2015. április 26., vasárnap

Apropó haiku*



 Hónapok óta haikura jár eszünk kereke. A hátterében megbújó, csodálatra méltó  japán tradíció kultuszként gyűrűzik be Európába, ám mi tudjuk, hogy nekünk európaiaknak, azon belül magyaroknak semmivel sem alább valók a verselési hagyományaink. A haiku azonban 17 szótagos/morás tömörségével nagyszerű terepe költői lehetőségeink tovább - vagy ha tetszik újra - gondolásának. Minél tömörebb a költői kifejezés, annál inkább előtérbe kerül a kérdés, mi minden van a szavak között.

 
A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.
Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött szemünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez bölcseletileg mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.
Ennyi szembeötlő elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) érvényének tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, miként a jelzőkkel való jelzés is lehetne kevésbé hézagos)
ezért
a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-nek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve, bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle tovább adható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.
Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták gondolnák.
Probléma, persze, hiszen kétes terepen hazudni is lehet!
A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságteremtő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: - He??? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit.
A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.
A nyelv kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg jól megtapasztalható dolgokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is. Jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elménknek dolgokra visszavetített értelmezései (mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a valóság dolgaira), sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő kommunikációnak és egyetértésnek.
Gondoljunk például a fej, a fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó!  Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme értelmezése szerinti fogalmak között jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelen nagy, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.
Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nemfogalmi síkok derengenek elő, egyszerre bizsergetve homo sapiensi öntudatunkat, infantilis pszichénket és kreatív képzeletünket.
Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások világa, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, befogadókat érintő szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy szavak által már rögzítve van. Vagyis a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.
Ám az embernek ismernie kell ezt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelvben kiépülő kommunikációs kultúrát, és szükséges felismernie okvetlenül a nyelv érthetőségében kínálkozó demokráciát.
A csasztuska úgy, olyannyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az elmét a felfedező gondolkodásról, az értelem és a lélek közötti üdvös átkapcsolásokról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett.  
 
* ezúton figyelmeztetünk egyes olvasókat, kik színvonalasabb cikkeinket rendre olvashatatlannak találják, hogy ezer számra léteznek már verbális homokozók, ahol olcsó apológiákban vagy viccecskék formájában akár könnyebb terepe kínálkozik a szellemi gimnasztikának.

2015. április 21., kedd

GÖELEVEN utoljára

Szombaton rendezték a 2.Magyar Haikunapot a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban.
Az előző naphoz öltöztünk, kétszer fagyott le a derekunk ezen a februárba illő napon, azóta nyomjuk az ágyat.


A 10 órás kezdésre várakozva először a szombat édesanyja majd Josef Koudelka jutott az eszünkbe.











 Vihar Judit, A Magyar-Japán Baráti Társaság elnöke
téli menetfelszerelésben végre beindítja a Haikunapot.




A hiánytalan befogadás érdekében minden haiku kétszer hangzik el a színpadon.
A felolvasás valamiféle ritus színezetét ölti.
Képünkön Vermes György haiku szerző, aki rá se hederít az időként elnéptelenedő nézőtérre: órákon át képes rendíthetetlenül olvasni alkotásait.






A múzeum szép kertjének egy másik szegletében Kelet-Ázsia fan-ek bűvölnek egy japán kártyalapot.














Haiku haibun ollóval, ragasztóval
Az egyik díjazott versenymű:

A holdnak fénye
cikk-cakkosra szaggatja
tájkép álmomat.











Szabó Aida haiku szerző mintha érezne valamit, főhajtásával mintha már GÖELEVENT gyászolná.











GÖELEVEN élete legutolsó lövése Vihar Juditot ábrázolja. Fókuszt már nem állított, optikáját többé nem húzta be.










Az utolsó fotók egyike. A lábramenés volt a szenvedélye.










GÖELEVEN egyik utolsó felvétele:
mintha gyászdal kottaképe lenne










Az ifjú GÖELEVEN, amikor még önfeledten játszadoztunk.
Nyugodjék békében!

2015. április 18., szombat

Szomorú ez a nap nagyon. Meghalt GÖELEVEN. Kicsit látszott már rajta, hogy öreg, de tele volt igyekezettel, és pompásan rajzolt. Átvert bennünket jó párszor, az is igaz. 
Olyan volt, amilyen, de hűségesen lógott a nyakunkban. Elveszíthetetlen társ. Kidülledt optikával vitte el a kaszás, így hever most az asztalon.
Tegnap még készséggel igyekezett: Azonnal fókusz, jól értettem? Máris csináljuk főnök. Zoomolnánk, igen, csakugyan? Na, próbáljuk meg esetleg!
 Chochol Károly kollégánk nagyszabású kiállítás megnyitóján dolgoztunk tegnap estefelé, a Budapest Galériában. Az ott készült hihetetlen képekkel búcsúzunk GÖELEVENtől.

Chochol Károly 80 éves. Fáradhatatlan ifjú koráig visszanyúló, szem elé még sosem került rejtegetett kincseiből válogatott most egy kiállításra valót. Eltűnt az a világ, amiről ezek a fotók - leginkább a zsánerfotó hangütésével - mesélnek. A régi idők tanúinak, kortársainak szívében Chochol Károly felszítja a nosztalgia parazsát. Minden kép ritkaság a maga nemében, kortörténeti értékű felvételek.
Chochol Károly pompás jazz hangulattal indította a megnyitót számos-számtalan kíváncsi kollégája körében.
Valahányukat munkára ragadta a pompás légkör. El voltak ragadtatva.

Az autentikus beszámoló felvételeket ezeknél az alábbi uraknál tessék keresni:























Tóth József Füles derűs szavakkal méltatta a 80 éves fotóművészt.
Mi GÖELEVENnel nem tudtunk ellenállni tréfás beidegződéseinknek.














A MAOE nevében a fejesek köszöntötték Chochol Károlyt, s az egyesület legrangosabb elismerésében részesítették.















Chochol Károly a tőle megszokott gáláns módon, vrágcsokorral köszöntötte azokat a hölgyeket, aki kiállítása és hamarosan megismerhető új könyve összeállításában segítségére voltak.
Mi persze mindenre kiterjedően figyeltük az eseményeket.
Képünkön szarka és Szarka.












A kiállítási kópiákat Chochol Károly leánya, Etelka printelte.
Meghitt családi pillanat.
















2015. április 17., péntek

Anyacsak...

Rövid örömteli naplóbejegyzésre szorítkozunk:
Tegnap viszontláttuk rég elveszettnek hitt digitális anyánkat.
Igen, igen, őt. Régen ilyen nem volt. Régen folyton azt szajkóztuk, hogy anya csak egy van.
Bár örvendezünk afelett, hogy sokat változott a világ, magunk részéről továbbra sem kedveljük a szertelenséget és számtalanságot.
Azt valljuk: Anya csak kettő van.


A képen: digitális anya gyermekével.
Ugye milyen szembeötlő a hasonlóság?
Egyebek mellett mindketten nagyon elnéző alkat vagyunk.

2015. április 13., hétfő

Igen rövid történet

Az éves rendes összeomlás után most hangoljuk új számítógépes konfigurációnkat. Ez hosszadalmas lehet. A monitor újra kalibrálása kifejezetten nem akar sikerülni, fotóval tehát még nem próbálkozhatunk.
Hűséges olvasóink érdeklődésének ébren tartására közreadunk itt egy rövidke prémium történetet.



Lustán körötte heverő testőrei karéjában gyönyörű szaltót dobott az ifjú drogbáró, a legsár(m)osabb ember, kinek kezéhez százak vére tapadt, és aztán a nap hátra lévő idejében már csak az úszómedence előtti pázsiton heverésző barátnőjében gyönyörködött, ama nagyravágyó ribancok egyikében; pontosabban az alakjában annak, aki most, mert oly felemelőn ragyogott a nyári ég, egészen tűrhető hangon énekelt, miközben szörfdeszkától megviselt körmeit festegette.
A nő nem volt akárki, figyelméből a drogbáró szaltójánál többre is futotta, mert mind aközben, hogy vízhatlan laptopján passziánszozott, fejben gyököt vont a drogbáró éves bevételének offshore partokon elhelyezett döntő hányadából, hogy lássa a számot, ami a kezére bízott parkos lakosztály rezsiköltségeit tekintve még megengedhető lehet.
Az egyik testőr délután háromnegyed négy felé bal könyökével feldöntötte a drogbáró koktélját. Ezért tartalak, jegyezte meg epésen a drogbáró.
A nap sütött, s egyáltalán nem szakadt rájuk az ég, miként az egy bölcsen teremtett világban az ártatlan, de szigorú jók részéről elvárható volna, sőt, boldogan éltek, míg az összes jók meg nem haltak.

2015. április 8., szerda

Döglött zöldségek



A döglött motorkerékpárt, ami imént még sápadt zölden hevert a járdán, már visszatámasztotta valaki az oszlophoz, de látszott, hogy nincs benne élet.
A szél sárguló újságlapon híreket kavart körötte. Ilyenkor este döglött volt már az is, mindegyik.
Két alak közeledett a sarok felől. Arcuk elevenen tükröződött a szél borzolta pocsolyában.
Itt tartottam a történettel, de nem voltam még képben. Néztem, mi van köröskörül: döglött kuka - kicsit felgyújtotta valaki, döglött üveg - ölni még lehet vele.
Minden lehet döglött. Rámondod és kész. Saját világukban, a beszéd világában lebegnek a szavak, a semmi is jól megbeszélhető. Sokan szeretik is. Az indítéknak azonban elevennek kell lenni.
Én tehát hallgattam. Egyébként is félek a sötétben.
A világosban, például délelőtt, az más. Vagy nyári délután a Dunaparton. Szájkarate, süketelés, minden lehetséges. A szavak között uralkodó felhajtó erő valami különös dolog, nem rúg labdába a gravitáció. Az ember asszociál, új és új szavakat dob a locsogás illanó levébe, és e könnyed fortyogásban aztán, ha nem csap közbe a kéz is, baj nélkül eltelhet az élet.
De este! Bizonyos típust nehéz a mi utcánkba beterelni. Én is csak véletlenül voltam itt.
Állt ott a gyér fényben valaki. Kés nem volt nálam. Talán jobb is, felszólítás keringőre, én meg lassú vagyok.
Aztán kigurult egy árnyék az ember alól. Kevés híján összecsináltam magamat. Reméltem, nem kutya, ám aztán nem volt már ott semmi, igazából az ember sem.
- Mit képzel maga?
Ez hátulról jött. Megkerülhetett. Így hozta rám a frászt megint.
- Hallotta? Mit képzel maga?
Szerencsére a képzeletemet szólította, ebben otthon vagyok. Rajta álltam egy kalapon.
- Bocs, kutyának néztem. Ez legalább nem harap, hehe.
- Mit képzel?! Adja vissza!
- Maga zaklatja itt a képzeletemet. Lássam, kivel van dolgom! A játékfilmi gondolat hordozóközege mi?
Nem tudta.
- Az illúzió, maga szerencsétlen. Szedje össze magát! Vissza akarja kapni a kalapját vagy sem? Miben más a fotó? Azt mondja meg, és már mehet is.
- Ja, erre gondol? A fotó esetében, legyen a képen egy esemény vagy bármi, érzelmileg talán azonosulok, de sosem tűnik úgy, hogy ott vagyok az ábrázolt helyszínen.
- Ezaz! A fotó rajtunk kívülről fejti ki a hatását, interaktív a kapcsolat, dolgoznunk kell az olvasatért. A fotó sokkal inkább kommunikál, mint a film. A játékfilmbe belefeledkezünk. Nincs kommunikáció. Mi következik ebből?
- Léhaság, sodródás. Nagy tere nyílik a nézői hedonizmusnak. Izgalom legyen, kerül, amibe kerül. A játékfilm gyártás virágzik, pedig filmet forgatni borzasztó költséges. De eladható.
Aki belterjeskedik, itt tönkremegy.
- Nincs is kortárs játékfilm!
- Ez az! Csak játékfilm van.
- Na, itt a kalapja, mehet. Okos maga, csak nem kell megijedni!
Már rám sem hederített:
- Gyere kiskutyám, ezt megúsztuk. Máskor ne pisálj senki lábára, értetted? Miattad most is hülyére kellett magamat gondolkodnom!
Tényleg, tiszta hogyishívják volt a nadrágom. Tiszta izé... amit csak képzeltem.
Na jó, ügy lezárva! Húztuk mindketten a csíkot, ki merre látott vagy sem.
A döglött motorkerékpár közben megint az aszfalton feküdt. Most már nem képzeltem vissza. Elment a kedvem, alighanem a büdös nadrágszáram miatt.

2015. április 3., péntek

Néhány fotótörténeti adalék

a 21. század első negyedéből



A táska nélküli, helyenként csereoptikákkal is jól felszerelt kompakt fényképezők elszaporodása egyre szédítőbbé vált azokban a régi kétezer tízes években. Mind szembeötlőbb lett az is, hogy a hivatásból fotózók, vagy a valamiféle megbízásra fényképezők fotótáskájának nagysága fordított arányban áll jelenlétük szerénységével. Ez régi idők öröksége volt, bár lehetett visszahatás is, mert a kompaktosok szemtelensége meg egy idő után fordított arányba lenni látszott felszereltségükkel. Egyre feltűnőbb lett, ahogy a turista vagy családi alapon jelen lévők a jónak ígérkező és mind közelebbi nézőpontok felé nyomakodtak a rendezvényeken, őket mindenre felhatalmazó tényezőnek érezvén mindentudónak hitt gépecskéiket. Felugráltak ülőhelyeikről, nyomultak középre, elterültek a virtuális páholyban, a frontális nézet főtengelyében, nem kis pillanatra, hanem véget nem érőn újra meg újra odalőve, sőt, a fényképező kütyük fejlettségének bizonyos magasában már videózva is, mit sem törődve azzal, hogy mások is fényképeznének.
A hivatásosok előnyüket valamelyest megtartották ott, ahol a téma mozgásban volt, mert rutinjukkal folyamatosan, valós időben meglelték a kompozíció szempontjából kedvező nézőpontot, és különben sem a "páholyt", a statikus nézetet keresték.
Bár a kompaktosok zöme e tekintetben leszakadt, megkezdődött a tehetségesek demokratikus kiválasztódása a tömegekből. Ezek is elegendő nagy számban voltak ahhoz, hogy a hivatásosokat bosszantsák vagy ráérző ugrálásukkal eltorlaszolják amazok tiszta rálátását a történések hangsúlyos pillanataiban.
Ezért kezdett még az előző századi hatvanas-hetvenes évekénél is fokozottabb jel-értékre szert tenni a fotótáska, ami hivatásos küldetést sejtetett, s amivel adott esetben jókorákat lehetett taszítani.
A könnyen gründolható internetes civil publikálási fórumok elszaporodásával azonban lassan tisztázhatatlanná vált, hogy ki dolgozik és ki az, aki csak élvezkedve ugrál, önzőn tolakszik fényképezőgépre emlékeztető apró tárgyával.
A fotózásra alkalmas eszközök fejlődésének ellenére a fő probléma váltig a fényképi értékteremtés ama természetében rejlett, hogy jókor kellett lenni jó helyen, és exponálni is, na persze! Ez pedig tudatosságot, célszerű szelekciót feltételez! Nincs az a gyári lelemény, ami által a mind okosabb fényképezőgépet efféle képességgel valaha is fel lehetne szerelni. Bár a kompaktosok és telefonhedonisták zöme mit sem tud ilyesmiről, és nincs is ilyen célja, mégis a látóteret folyvást eldugítja magával. A kompaktosok 99 százaléka pusztán hozzáférést akar a témához. Ha esemény van, nem akar mást, mint jól láthatóan megörökíteni abból valamit, és már nem is azért, mert tetszik neki az a valami, vagy mert emlékezni szeretne, hanem mert van neki egy erre alkalmas kütyüje.
A profik nagy táskája, amire a hobizók hedonizmusuk kiélésébe feledkezve és sokaságuktól nekibátorodva mind kevésbé kívántak hederíteni, kezdett hátrányos lenni, mert beleakadt a mind gátlástalanabbul ugráló testekbe, és a fotós sok mindenről lemaradt.
Az igazán profik tehát a második évezred második évtizedének vége felé kis táskájukról és a szellemi létért folyó küzdelemben felmutatott valós értékeikről lettek felismerhetőek - na persze csak utólag, de az is valami.
 Lassan megszületett az igazi fotográfiai demokrácia, amit senki sem jósolt meg annak idején, kétszáz évvel ezelőtt, de persze lehetséges voltát sem zárta ki senki az első nagy elméleti jövendölések idején.
Az igazán modern fotográfiai kultúrában a profik, számolván a demokrácia szövevényes következményeivel, valahogy mégis elcsípik az igazán kifejező pillanatokat, megtalálják a látványsáskáktól szennyezetlen nézőpontokat, miközben hagyják labdába rúgni a léha hobizókat is; a labdába, ami valójában egy másik labda, persze, s ami úgyis lukas, mert a hobizók a legjobb pillanattal, miként a legkifejezőbb képszerkezettel is, rendkívül kevéssé számolnak. Ez már így lesz, ameddig világ a világ. Hogy miért? Az ember mindenek előtt homo ludens, csak az után homo faber, majd homo sapiens és legeslegutoljára - ha egyáltalán - homo modesti.
Na és persze azért is, mert a szelfi botot, amivel a mobalfabéták előszeretettel irtották egymást a látnivalók fő nézetirányaiban, végleg elvették tőlük törvényi rendelkezéssel valamikor a harmincas évek elején.
Ezt sosem tudják megbocsátani, pedig mióta gyárilag megoldott a szembe beépíthető rögzítő szerkezet, ami pislantással exponál, és olyan érzékenység mellett, hogy a századnál hosszabb expozíciós idő eleve értelmetlen, a szelfi botnak már végképp nem volna más értelme, mint a verekedés.

2015. április 1., szerda

Áprilisi tréfa

Április elseje alkalmából elkészítette önmaga szobrát egy fedéltelen a Ferenciek terén. Nem mondhatjuk, mint szokás, hogy felállította vagy kiállította, mert fekvő szoborról van szó, ami a művészt takaró alatt kuporogva, alvás közben ábrázolja. Kivitelezését tekintve annyira élethű a mű, hogy sokan összetévesztik magával a művésszel. Április elsején nem szégyen egy ekkora tréfának bedőlni, ám a figyelmesebbek - akik aztán rendszerint semminek sem tudnak örülni - észreveszik, hogy a szobor az alkotót mintegy másfélszeres életnagyságban ábrázolja, és sejtik is, hogy a szobor inkább placeholder, sem mint a gyönyörködés tárgya. A művész íly módon tudatja a járókelőkkel a helyre fenntartott igényét, amíg élelem után csavarog.


2015. március 28., szombat

Inkább írni!

Negyed kilenckor kaptunk észbe, hogy még nem csatlakoztunk a Természetvédelmi Világalap (WWF) 2007-ben, Ausztráliából indult kezdeményezéséhez. Kaptuk a statívot, s GÖELEVENNEL elszáguldottunk a Duna parti világörökségek felé. Az állvány lábait futás közben nyitottuk, fékeztünk a korábban már iksszel megjelölt helyen. Fényben úszott a Vár, a Mátyás templom, a Lánchíd. Egy lövés így, egy  lekapcsolva, és kész, mehetünk is haza.
Fel a gép, bekapcsol, célirányba fordul. Tized másodperccel az előtt, hogy megnyomtuk a gombot, sötétbe borult minden. Egy egész órára - helyi fél kilenctől, a környezet iránti, világot átfogó fogadalmunk szerint.
Egy egész órányi sötétség? Nem tűnt lehetségesnek ennyit várni.
Jég hideg szél szaggatta emlékezetünket, hogy mennyire megfogadtuk már ezerszer: utolsó pillanatokra többé nem időzítünk, mert - bizonyos kozmikus körülmények tekintetében tört másodperccel később születtünk - a kecsegtető pillanat nem nekünk való. Egyáltalán a fényképezés, ami leginkább elkapásra megy!
Csak hogy nem úgy van az! Az ember nem hiszi el. Nem hisz a végzetes össze-visszaesküvésekben.
Pedig tudhatná már annyi év után, hogy ez van.
Most azt hisszük hát határozottan, hogy dehogy fotográfusok, mégis inkább írók vagyunk. A gondolatot nem szoktuk lekésni.

Ez most tehát az elhatározás. Aztán majd meglátjuk....


Képünkön a Lánchíd, a Vár és a Mátyás templom a Föld órája szerint.

2015. március 21., szombat

Részleges tésztaszűrés




Legközelebb 2081-ben lesz Magyarországon teljes napfogyatkozás. Utána számoltunk:  nekünk ez a mostani az utolsó. Nem hagyhattuk hát ki, bár a napfogyatkozásokat kifejezetten unalmas eseménynek tartjuk. Egyrészt végtelen sok olyan pont van a Föld pályájának közelében, melyek valamelyike felől tekintve éppen takarja a Hold a Napot. Más kérdés, hogy onnan általában nem tekint senki sem, de mégis, a napfogyatkozás nem ritka jelenség, hanem folyamatos, csak jókor kéne lenni jó helyen.
Ennél is fontosabban esik nálunk latba, hogy optikailag unalmas az egész, még ha a nálunk fejletlenebb élőlények be is golyóznak tőle.


Több teleszkópot is rendelkezésre bocsátott az élet erre a március 20-i eseményre. A Tudományos Akadémia előtt regisztrálni kellett, és ennek ellenére nagy volt a sorbanállás.

Az idei napfogyatkozás slágere a tésztaszűrő volt. Üzleteinkben mostanában ne keressék!







Mivel a szelfizés tiltva volt, az okosabbak hoztak még valakit magukkal.











 Hozzáférés












Hatvanszázalékos tésztaszűrés










889 forintos holdszűrő









Csillagos ég házilagos szemléltetése












Egymással versengő mutatványosok
















Anya gyermekével
(madonna con bambino)







 

Házilagos Camera Napfogyobscura








 


Részleges távcsőfogyatkozás













































Tiltott lövés 12-es hegesztő-üvegünkkel
















80 százalékos kamera-fogyatkozás










Tavaszi rügynek megmutatjuk, hogy nincs baj












66 százalékos tésztaszűrő fogyatkozás












Hazafelé emlékeinkből éltünk.
Íme egy szép példája az emlékfogyatkozásnak