2014. október 16., csütörtök

KÉPREGRIPORT





















Augusztus 15-én került hozzánk ez a magas esztétikai és tápértéket képező gyümölcs a fa semmire kellő levelével. Feltűnt nekünk egymásra utaltságuk. Fotográfiai eszközökkel azt vizsgáltuk tehát, melyik éli túl a másikat.


13 nap elmúltával láthatóan még mindkettőnek vannak tartalékai.


















Egy héttel később már határozottan látszott, hogy a gyümölcs nem bírja sokáig. Bezzeg a levél!


















Újabb két hét elteltével elmondható volt, hogy mialatt a levél alig veszített szépségéből, a gyümölcs nem csupán ehetetlen, hanem pocsék is lett.

















Szeptember 30-án a művészet eszközeivel a szemétkosárban kuttatunk éppen, és kapóra jött az ott talált viszonylag friss banánhéj. Hipotetikus kérdésünk az volt, hogy a még jó bőrben lévő banánhéj erőt kölcsönözhet-e a haldokló gyümölcsnek. Nem fairplay, tudjuk, de erkölcsikeg fejlett esztétikai érzékünket bántotta, hogy a piszok, semmirekellő levél még alig vesztett eredeti zöld színéből.









Október 5-én aztán szomorúan kellett bevallani magunknak, hogy a gyümölcsön már semmi nem segít.













És mit tesz a művészet, a művészi szabadság:

 
Mi már örökre így fogunk emlékezni a szomorú sorsra jutott őszibarackra













vagy ha tetszik, így.
Mert ez a művészi iagzság














sőt, ez!

2014. október 13., hétfő

Fotóutca Fesztivál

Kedves színes fotográfiai tengelye volt Budapestnek négy napon át a Nagymező utca, a Magyar Fotográfusok Háza és a Capa Kortárs Fotográfiai Központ között. Igen közel lakunk, volt módunk tehát sűrűn körözni az esemény helyszínei és otthonunk között.
A Capa Központ előtt képkollekcióikkal két óránként váltották egymást bizonyos kisorsolt szerencsések, főképp amatőr fotografálók. Két óránként nyílt újabb mini tárlat, a Ház kiállításépítő szakembere négy napon át épített és bontott az utcán felállított széles paravánon, kivívva ezzel mély tiszteletünket.
Több sátor fogadta a jelmezekben és díszletek előtt magukat fotografálni engedőket, egyedül, családistul, csapatban. 
A fotográfiai életnek szentelt két ház mindegyikében új kiállítások fogadták a látogatókat. A fesztivál ekszkluzív produkciója volt a Mai Manó Ház múltjának megidézése az épület esti homlokzata előtt. Kincses Károly történészi szakértelme és képzeletindító szavai nyomán az utcán ácsorgók és ücsörgők húsz perc alatt elrepültek a százegynéhány évvel ezelőtti fotográfiai múltba, s tekintetükkel felértek az utcaszintről a négy emeletes épület tetejéig, szembesülve a homlokzat szépségeivel, és a mögötte fellelhető különleges, és hajdan igen korszerűnek számító funkcionális adottságokkal, melyek az épületet Budapest egyik legkülönlegesebb kincsévé teszik.
Bár a fesztiválnak vége, a házban továbbra is megtekinthető a Mai Manó fotográfiai tevékenységére emlékező kiállítás.
A fotófesztivál alkalmából bemutatkoztak a közönségnek a különleges technikák, láthatták az érdeklődők, hogyan készül egy lukkamera felvétel vagy hogyan dolgozik a fotográfus a síkfilmes fagéppel, hogyan laborálnak nemeseljárással készült fotográfiákat.
Volt mindkét házban zenei program és zenebona, ezekről sajnos lemaradtunk.
A Capa Kortárs Fotográfiai Központ színházi előterében asztalokra kipakolt kópiáikkal fiatal fotográfusok próbálták fellendíteni a fotográfiai műkereskedelmet. Kevesebbel is beérték persze, örültek a fotográfiai nyájmelegnek, a szóba elegyedés lehetőségének.
A Capa Központban is nyílt új kiállítás Második Bőr címmel. Hál istennek még a megtekintése előtt megígértük, hogy erről semmit nem írunk.


 A kiállítókra váró paraván reggel









este, zárás után









A fáradhatatlan kiállítás építő, Mayer Róbert












A fesztivál utolsó utcai kiállítója, Farkas Tibor tévé operatőr (kinek a tárlatát hirtelen beugrásból, saját szájúlag volt szerencsénk megnyitni) társművészeti produkcióról is gondoskodott.











A tévések húznak le épp egy harmadik bőrt a Második bőr című kiállításról












Kosztümös fotografálás az utcai sátorban





































Nem tudtuk megállni, hogy lábra ne menjünk. A szoborrá merevedett Kálmán Imre ölében egy homeless féle figura szunyókál.














Kikukkantások















A síkfilmes fakamera éppen próbára teszi a modell lányka türelmét













A Mai Manó hajdani műtermében készült fotókat felvonultató kiállítás egyik terme











Két trolibusz között a Mai Manó Ház bejárata. Óriási színházi fejgépek fénye vándorol a homlokzaton Kincses Károly mesélését követve.    

2014. október 10., péntek

WPP

World Press Photo a Néprajzi Múzeumban - már megint

Egy mondatban:

Apokaliptikus, véres, morbid, nyomorult, aberrált, deviáns, álszent valamint globális és egzotikus vizuális csemegék a média által felpörgetett emberi kíváncsiságnak.

Felüdülést hozott azonban a kísérő kiállítás:
Peter Turnley: Francia csók - szerelmeslevél Párizshoz.

A zsánerfotózás magasiskolája. Párizsi emberek, több évtizedet átfogó pillantás. Peter Turnley Párizs látása olyan, mintha  a világon dráma és mélység, az a szörnyűség-tenger nem is létezne, ami alá a WPP riporter-sztárjai oly karrierszomjasan merülnek.
Érdekesség, hogy Turnley ugyan egy azok közül, hiszen tudósítóként maga is ott van a drámai konfliktusok sűrejében, mégis, lelke mélyén Párizs látása van, mesés anakronizmus.



2014. október 8., szerda

Célgörbe

Célgörbében az önkormányzati választási kampány.
Mi már döntöttünk: fél kiló Vattamány-féle hűtőmágnest Moldován féle irányra cserélnénk.


2014. október 6., hétfő

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS



HAZA! Ne kerülgess!
Ne csak mindig az állam*!
Vesd rám szélesebb szögben sugárzó fényességedet!

Beküldési határidő:
míg árnyékom eleven,
míg forrása annak magam vagyok!


HAZA minden pályázata nyer.

Fődíj: 2 hét utazás elmém cenzúrázhatatlan mélységeiben.
  




























*esetleg csak a Karinthy szerinti értelemben!

2014. október 4., szombat

nemfényképezés



Ma figyelmesen néztem egy embert. Olyan országokban, amelyek demokratikusnak vélik a berendezkedettségüket, ezt nem tilthatják meg.
Néztem tehát. Pár másodperce huppant le a combino szemközti ülésére.
Fiatal lány, fejére lapult barna hajjal, kövérkés combok – combínók, ha viccelni mernék -  miniben. Duzzadó táskájával nyomban eltakarta, amit az ülőpóz felfedne.
Miután leült, összerendeződőn megmerevedett egy pillanatra, majd vette a mobilját. Nézte hosszan, de nem úgy, mint mások köröskörül, az ég adta világon mindenütt, hanem mintha nem is nézné. Fókuszálatlan volt a tekintete, merev és passzív, mint akinek már elege van az életből.
Miért írom, hogy már? Talán csak éppen, talán csak pillanatnyilag volt elege.
Nézett hosszan a kijelző kínálatára, egyetlen ujja sem rezdült, aztán amikor kiterelte tekintetét az ablakon túl suhanó esti világra, akkor láttam a szemén, hogy nem ráunt, dehogy, az élet talán fontos neki, hanem feldolgoz épp valamit. Talán most számol le valamivel, esetleg valakivel. Találgathatom. Koravénes, összegző beletörődés, valami ilyesmi bujkált a nézésében. Nem látott semmit, senkit, engem sem, aki alig másfél méterre ültem előtte, csak nézett hurokban, kifelé-befelé.
Gondolatban szóltam hozzá, de erre sem reagált.
Néztem én is, szememmel fókuszáltam, és nem fényképeztem. Igaz, ennyire közelről eleve ribillióval fenyegető tolakodás lett volna fotózni, de szándékomban sem volt.
A fotónak, bár természetéből adódóan képes közvetíteni nyilvánvalóságokat, mára ugyancsak megingott ez irányú hitele. A fotó több lett, mint fénygeometriai szabályszerűségek látható következménye, ami az embernek köszönhetően ott hagyja a maga energia-lenyomatát valamilyen arra fogékony anyagon.
Nem vitatható persze, hogy esetleg mégis valamiféle valóban létezett dolognak, pillanatnak a nyilvánvalósága is az, ami a modern fotótechnika művelet-láncolatainak mélyéről szemünk elé kerül, s aminek nyomvonalán visszafelé haladva esetleg kényes tények birtokába juthat az értelem. Bár ez ma biztosra már nem vehető, ki sem zárható.
A fényképezés kényes ügy tehát, a kattintások eme sűrűsödésének magasában egyre kényesebb, ezért a törvény, engedvén az emberi nyafogásnak, próbál gátat vetni az optikai szerkezetek gátlástalan nézésének.

Az emberi nézés, egyáltalán a képzet, a látás útján való képalkotás, az más. Mind amellett, hogy ha ügyesek vagyunk, talán nem is látható, hogy nézünk, az ilyen képnek nincs nyilvánvalóság értéke, és fejünkből ki sem printelhető. Szavakra konvertálhatjuk, ám az nem hiteles, a nyelv valami másra való szerszám.
Ha például az erdőn át hazafelé tartván megtámadnak, és elveszik tőlem rám bízott, tömött pénztárcátokat, bár számomra nyilvánvaló, hiszen láttam s elszenvedtem, ami történt, a tényt szavakkal, hitelt érdemlőn nem tudom továbbadni. A nyilvánvalóságnak eme hiátusát mások ítélkezése fogja kitölteni.
És nem lehetséges-e csakugyan, hogy a pénztárcátokat annyira el kívánom lopni, annyira akarom azt a pénzt, hogy holmi képzelt rablókkal képes vagyok még magamat is megvezetni?
Vannak ugyan egyszerű benyomások, egyszerű tények, melyeket egyetlen „gondolintással” kétségbevonhatatlanul lehet rögzíteni, s még inkább ilyesmik volnának a történések inverzei. Azt talán biztonsággal ténynek vehetem, hogy út tudom, hogy az erdőn át jövet nem találkoztam senkivel. Ám hitelt érdemlőn ennek a negációnak a nyilvánvalósága sem adható tovább.
Én e gyarlóság örvén képzelődhetek tehát, hazudozhatok is akár, mert neve és személyazonossága nélkül nem hurcolhatok meg senkit – már úgy, ahogyan ő arra kényes :-)
Szavaim elnagyolt leírásából e rezignált tekintetű lányka személye nem beazonosítható. Mire a bio-optikám által közvetített kép elfoglalja helyét az elmémben, már nehéz, sőt, talán nem is lehetséges leválasztani látás-értelmezéseimről: a tény „olvasatomba” és megítéléseimbe ágyazódik.
A puszta nézés jogilag semmi.
Csak néztem tehát ezt az embert, annak tudatában, hogy ez jogállamilag tiszta ügy.

Furcsa persze, hogy nem maradt a dolog annyiban, tehát, hogy irkálok is itten.
Ez talán azért van, mert az ember szereti feszegetni korlátait. Másrészt az is benne van ebben, hogy munkálkodik bennem az értelmezés iránti késztetettség.
Ráadásul, amilyen nyughatatlan vagyok, folyvást virtuális valóság változatokat pörgetek agyamban. Ezekhez pedig, kiindulásképpen valóság kell, megfigyelés, majd pedig megformáló eszköz. A nyelv tökéletes eszköz ilyesmire.
Negyedrészt a kapcsolatot keresem. Nem azt, nem a fizikait, hanem az ember-nemben való összetartozást.
Elmém által hozzá tudok kapcsolódni egy másik emberhez. Működésbe jön a szerepcsere, az együttérzés. Később még jó tettekre is sarkallhat a virtuálisan csírába szökkent szolidaritás. Átveszem, átképzelem magamhoz egy másik ember gondjait, és megoldás felé terelem azokat. Na, csak úgy magamnak, de aközben tartozom valakihez azokkal a bizonyos számozatlan érzékeimmel, s nem csupán várom maflán, hogy e körúton tekergő, sárga jóléti eszközről leszállhassak majd valahol.

Le kellett szállnom a következőnél, így hát úgy döntöttem, holnapra túl lesz ez a lányka a dolgon, holnap jobb napja lesz.
Kinek is? Ja, igen!
Igazából nem tudhatom, demokratikus ország vagyunk-e még, nem történtek-e súlyos korlátozások, mialatt utaztam. Semmi kedvem lesni, követni, hogyan kotor bele a hatalom a maga önző rendje jogán a tehetetlenül villamosozó ember természetes viszonyaiba. Nem fülelek, hogy el ne szalasszam, rejtett kattanással mikor lép hatályba valami.
Napi dolgaink fonalán haladva követhetetlen, miképp kezd az állam kérdezetlenül használatba venni, beépíteni bennünket valamiféle „felsőbb érdek” motiválta, nemzetközi helyzet szülte, ki tudja miféle hatalmi aurával kecsegtető, politikailag alakoskodó, voksunkra kacsintó, de számunkra is üdvösnek hazudott projektbe. Követhetetlen áramlatok ezek, de sejtéseink azért vannak.
Azt is tudhatom, hogy én is csak hallgassak! Én, aki egyben a többiek is vagyok. Tudom, hogy mi, többiekként folyvást a hatalomnál lobbizunk, követeljúk jólétünk és kényelmünk tényeit, ha már társadalmunkat jólétiséggel címkézik. 
Megeshetett tehát, hogy a többiek voksukkal kecsegtetve kijárták időközben, míg itt utazom, hogy az egyik embernek a másikat már nézni se lehessen.
Az emberek valaha nézték egymást, igen. És tudták, hogy nézik egymást. És úgy ahogy el kellett fogadniuk, hiszen mi mást tehettek?
Na, de az nagyon, nagyon régen volt. Akkor még ősközösség, esetleg királyság volt, vagy ilyesmi.
A szemlélet azóta sokat változott. A történelem által meghurcolt nyugati világ egyedei kétarcú… na, nem!... három arcú lénnyé lettek. Nem csak nézik egymást, és nem csupán lesik, mint régen, mint mindig is, hanem modern nézőeszközeikkel nézetik is egymást, következtetéseikkel mószerolják a többieket, önös képeiket a média eszközeivel színesen kitálalják, csereberélik, kikezdik egymás hitelét. Mert versengenek. Ha amaz ugrik kicsit, ezek nagyobbat ugranak. Ha amaz kondérok közelébe nyomul, ezek még hevesebben nyomulnak. Ha amaz zászlókat lengetve színlel lojalitást, ezek még nagyobb zászló után kapnak.
Mind emellett a sokarcú lény több védett teret követel privát szférájának. Követeli a szem elől való eltűnés jogát. Követeli a lakatolás jogát a családon belüli erőszak territóriumának kijáratain. Követeli piszkos tekintete elhomályosítását a tévé beszámolókban.
Eközben mind ravaszabb és mind liberálisabb kommunikációs felületek jönnek létre, ahol különféle kölcsönös szellemi porhintés folyik. Meg üzletelés is mások elorzott privát imázsával. Virtuális kelepcék állítása valóságos elejtésekhez. Megengedem, sokan meg épp a jót látják mindebben. Ám legyen, legyen majd egyszer nekik igazuk.
Az biztos, régen ilyen nem volt. Nem akkor, amikor először szálltam villamosra, hanem még régebben. Akkor még nem demokratikusan, individuális szabadságjogokba mártózva volt szokás meghalni, esetleg csak tönkre menni, arctalanná olvadni ezért meg azért.
Ám annak egyszer vége kellett hogy legyen, mert különben hova tartunk? Ugyanoda?  Hát az milyen snassz lenne!

Úgy hogy ez van, lányok és fiúk. Én nézek, míg lehet s szabad, és firkálok is, míg a hatalmi elgondolásnak sokféle hurka rám nem szorul.
Igen, nézek, na persze, koromhoz illőn, óvatosan és megfontoltan.
Ha jól megfontolom, nem is barna, hanem szőke volt. Szőke nő hosszú nadrágban. Na és nem a mobilját bámulta ám, hanem áhítattal engem, csak nem akartam mindjárt ilyen rám nézve hízelgő dolgokkal előhozakodni.

2014. október 2., csütörtök

MAOE Kortárs digitális fotó




Ím, körbe értünk, s mialatt körbe értünk, elégszer említettük:
az önmagukat holmi papírokkal igazoltan u.n. kortárs művésznek mondók el kívánnak különülni valamitől, ami szintén a kor része ugyan, ám ők azt – elrugaszkodásukhoz dobbantó deszkát definiálván - jelenkorinak nevezik.
Az elit kényszeresség mentségére szól, hogy valóban:
a művész ambíció csakis valami máshoz viszonyítva bírhatja rangosító jelzőit, önmagához mérve nem tudni, hol van, fent vagy lent.
A MAOE fotótagozatának október 3-án nyíló Kortárs Digitális fotókiállítása
jelenkori és kortársi egyszerre,
többé-kevésbé a formaesztétikum nyelvéhez kötődik,
de korunkhoz szól és korszerű eszközökkel formálódott.

Megnyitó október 3-án este hatkor!




2014. szeptember 30., kedd

Kortárs fotográfia




csűrcsavarjuk még kicsit a témát!


A kortársi címkével elkülönített fotográfusi tevékenykedés újabban egyfajta társadalom-, sőt, civilizációkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeket és ezek revízióját is illethetjük efféle szóval.
A kortárs fotográfia egyik jellegzetessége olyan objektumok képi rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál okostojási – közlés, okfejtés társul. A kép narratíva nélkül - lévén, hogy nem formai természetű a lényeg – legtöbbször értelmetlen.
A kortárs jelzővel címkézett fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.
E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában megzavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek nem tudják megállni, hogy ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a figyelmük tárgyáról alkotott képet, és irracionális megérzéseiket. Ám ez itt, a címben megcélzott fogalomkörben nem a dolog lényege, ezért a tehetségesek könnyen kibukhatnak a kortársak soraiból.
A fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, irracionális vagy hízelgőbben szólva ráción túlra tekintő érdeklődésének körébe, melyet nekünk elméleti aspektusból, szigorúan a kulturális törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk. Mégis, a kortárs fotósok - bár egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész titulusba.
Nem azért van-e ez, mert a művész címkének történeti rangja van?
Az se kerülje el figyelmünket, hogy ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban vágyott művész címke a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén gyakran, egy fajta random következetlenséggel kiváltságokra jogosít. Nem csekély mértékben azért így, mert a kultúrpolitika és a művészeti élet háttérfigurái, na meg a potenciális mecenatúra hangadói rendszerint nem igazán értik, miről beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek, másrészt mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a hatalom e rangos címke mentén ím már hagyományosan meg-megjutalmazza.
Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár gazdátlannak látszó fészekre), a kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a mutatkozási virulencia, a kölcsönösen támogató özönlés, az új iránt tétova hitelezők fáradhatatlan felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezte (Urbán Ádám kiállítását megnyitó beszédében, a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a fiataloknak a megmutatkozásban.
Szerintünk ez nem kortárs, hanem kortes beszéd. Azt kell mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt formálódott is, csak hát idővel érvényét vesztette, és a biológiai folyamatok természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz majd másképp!
Óvnánk mégis minden kívülállót - kívülre taszítottat és rekedtet - a sommás ítélkezéstől.
A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg ajánlatos volt magában elfojtani. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik, címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyéb Fukujamisztikumok) jogosnak tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, ahhoz kellő ideig minden esetre, hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő új, média erőfölénnyel érvényre emelhető arculatát.
Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek, hogy idővel, bizony, a szellemtelenség legvédettebb kertjeit is felveri a gaz.




2014. szeptember 29., hétfő

Fokozódás

Közelg az önkormányzati választás napja. Nagy a tét, fokozódik a helyzet.
Ezt szemlélteti képregriportunk:



Fokozódás 1.
























Fokozódás 2.














Fokozódás 3.














További lehetőség még

2014. szeptember 26., péntek

Kortárs művészek




Leginkább az ArtMarketekről hazafelé jövet szoktunk szamárságokon filózni, de lehet azt bármikor.
Egyre gyakrabban hallja az ember, hogy „kortárs művészet”, s úgy, mintha e kifejezés mögött valami forradalmi rejlene, talán a művészetről gondolkodók paradigmaváltása. Művészeti paradigma, mi fontos nézőszögből sarjad az? Nem annak fontos-e leginkább, akinek –hogy, hogy nem – holmi Rubensek, Leonardók, Moholy Nagyok meg Capák előre learatták lehetséges babérjait?
Mi kortárs művészek vagyunk, ti viszont csak jelenkoriak, hangoztatja egy nemzetközi divatok felé tapintó szövetkezés.
A kulturális tettek értéke viszonylagos dolog, bár a művészi tett lényege állandónak látszik, amíg az ember alapjaiban ugyanaz, mint amilyennek teremtve volt. Ám ha a kultúra egész mibenléte mégis egyféle civilizációs változó volna, akkor a kulturális érték érvényessége konszenzus dolga, valóban. Tetű lassú és véletlenszerű az ide irányuló összebólintás, de előbb-utóbb híre kel, ha megtörtént.
Egy valamikori napon kortársira és jelenkorira hasadt a művészek hajdan sem egységes mineműsége. A kor hozta magával ezt a hasadást. Bizonyára így van, ha ennyire mondják, hogy így van. Uraim, vegyék úgy, ez tehát realitás! (Hölgyeim, csak nyugodtan Önök is, mintha csak szintén Uraim lennének!)
Miben áll a kortárssághoz való integrálódásunk gyakorlati értelme? A tétova mecénások és a kulturális budget elérhetőségében, továbbá a kultúra terében közreható egyéni erők hatványozó interferenciáiban, a divatba jött formaságok és közelítések szembeszökő hangsúlyaival való könnyed rokonulásban.
Ha leoldhatnánk művészmagunkról valamiféle oldószerrel a folyton termő és ránk kövülő kölcsönösködés összetartó ragacsát, és ha elkergethetnénk magunktól a folyvást köröttünk sűrűsödő sznobokat is, akkor ott állnánk műveinkkel egyes-egyedül ajánlataink piacán, és a nem beavatott, a természettől természetesre fogékony közönség csak azon pihentetné meg tekintetét, aki az eredendő, még idomítatlan emberi érzékekhez és a romlatlan képzelethez szól, s a nem racionális szférákból vetít értelmet a racionális jelen zűrős dolgaira. Lehet, hogy összezavart agyával keveset értene ez a közönség a koncepciókból, de érzékelné, hogy mit volna jó érteni.
Az érzés nem is annyira, hanem leginkább a gondolat interferál, manapság már nagyon-nagyon vadul, s mintha mára a túl sok történeti és más reflektív áttételeződés okán elzápult volna a halhatatlanság, s széthordták volna annak aranyfedezetét, a mesterségi bravúrt és az atavisztikus iránti érzéket. (Mondhatjuk, a minap, Balla Demeter kiállításán Tímár Péter, a szerzőt magasztaló megnyitó beszédében, ez utóbbira célzott a Kardos Sándortól idézett metaforikus szavakkal: „az a művész, akit megérintett Isten ujja”)
A süketek persze csak fújják a magukét: követhetetlen logikával vált értelmet a művészet mivolt újradefiniálásának divatja. A konceptualitás és a lóugrásos következtetés interferenciái gerjednek össze újra és újra, olyannyira, hogy az agyalókat leszámítva lassacskán mindannyiunk számára hiteltelenné lesz az okosság, s belterjessé az egymás szavait kiforgatók vitatkozása is.
Ha - mondtuk fentebb, ám az említett oldószer nem létezik, és a sznobok sem kergethetők el, mert a dilettantizmus kíváncsiságnak nevezett farvizén folyvást újak teremnek. Hűtlenségüket és mérvadó voltuk hiányát álcázva özönlenek a szólítás mindenkori színpadai felé.
Kortárs művészek. Azok a fránya interferenciák mindig erősek és dominánsak, mindig van s lesz is kiváltság-cirkusz a pódiumokon, és éppen mindig nem illik leleplezni a bohócokat, nem is ajánlatos, mert interferálásban (vagy ha tetszik: összeverődésben) van az erő.
Kortárs művek. Míg a virulensek és nyakatekert ambiciózusok dobálják vakon a mukkanás köveit szellemük állóvízébe, közöttük révedezik az a néhány zseni is. Lassan tehát a sommázatos szavakkal!
Mi pedig, írogatók esetleg csak hallgassunk! Hiszen mi meg tán csak vakon kavarjuk a magunk állóvizét.
De inkább mégsem hallgatunk.
Kortárs irányzat. A művészet történetét sokan már csak azért tanulmányozzák, hogy tudják, min kell túl lenniök, ha modernnek és korszerűnek kívánnak látszani.

A MAOE október harmadikai Kortárs Digitális Fotó kiállítása fittyet hány a kötelező szemléleti korlátokra, s korunk jelenségeivel foglalkozik. 

folyt. köv.