2014. november 23., vasárnap

Oké, digiporáma



Szombaton sorra került Békéscsabán ím már a 9. Digiporáma Fesztivál is.
(Digitális Diaporáma vagy tömören Digiráma volna helyénvalóbb elnevezés, ám a kissé képzavaros változat tartja magát, sőt, történelmet ír, s ennyi év hagyomány után már mit is tehetnénk ez ellen?!)
A rendezvényre hagyomány szerint a Lencsési Közösségi Házban került sor.
18 szerző összesen 26 művel nevezett, ezek zöme diaporáma volt.
Bár örömmel üdvözöltük a formaújítókat, az első díjat egy klasszikus természetfotó sorozatból épített mű nyerte, A hajnal könnyei, szerzője Dr. Jantyik Tibor. Érzelmekre apelláló, totálokkal indított s lassún a makrovilág csodáiba merülő műve tudatos tagolásával és klasszikus esztétikaiságával kikezdhetetlennek bizonyult. Áttörésnek számít, hogy a pálmát ez évben békéscsabai alkotó vitte el.
Némi fiatalításnak mutatkoztak nyomai a szerzők soraiban. Ez különösen üdvözlendő. A formai újítások azonban, miként a benevezett művek zöme is, magukon hordozzák a mesterségbeli hozzáértés hiányának ártalmait.
A fotográfiai alapú audiovízió esztétikai követelményeinek jó része, bár az analóg korszakban kiépült eszközrendszert lenullázta a digitális forradalom, változatlanul érvényben van.
Volt nálunk (vagy még mindig fennáll?) egy jelentős cezúra a világviszonylatban is jeles magyar diaporáma, mint markáns kifejezési nyelv gyakorlásában. Az új lehetőségek elterelték a figyelmet a korábban felhalmozott tapasztalatokról, és a régi sikerek, hovatovább szerzőikkel együtt hangsúlyt vesztettek. 
Új eszközbéli lehetőségek, kezes megoldások társultak a a fáradsággal járó régiekhez. (sajnos, ki is szorítják azokat!) Kiszélesedett a kommunikációs felület, olyannyira, hogy könnyű szétszéledni, elkallódni, egyedül maradni a zsúfolt cyber térben. Sok a készen kínált sablon. A hajdan lehetetlen zoomolással és svenkeléssel szinte mindenki él már, aki fotóiból látványosságot alkot, s a montírozás technikailag egyszerűvé lett fogásai is kedveltek.
A diaporáma jövője nyitott, lehet ebből akármi, még akár diaporáma is :-)
Sok nemes vonását tekintve - mint például a képátúsztatás harmadik képbe torkolló varázslatai vagy a hang és kép összejátszásának dramaturgiai fordulatai - a diaporáma egyelőre vesztésre áll.
Díjat érdemelt Csidér Bálint szimmetriáról alkotott formajátéka, és Imre Levente örökre megállt mozdonyokba életet lehelő alkotása is.
Különdíjat kapott Barabás Ferenc és Tejsi András az 1927-ben felállított Kossuth-emlékmű különleges sorsát megidéző, jobbfajta dokumentumfilm értékű alkotásáért. Ugyancsak különdíjas lett Kárpáti Melindának és Semsei Angelika táncterapeutának a mozdulat és a lélek kapcsolatára közelítő, mozdulatidézetekkel tűzdelt alkotása, a LEMangURIA Élet tánc Mozdulatidézetek.


 Dr. Jantyik Tibor első díjas
(Petró  Zsolt, a Márvány Fotóműhely titkárának felvétele)

2014. november 14., péntek

kiruccanás

Ellátogattunk egy érettségi találkozóra, maga nemében egy ötvenötödikre, aminek már végképp semmi értelme nincs, viszont fiúosztály lévén, így, úgy-amúgy még nyugton lehetett enni.


2014. november 13., csütörtök

Magyar nyelv napja



Skandináv lottószelvény kínálta magát az egyik lottózó kirakatában. Közelebb léptem, s hallottam, hogy töri a magyart.
- Ki vesz meg, ki vesz meg, itt vesződöm már mióta. Gyere be, és veszekedj. Veszekedj meg engem! Mikor leszek már megveszekedett?
Nem válaszoltam, persze, de elbámultam nagyon.
- Vessz meg, vessz meg engem, tökkolop! Hát nem akarsz veszekedni?
- Nincs vételi szándékom – válaszoltam.
Ezt persze nem értette, pörgette a skandináv-magyar gyorsszótárt, aztán visszatért a veszőparipájához:
- Itt vagyok veszendőbe, vessz meg engem, rohanj vesztedbe befele, törj vesztemre, mit veszítesz!? Veszel, nyersz, lesz nagy veszemiszom.
- Elfogott a nevetés, indultam befelé.
- Jól van, gyere a vesztőhelyre, vesződj velem! – helyeselt.

Mire beértem kihúzta magát. Vesztére. Ilyen lottószelvényt már a kutya se vesz.
- Máskor tegyél a szádra veszféket!
- Ha megveszülök, se értem. Veszed, veszed - próbálkozott még. - Veszed, kaparod, vesztesz, s rád jön a veszketés.
Kihátráltam.
- Hova veszed az irhádat?
- Én most megyek haza, te meg veszendőbe.
- Vessz meg, vessz meg, tökkolop – morogta az üveg mögött, de ezt már alig lehetett kivenni.

2014. november 12., szerda

őszülünk

ŐSZ A METRÓN

Őszi sétánk során ellátogattunk az ART IX-XI Galériába, ahol ma utoljára volt látható a MAOE hódmezővásárhelyi workshopjának beszámoló kiállítása, az Elmém Lencsémen Keresztül.
Képünk előtt az alábbi csendéletre lettünk figyelmesek. Azt hittük, beleőszülünk.


De nem.


2014. november 9., vasárnap

Az ecpec örök





- ...cérnára cinegére, ugorj kislány az egérre, ec-pec kimehetsz - hadarta a terebélyes filodendron fürdőszobánk magasra épített polcán, és rámutatott egyik levelére, ami gyorsan sárgulni kezdett.
Néztünk iszonyodva.
- A szívem megszakad nekem is, de egyet választanom kellett – szabadkozott a filodendron. – Ennyinek nem jut.
Mondania sem kellett, micsoda nem jut, hiszen mi is nagycsaládban nőttünk fel.
- Mi azt szoktuk mondani a végén, hogy holnapután bejöhetsz – próbálkozott valamivel a delfinünk, aki épp zuhanyozott a fürdőszobában.
- Ez csak az ábránd hátsó kertje – válaszolta a filodendron. 
Összes levelét lassan felfelé csavarta, mintha a gyengébbek kedvéért kancsalul festett egekbe nézne. Aztán már mondhattunk akármit, máshová figyelt. Miután sárgult levelét lepottyantotta, mozdulatlan filózásba merült olyasmiről, amiről csak ő tudhat.
Ábrándos elménket átkapcsoltuk belátásra, belöktük sárga halottunkat a papírkosárba, s számba vettük, mi dolgunk mára.

Ekkor érkezett a rosszmájú bejelentés, hogy a filodendron levele nem sárgul, hanem szürkülve összeszárad.
Hát, tudjátok, sok itt az okos ember.
Át tudnánk írni a történetet, miért ne, mert számunkra az olvasó szent. Például írhatnánk, hogy a levél feketedett.

- Tőlem ugyan, ha bele feketedsz, sem szívsz több nedvességet, mert már nekem sincs – szólt a filodendron.
Ez így is nagyon életszerű lenne.
Vagy akár ez is:
Az egyik levélke, amelyik már három napja nem jutott nedvességhez, kezdett lilulni.

vagy
- Ennyinek nem jut. Egytől meg kell szabadulnom – szabadkozott a filodendron. - Amelyikre az ecpec kijön. – Ec pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz…
 Hallotta e szavakat a kis levél, a legfélénkebb, és arca elfehéredett.

vagy akár:
Gyere, kicsikém! – szólt a filodendron egyik leveléhez. – Most azt fogjuk játszani, hogy Te vagy a kék madár, aki aztán elrepül.


Szóval nincs lehetetlen számunkra, amíg az elmesélés életszerűen hat. És ha időnkbe belefér. Mert mint már említettük, ideje volt számba venni, mi dolgunk aznapra. Kettő is volt. Választani kellett valahogy.
Ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára cinegére, ugorj kislány az egérre! Fuss!
Micsoda mázlijuk van egyeseknek! A növények meglocsolása nyert.

Kicsit persze várni kellett, mert a delfin, akinek kedvére volt ez a fordulat, örömében sehogy sem akart kijönni a zuhany alól.
- Befejezzem vagy folytassam még – kérdezte magától. – Ec pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára cinegére, ugorj kislány az egérre, tus!

2014. november 4., kedd

Kisképző

Visszatekintő kiállítással ünnepli a fotóoktatás 100 éves múltját a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola a Fészek Galériában. Egymástól markánsan elütő formavilágot képvisel a múlt század eleje, a hatvanas évek és ami utána jött.


Előkerültek a szakközépiskola régi albumai és minikópiákkal teleragasztott munkafüzetei, ezeket kézbe is lehetett venni.


Mai diákok a megnyitó ünnepségen és a maguk emlékei után kutakodó régiek

A Fészek Hermann termében 16 képpel bemutatkoznak a szakközépiskola jelenlegi fotó szakosai. Igen elgondolkodtató ez a képsor. Nem tűnik úgy, hogy szakmai stúdiumokról lenne szó. Érezni, teljes az elbizonytalanodás, hogy milyen szemléletet kellene követni, merre tart a fotográfia. Örökölt esztétikai értékek nem jutnak szerephez, újak se, dominálnak az üres pózolások, a rebellis semmitmondás formai összevisszaságai. Lehet, hogy amikor elvégezték ezt a szakiskolát, ott lesz az ideje elkezdeni gondolkodni azon, hogy miért is érdemes csakugyan sok milliók között a fényképezőgépet kézbe venni.

A képsor. Így pont olyan élvezetes, mint közelebbről.











2014. november 2., vasárnap

Haraszty 80






















Képünk azt a konceptuális pillanatot ábrázolja, amikor a 80. születésnapját ünneplő Haraszty István Édeske galériájának prominens látogatói körében elindul a képsík felé, hogy virtuális piedesztálra helyezze a D-Vektor féle holisztikus tükörtortát.


Feleségünket is magunkkal vittük, hogy lencsevégre kaphassuk a híres Édeske-féle gyömöszölést.

2014. november 1., szombat

Magyar szórend



A magyar nyelv költőinket igen boldogító egyik sajátossága a szabad szórend.
Angol poéták mind a tíz ujjukat megnyalnák, ha ezt a szabadságot megkaparinthatnák.

Postaládánkba került minap egy igen csalafinta magyar játék a szórenddel.



Máris eszünkbe ötlött a történeti anekdotáink között hitelesnek tartott, gonosz érseki szójáték:
A KIRÁLYNÉT MEGÖLNI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ…

A postaládánkba dobott kis szöveg, a mondat hívószavakká tördelése, miként a tipográfiai méretezés sem véletlen talán.
Mert ugye, mire vonatkozik a SÜRGŐSEN?
A magyar szórend megengedi, hogy itt azt értsük, aki lakást keres, annak valami okán sürgető, hogy találjon.
Nincs kizárva azonban, hogy csak olyan lakás érdekli az illetőt, ami valami okán sürgősen eladó.
Ha az előbbi a hirdetés motiválója, akkor akár jó üzletet is csinálhatna a lakástulajdonos. És esetleg miért is ne lehetne így?
Ha viszont az utóbbi igaz, akkor nepperrel vagy strómannal van dolgunk. A kor, a környék (romkocsmás mulatónegyed) és az ingatlanpiac helyzetének ismeretében ez utóbbi a valószerűbb.
Egy tény, tipográfiai formálásával ez a Perecsényi bujkálni látszik a magyar mondatértelmezés lehetőségei között.

2014. október 30., csütörtök

Fotóhónap



Tegnaptól pörög az idei fotóhónap. Európai hason-áramlatokkal szinkronban.
A nyitás a Fugában volt, mint tavaly is már, és hasonlóképp összecsapottság látszatát keltette.
Nyitás legyen ünnepélyes, fotóról lévén szó, legyen fény! – mondjuk.
Nem volt.

 




A pincehelyiségekben baltikumi fotográfiával köszöntötték az idei fotóhónapot.

     Réges-rég a művészet múzsája égi magasságban honolt, fel kellett hozzá emelkedni. A mai öregek századában a művészet, míg egyik lábával a fellegekben állt, a másikkal a kocsmákban. A művészet címszó alatt összefolyt a formába öntött emelkedettség az alpári média-szórakoztatással.
Ma aztán meg a képzőművész egyik lábával már a fotóban áll. A fotó meg két lábával a korban. Harmadik láb is volna, de az anakronisztikus, két lábon állók számára megvetendő.
Ihlet helyett diskurzus van, meg vizsgálódás. A mennyekből leszállt a művészet, a mennyekben Hawking van, aki utolsó erejével még mondja a fekete lukat.

 
A baltikumot trendi köntösben vonultatták fel, dominánsan itt is a konceptuálisok és a vizuálisan unalmas agyalók meg a kópiahajigálók mutatkoznak.





Valami gixer történt azonban. A finn fototgráfus, Perttu Saksa kollekciója – jelentős falfelületeken - azt a látszatot kelti, hogy van még művészet is, ama ihlet és tehetség fémjelezte értelemben, nem csak süketelés. Azt a látszatot kelti, hogy sugározhat még emberből érzéki, mágikus erő. Ez pedig hirtelen megkérdőjelezi azt a temérdek kortársi erőlködést.
Úgy csináltunk, mintha nem vettük volna észre, mert nem szeretnénk örökké széllel szemben pipiskedni.
Az idei fotóhónap a történetmesélés újragondolását és lehetőségeinek fotográfiai, illetve fotóalapú bemutatását helyezi középpontba.
Megjegyeznénk, ez így tisztességes vállalás, szép feladat is lenne, ha nem szólíttatná magát mindenki művésznek e terepen.



Van vetítés is, animáció falra hányva. A forma nem megformált. Képzelje formába a látnivalót ki-ki magának.










  Talán a megnyitó ünnepség adalékaként, minden esetre az után alig fél órával elhangzott még a Zsitva Tibor fotóival felvértezett nagyteremben némi hangulatkeltő zeneszó. Itt volt az alkalom, hogy lábra menjünk:




















Külön teremben vonult fel az MTI múlt mesélő képeivel. Szocialista idők. Az akkori MTI fotográfiát egységesnek mutatja egy nem igazán hízelgő vonás. Megkockáztatjuk: egyféle politikai zsánerfotózás volt akkor divatban. És mintha a hatalmas archivum nem is tudna mást. A mostani felvonulás olyasfajta világról szól, ahol csak kirakat-élet van. Problémák nem léteznek. Az ember egyfajta séma, szolíd konszolidáltságba csomagolva.
Mindamellett megidézi az MTI kiállítás egy külsőségeiben rég eltűnt korszak helyenként intelmeket sugalló, máshol megmosolyogtató - és az öregek számára nyilván nosztalgiát ébresztő - infrastrukturális sajátosságait, mikről unokáink már nem is értik majd, mi az.

Mit írhatnánk még. Valami szépet a Baltikum tárlatáról. Igen, megvan:
Öröm volt látni a sok tehetséges fiatal értünk gondolkodását, a jó ötleteket és azoknak a megvalósulási terveit! Köszönjük szépen!


Csütörtökön a Fotó porta foglalta el a kiállítótereket. 
Előtérben: sokk sok lépésben.











 
Főemlősök