, igazából a tanácselnököt is, de hogy a szocialista haza hogyan volna illő szavakba foglalható, arról gőze sem volt.
- Na, emberek? - akasztotta kérdését a levegőbe a tanácselnök, ki úgy látszik kimerítette a téeszelnök, Borom elvtárs és a zsűrizés tekintélye végett ide rendelt falusi tanító társaságában rejlő lehetőségeket.
- Könnyebb lenne, ha előre megkapnánk a piát - mondta valaki.
- Azt elhiszem, de nem szeretném, ha aztán összevissza beszélnétek itt nekem.
- Én így is olthatatlanul szeretem szocialista hazámat - mondta ekkor a fejében lassan feltornyosult hévvel a helyi világ hetedik legegyszerűbb embere.
Meghallotta ezt a világ itteni hatodik legegyszerűbb embere, és a hang irányába fordult:
- Szocialista hazámat én szeretem, te csak ugatod aztat.
Szomjas torkok kárörvendő heherészése hallott innen-onnan, aztán csend támadt megint, pohár se csörrent, szék se reccsent, várták, hogy mozdul-e a söntésben valami.
A világ hetedik legegyszerűbb embere tűnődött, hogyan kell érteni a neki szegezetteket, s mit is szólalhatna erre úgy, hogy a fröccs közelébe férkőzhessék. De aztán mégsem szólalt meg.
- Ennyi? Csak a veszekedés? Ennek a két komának nem kell az én borom - szólt a tanácselnök. - Úgy látszik, itt senki sem szereti a szocialista hazát igazán.
Erre aztán a helyi világ ötödik legegyszerűbb embere, ki egy fogalmazvánnyal a fejében mindeddig a háttérben lapult, mert a sort kezdeni nem akarta volna, kieresztett egy vallomást magából:
- Én pártunk és kormányunk után csakis szocialista hazámat szeretem igazán.
Az előtte szóló felismerte a fogalmazásban a kihívást, s máris kontrázott:
- Pártunkat és kormányunkat, ide értve a tanácselnökünket is, mindenki szereti, de szocialista hazámat egyik se úgy, mint én, mert én véremet adnám érte. - Ezt lökte ki egy szuszra, és szomjasat, nagyot nyelt hozzá.
- Na, ez már megér nekem egy fröccsöt - intett a tanácselnök, s a csapos előteremtette a mondott italt.
És ettől mintha megoldódott volna a többiek nyelve is:
- Életünket a szeretett hazáért, ha kell, szocialista életünket és vérünket.
- Én meg a hazámat is meg mindenkit, aki itt van, mióta csak élek - kontrázott a helyi világ negyedik legegyszerűbb embere.
Ám a söntéspulton semmi sem moccant.
- Hát te, nyelves Zsiga? - szólított meg egy közeli figurát a tanácselnök?
- Én csak viccelni szoktam, Józsi itt a nagybeszélő.
Erre ez a Józsi:
- Pártunk és kormányunk után szocialista hazámat szeretem még úgy, hogy piros vérem adnám érte.
- A vér, ez már volt - intette le a tanácselnök, de az ember makacs volt: - Pártunkban hiszek én legeslegjobban az összes haza közül, szocialista hazámat is így szeretem a dolgos mindennapokban.
Eme új színezetű szóhalmazért meg is kapta a bort.
- Szeretem szüretem, házam a hazám - ezt a falu rebellise böködte ki magából, ki a kertek alatt mindig is okosnak mondatott.
Kihallatszott a derűs reakciók mögül, hogy a bejárat közelében alig fékezhetően röhécselnek valamin.
- Na, halljuk, mi a meglátás ott, a jobb oldalon?
Elkussoltak erre, de az egyik aztán énekelni kezdett:
- Akácos út, ha végig megyek rajtad én... eszembe jut az Erzsi, az ám!...
- Na jó ilyet mindenki tud! - lázongott az eddig tanácstalan sokaság. Aztán felugrott egyikük:
- Hiszen, mint tudjuk, s már a mi szeretett tanácselnökünk is hányszor megmondta, szabadság, szerelem, e kettő kell nekem.
- Szülőföld, ahol magyarul beszélnek, ahol születtem és felnőttem, az a haza, de még inkább a cucialista, ami most van.
- De amiért érdemes élni, dolgozni, amit úgy szeretünk, meg a többi kiváló hazafit is, Kossuth Lajost, Kádár Jánost, akinek e március tizenböködikét köszönhetjük.
- Lám, se szeri se száma az ösztönös hazaszeretetnek - szólt a tanácselnök, aki kezdett a szocialista megkötés mögül kihátrálni.
- Verset, fiacskáim, tudtok ti szép verseket a hazáról - súgdosott a tanító.
- Teremts minékünk egy boldog hazát, hallgass meg minket, Jó Kádár apánk.
A helyi világ legravaszabb embere hallgatta ezt a szóáradatot. Szerette is a hazáját meg nem is. Végül efféle ravasz megoldáshoz folyamodott:
- Minden rendőrben két dolog lakozik, egy rendőr, meg egy ember. Én a tanácselnök elvtárs után legjobban a mi körzeti megbízottunkat szeretem. Mert ő egy jó szocialista ember. Nem véletlen, hogy ő lett itt a szocialista rend őre, aki védi a szocialista hazát, és megböködi mindet, aki rossz.
Még mielőtt a zsűri értékelhetett volna, körbefordult székén a címében nevezett:
- Haza legyen a talpán, akit én szeretek, de éljen április negyedike, a nagy októveri szocialista forradalom okozója. - Szavaiból kitetszett, hogy kicsit előre jár az ünneplésben a saját számlájára.
- Ti az orosz fronton nem voltatok- szólt az öreg kovács, akinek jobb kezéről hiányzott három ujja.
- Na, ne keverjük ide a fasiszta időket! - hördült a körzeti megbízott - különösen ne, mert épp várjuk az imént kiérdemelt italunkat, igaz, koma?
Intett a tanácselnök, fröccsent a fröccs, aztán már ott is állt a pulton.
- Szocialista hazámat én is szeretem, de még nem vagyok eléggé méltó hozzá, még sokat kell fejlődnöm - próbálkozott valamelyik szomjas ember.
- Zöld erdőbe jártam, szoc hazafit láttam, el akart bujdosni, szabad-e dalolni?
- Barátaim! Ne fúljon anarchiába a gondolkodás! - csapott az asztalra a tanácselnök. - Tud még valaki valami újat csak egyszerűen a hazájáról, ahol születünk és meghalunk?
- Már ha van annyi szerencsénk - mordult megint a kovács.
- Vékszó - vakkant valamelyik a távolból.
- Haza és haladás!
- Az én halam? Az dehogy is ás. Úszik, mint hal a vízben, kádár a hordóban.
Bonyolult entitás voltában mindeddig képtelen volt kikristályosodni a szocialista haza, de ettől most végképp összezavarodott. Ráadásul az itteni hatodik legegyszerűbb ember kezdte elölről:
- Tanácselnök úr, szerinted mi volna?
- Micsoda mi volna?
- Hát a cucialista haza.
- Te jó ég, még itt tartunk? Ennél kicsit többet reméltem. Minden ünnepi beszéd azt sulykolta nektek, mi volna a szo-ci-a-lista haza. De akkor most elmondom megint.
A körülményekre méretezett fogalmazás kicsit hosszan érlelődött a tanácselnök fejében.
- Tudtok ti oroszul, igaz? Hány évig tanultatok? Legalább kettőig. És elkezdte énekelni, hogy: siroká sztraná majá radnája, mnoga vnyej leszóv paléj i rek.... nahát, ez a haza. Fordítsa le valaki! A tanító, akinek egy ideje már a száján volt a verssor: „nekem hazám e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa”, amit annak reményében tartogatott ajakán, hogy majd odasúghatja valamelyik arra érdemesnek látszó kocsmavendégnek, most nagyon behúzta a nyakát.
- Na jó, nem kell lefordítani, de tudná folytatni valaki?
Sokan kezdték erre köszörülni a torkukat.
-Ej úhnyem... vagy hogy a francba is van...?
Ezt már nem kívánta megvárni a kocsmáros:
- Imre bácsi! Engedelmeddel én inkább zárok. Mindenki menjen haza.
Na na! Rendkívüli nyitvatartást rendelek el! - így a falu első embere. - A molnárunk még nem vallotta meg, mit őröl a fejében.
- Hát szabad szólnom?
- Most az egyszer szabad.
- Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog. Szocialista? Ki ez utolsóért buzog, az első háromért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Kölcsey Ferenc után szabadon.
Pillanatra megállt a fröccs a levegőben.
- Na én ezt nem értem. Értetted te ezt, Borom elvtárs?
- Nagyon hadartál, mondjad el mégegyszer! - szólt a téeszelnök.
A molnár, mert nem szerette ismételni magát, ekként válaszolt:
- Hon a haza s bú a bánat, nyaljátok ki...
Nagy röhögés volt a fizetsége. Mikor az elült, a második felszólaló, ki túl volt már olcsón nyert borán, aszonta:
- További fröccsért tudnék csavarintani a dolgon én is egy még ennél is szocialistábbat, Imre bátyám.
- Szent ég! Túl magasra tettem a lécet. Zárjunk csakugyan, mielőtt lecsuk bennünket a mindenható!
Így tett pontot a tanácselnök az ünnepi eseményre. A söntés pedig máris sötétbe borult.
Kossuth semmit sem szólt, mert Kádár se.
Kihörpinték boraikat, hazamentek a legények. A szegények...