2016. június 27., hétfő

PaintUp



A PaintUp - legegyszerűbben megfogalmazva: virtuális épületfestés rávetített képekkel.
Sok-sok éve már annak, amikor először egyetlen nagyméretű diaképeket rávetítettek az éjszakai Budapest valamelyik épületére. Lebilincselő volt látni, hogy micsoda fényerőt lehet száznégyzetmétereken produkálni. A téma egyszerű volt: valamilyen, az épület szerkezetéhez igazított, vizuálisan eltervezett és preparált absztrakt látvány.
Hol vagyunk már attól! Az elektronikus médiaeszközöknek köszönhetően óriási fejlődés játszódott le ezen a területen.
Sokáig emlékezetes marad a néhány évvel ezelőtti PaintUp rendezvény, melynek célobjektuma a Műcsarnok homlokzata volt: hivatásos PaintUp művészek, és médiatechnikát tanuló diákok elképesztő audiovizuális animációkkal szórakoztatták a téren összegyűlt  óriási tömeget. Volta azonban PaintUp verseny színtere a Magyar Tudományos Akadémia is.
A Nemzeti Múzeum az idei  Múzeumok Éjszakáján a paintup látványosság meglehetősen kezdetleges szintjén próbálkozott valamivel:  előszedte vetítőit (amije volt?), két ma már muzeális kütyünek számító Kodak Carousel vetített egy-egy szomorú, első világháború-közeli pillanatot a Petőfi nevével híressé lett lépcsőpárkány oldalára, és a sötétedés beálltától éjjel 2-ig egy színházi vetítőgép egyetlen 13x18-as színes diaképe festette meg az épület homlokzatát. 


Aki ezen az estén a lépcsőn ücsörgött, mind-mind a szerény hangerejű, de legalább  romantikus zenével kísért monoton látvány része volt.


Vetítés régen, az valami más volt. Lévén, tudjuk, mi a különbség az akkori és a mostani lehetőségek között, a Nemzeti Múzeum szerény kísérletén felbátorodva tettünk most mi is - utólag - néhány, a Múzeumok Éjszakáját érintő virtuális paintup kísérletet. Hogy pontosak legyünk, paintin-ről van szó, a virtuális festés virtuális képre.
Az Epreskert szombat esti műsorában teret kaptak  a Képzőművészeti Főiskola növendékei, akik megmutathatták, mit tudnak "kedvenc társművészeti águkban." Időnkből csupán a hosszadalmas behangolásra és az első, véget érni nem akaró, tétova vempszerűségre futotta... 











nem szalaszthattuk el ugyanis a Liszt Feren Emlékmúzeum zenetermében kezdődő kamarakoncertet, ahol Bársony Péter brácsaművésztől vártuk - nem hiába! - hogy visszatérjen az állhoz illeszthető vonóshangszerek iránt hajdan elillant bizalmunk. 
Megtekintettük ezután a MKE Barcsay termében az intermediális tanszék diplomásainak kiállítását. 
Mivel ilyen helyeken mi mindig magasan hordjuk az orrunkat, megakadt tekintetünk a Barcsay terem mennyezetén, s amit láttunk, igencsak beindította paintin fantáziánkat.

A Barcsay terem mennyezete úgy, ahogy van...  











és a mi zabolázhatatlan képzeletünk paintin vetítése
















Ez pedig a Magyar Fotográfusok Háza éjszakai tárlatvezetése, ahol a látvány - képzeletünknek köszönhetően - alig ismer határokat.











Ez meg már a szomorú valóság éjszaka kettő tájban.
Alles geht vorüber - ahogy Késmárky Marika énekelte. De hoffentlich  szamszing búgyet jövőre is :-)









Hazafelé aztán észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül, azaz, hogy paintuppal útonútfélen mások is kísérleteznek. 
Mi csak egész kis lapáttal tettünk rá,
de tényleg!

2016. június 25., szombat

SzentIván

avagy híd emberek között

Összesen egy valaki talált rám a névnapok dzsungelében. Üldögéltem SzentIván mesés éjjelének peremén, amikor odajött és azt mondta: háttemeg?
Ez a kedvenc kérdőmondatom.
Aztán hozzátette még:
Mitülszít?
Rögtön felismertem a kissé elnyújtott íből, hogy ez költői kérdés rövidítése: a lélek téged korod ellenére még mitül szít?
A kérdés tiszta volt, mint a szentivánéji levegő a Duna felett. Megválaszoltam.
Szép este kerekedett a Pestet Budával egymásba csábító Szabadsághídon. A BKK ugyanis a hidat átadta rendeltetésének: kerékpárok és függőben lévő ágyak találtak itt egymásra SzentIván éjjelén és még napja végén is.
Persze van aki nem is gondol efféle háttérkörülménnyel. Annak a boldog esték még folytatódnak.


(spéci thanks Nexecskének :-)

2016. június 22., szerda

Magyarok

A portugál-magyar 3:3 után felszínre tört a magyarországi színtereken az egyetemes testvériség.
A budapesti Nagykörúton leállt a közlekedés, eufóriás tömeg özönlötte el az úttestet, szakadatlanul skandálva


2016. június 13., hétfő

Veri good történet



Szinte a semmiből öltött alakot a nagy fekete felhő, s már pergődobolt is az eső, amin csak tudott. Zörgette az összefutó víz a fogdmeg-ereszdmeg csatornákat.
Nem kevéssel odébb unatkozva üldögélt az ördög felesége antianyagból varrott házi köntösében.
- Legalább sütne! - sóhajtott keserveset. - Már az is jobb lenne, mint ez az ördögtelenség itten.
- Befogod a szádat! - szólt hátra sem tekintve az ördög, aki ma egy fekete lyukkal próbálkozott, s most undorodva próbálta levakarni magáról a szőrébe ragadt, s az e világi feltételek között ismét erejükre kapó fényességeket, miközben meg fél szemmel Az Isten háta mögött című kedvenc sorozatát nézte.
- Már megint hol kódorogtál? - kezdett perlekedni a feleség. - Itthon már semmi nem jut az eszedbe. Kiégtél, mondjuk meg, ahogy van.
- Próbáltad volna te abban a fekete lyukban! Olyan forróság van, hogy ott még az ördög is megnősül.
- Elszóltad magad.
- Fogd be a szádat, mert baj lesz.
- Azért, mert ezt-azt észreveszek, még nem kellene patáliát csinálni.
- Azért vagyok ördög, nem?
- Túlságosan csillog a bundád ahhoz képest, hogy ördög vagy. Nem egy angyalnak próbáltál már megint ártani valahol?
Az ördögnek, ha a felesége bosszantani kezdte, valahányszor elkékült a feje.
Egyszerre milyen szép színed lett! - szájalt a feleség. Látta, jó úton jár, s próbált minden eszközt megragadni, hogy az ördögöt tovább hergelje. - Ha most végighengerednél a Deákné vásznán, egész szép kékfestő mintákkal gazdagítanád a világot.
- Fárasztasz, feleség! Nézek valamit. Azzal épp elég gondom van.
- Van ám gondod neked, a fejed belzebúbját! Kiégtél. Ez a helyzet.
- Asszony, kihül a szád, annyit pofázol. Hogy fogsz nekem így este lángost lehelni? Azért tartalak, hogy lángost és sötétséget csinálj itt nekem. Ha nem lenne ez a sötétség, már rég megagyaltalak volna.
Az ördög felesége ezt félreértette:
- Ahhoz agy is kéne.
Az ördög készült felugrani, de aztán visszahuppant, mert a sorozatban most épp az a rész következett, amikor az Úr az alvilágban kutakodván meglátja az ördög fiókját, ahonnan kihúzza a gyufát, ám a Sátán megszólal: Világosság itt pedig ne legyen!
- Ez nem is így volt - vakkantott oda az ördög felesége. - Ki rendezte ezt a hülyeséget?
- Értesz is te ehhez. Én se beszélek bele a te Karmok és karmák folytatásosodba.
Ez tényleg így volt.
- Na, adj egy krampuszit, és ördöngős a béke! - próbálkozott a feleség.
Az ördög meg se hallotta, nézte tovább kedvenc sorozatát.
- Ennyi? Majd megkérem Sátit, ha legközelebb erre vetődik, hogy csináljon már valamit. Abban még van élet.
- A Sátánban? Haggyá mán! Nem emlékszel, milyen csúnyán leégett a Faüstben?
- Nana, amikor múltkor itt járt, nem igen látszott rajta. Mondtam is, Sáti, te egyre jobb formában vagy, nem úgy, mint az én szerencsétlen férjem, aki már a légynek sem tud ártani.
- Teszek én a Sátánra, annak se hosszabb a farka, mint nekem.
- Hát nekem nem úgy tűnt. Ő még ördög a patáján, nem ijed meg, ha fekete lukat lát. Te meg már csak egy patalógiás eset vagy. Hajdani önmagad fénye.
Ekkor, bár az eső még szakadatlanul ömlött, hirtelen kisütött a nap.
A többit már tudja mindenki. 

2016. június 12., vasárnap

87.


Sikerült zsúfolásig megtöltenünk a budapesti Vörösmarty teret ezen a vasárnapon.
Írók mindenütt, kicsik, nagyok.
Képünkön. a 87. Ünnepi Könyvhét egyik befutott szerzőjének nagyközelije.

2016. június 10., péntek

Létezik-e a mifolyikitt?



Létezik-e a valóság? - szomszédommal épp e tételezhető kérdés körül évődünk. Úgy látszik, mindketten ráérünk nagyon.
Nos, szívesebben kérdezném: Mi köze hozzánk - már a valóságnak, mert ezzel a nagyján túl lennénk, s innen nézve máris szóra érdemes, létező valamiről beszélnénk. Ő azonban, ki évtizedek óta a szolipszizmus lehetőségével kacérkodik (értsd: azzal, hogy ő ugyan létezik, de én már nem) nehéz zöld ágra vergődni.
Számomra elég, ha csak megmukkan ez a szomszédom, mert akkor máris bizonyított a rajtam kívül álló valóság létezése, mert ugye, amennyiben - akár csak kettőnk között - semmi sem létezne, akkor ez a mukkanás sem volna.
Én azonban hiába mukkanok neki. Pedig hallja, csak hát azt gondolja, hogy nincs egyéb, mint ő, és most történetesen elképzelt egy embert mukkanással.
A mukkanás tehát kevés. Elmémre kell hagyatkoznom, s vizsgálnom, mi konstruktív kínálható a tekintetben, hogy szomszédom téved. Talán az volna a szerencsésebb közelítés, hogy mihez nincs, s nem is lehet hozzáférésünk mindabból, amit létezni vélünk?
Kérdezném építőleg: rajtunk kívül álló valóság mutatkozik-e nekünk, ami tőlünk függetlenül valamilyen, na és ha én ebben magamat megbizonyosodottnak találom, miért volna az én szavam kevesebb, mint egy szomszéd-entitásé? És ne is egészében kérdezzünk rá holmi objektív létezésre,  hogy ha e kérdésre a sommás nem - részlegesen akár - ellentmondásos volna, hanem tételesen.
Mi az, ami elhamarkodott tételezéseink hosszú sorában esetleg csakugyan nincs?!
Bár ez célszerűséget tekintve már olcsó játék,  létünk lehetséges értelmének inverz és hasznos időt rabló közelítése, mégis - ilyen az elme - készséggel játszom, tocsogok magam is fogalomkészletem ingoványosában. Különösen az ítélkezés értékűek között lehet legmélyebbre süppedni.
S csakugyan: milyen valami? Sőt: milyen jogon, kinek-minek jogán milyen valami?
Kétségtelen: efféle jogosultsági hierarchiára célzó belekérdezésekkel elszakadunk a minőség nélkül létező valóságtól, mondhatni: ezzel tükör előtt önhatalmúskodunk. Felsőbb jogosítvány meg sehol.
Szellemi-egérútilag előbbre vinne, ha azt kérdeznénk: Létezik-e másik, további valóság? Úgy értve, létre jött-e már valami, ami nélkülünk, az emberi elme nélkül eredendően nem volt.
Közelebbről, mondjuk: valósággá lesznek-e virtuális bravúrjaink?
Itt sok minden volna sorolható, köztük legbravúrosabb szerszámunk, a matematika.
És akkor, ha fárad az elme, mert a lajstrom szinte végtelen, mondható volna: és így tovább, na persze!
Csakhogy némely elme nem építőn gondolkodik, hanem csak vitatkozik, s fáradván azt szereti mondani: nem hiszem.
A valóság pedig, akár van, akár nincs, akár minőség nélküli, azaz nem tételesen teremtette a teremtő, hanem csak univerzumot játszott, akár tételes és minősített, meghatározott, értékszemléletű volt a teremtés, nos, mindez velünk együtt - akik visszapofázunk, beleugatunk és kételkedünk - már valóban nagyon bonyolult. A valóság milyensége mostanában már, még nemlétezése esetén is határtalan.

Apró bizonyságul tessék:
Mi folyik itt? Csal itt egy ember? Vagy csak az atomok kóvályognak ide-oda, rabul esvén épp a véletlennek?
És létezik-e egyáltalán a mifolyikitt?


Lehetséges emberi válaszok:

Készenléti állapot
Esély a bliccelésnek
Pozíció a Jogosultság-Potenciál közelében
Előtöltéses utólukasztás
Közben épp hívtak mobilon...
Mozdulatsor-szakadás szórakozottságból
Ellenőr csali (azt hiszi majd, hogy azt hisszük)
Megosztás a világ-villamoshálón

Olvasóink bizonyára számos-számtalan további tippel szolgálhatnának a látszat mögötti mifolyás feltárása céljából,
de eláruljuk, mi történt:
Megállt a villamos, és bizonyságául, hogy a kéz csak támaszkodott, gazdája leszállt, a jegy pedig ott maradt.
Legutolsó tippünk járhat hát legközelebb a valósághoz: valaki gondolt valaki másra is. Ez az egyszerre leglogikusabb, legnemesebb és hivatalból legüldözendőbb emberi valóság. Sőt, nyissunk teret a törvényileg legkezelhetetlenebbnek, az ábrándozásnak: lehet, hogy annyi nap után, a jegy még mindig ott van, és nem is haszontalanul (mert ez egy ósdi lukasztó, ez dátumot még nem üt. :-)

2016. június 6., hétfő

Ásó és Capa



Nem áskálódunk! Pusztán csak a következetes gondolatrendszer-építésre ösztökélés szándékával vetjük fel az alábbiakat:

Miközben a rotációs kapa kezd belefulladni az elszikesedő (így látszik meg úgy látszik) fotószakmai anyaföldbe, megjelent  egy másik fotópályázati felhívás.
A Capa nagydíj zsűrije ellen lázongóknak - elnagyolt igazuktól vagy mégoly jó szándékú tévedéseiktől függetlenül - érdemes volna elgondolkodni azon, hogy rástartolnának-e erre, és ha nem, akkor miért nem, és érdemes lenne utána gondolni annak, hogy elhatárolódása érveit ki-ki hova, miféle valós-vélt értékekhez horgonyozza?

Nemzetközi Magyar Fotópályázat 2016

A Magyar Fotóművészek Világszövetsége fotópályázatot és
kiállítás sorozatot rendez a magyar és a határainkon túl élő és alkotó, magukat magyar nemzetiségűnek valló fotográfusok részére. A tárlat célja bemutatni és népszerűsíteni mindazon magyar alkotók munkásságát, akik a Kárpát-medencében, vagy azon is túl, gazdagítják az egyetemes fotókultúrát, ugyanakkor művészeti tevékenységükkel kapcsolatokat teremtenek a különböző országok, népek és kultúrák között.
Életkortól és foglalkozástól függetlenül, bárki részt vehet a pályázaton, aki magyar állampolgár, vagy magyar nemzetiségűnek vallja magát, bárhol is él a nagyvilágban
A pályázat témája kötetlen.
Az alkotói szabadságot semmilyen formában nem korlátozzuk.

2016. május 29., vasárnap

találkozás



2016. május 28.-án találkoztunk a MAOE fotóművészeti tagozatának hódmezővásárhelyi Mártély kiállítása alkalmából ezzel a Tornyai János Múzeum egyik kincses vitrinében szorongó hatalmas, síkfilmes  fényképezőgéppel. E harmonika kihuzatos régiség tevőleges tanúja volt Plóhn József fotográfus híres, 48-as huszárokat bemutató sorozatának. Kevéssel ezelőtt kiállítva volt látható a múzeum közönsége számára, arról sajnos lemaradtunk, de így, a tároló vitrin szűk terében szorongva is lenyűgözően hatott ránk. Alul látható a hozzá tartozó, CD korong átmérőjű lencsesapka, ami réges-rég az exponálás nélkülözhetetlen, rituális eszköze volt. A fotográfiáról szóló haiku sorozatunkban - ha csak áttételesen is - írtunk már erről:


Daguerre sapka

Lassú kört írt le,
béke volt, s távol még a
huszadik század.

2016. május 27., péntek

2016. május 25., szerda

Képek és pixelek




Fotóművészet - és azon túl

 Hm? Mi? Hogy is?
Megannyi kérdés.
Na és itt vannak még ezek is:
Nem ül-e fordítva a kor sok hangadója a pixelparipán, azt hívén, a Parnasszosz felé vágtat, holott pont fordítva?
Egyáltalán: What about igyot recs? - kérdezhetjük múltunktól és jövőnktől elgyötörten.
A "dagerrotípiáktól a pixelhalmazokig" nem olyan szembeállítás-e, mint amire a "miben különbözik az egyik tojás a másik létrától" féle aranymondás céloz? Mert nem a dagerrotípiáktól a szemcsék halmazáig lenne-e a technikatörténetileg még értelemmel bíró, száraz megközelítés? De talán még ennél stílszerűbben is példálózhatunk: Az antik görög drámától a számítógép tasztatúra billentyűjéig. És akkor ugye, művészet irányába célozván ezzel, mekkora átlátszó szamárság ez máris?
A pixel a képszövet új, digitális építőeleme, A fotografikus alkotás mágiája szempontjából nagyjából mindegy, hogy szemcse vagy pixel. Ám a képektől a szemcséig/pixelig még az érzelmekre képes értelem határmezsgyéjén vadászgató jeltipológusok sem indulnak el, legfeljebb a szakkontárok. Oda nem vezet valóságszemléleti út. Olyan, mintha kérkedő vonulással oda tartanánk, ahonnan elindultunk. Ami persze egyébként lehet, csak mi volna a figyelemre érdemes benne? A felkent, a más irányból érdemesült köldök?
Egyrészt vannak a fényképezés technikai eszközei, másrészt van a fotografálás, mint önálló kifejezési törekvés, harmadrészt pedig van a gondolkodás valamint a vizuális és egyéb kommunikációs ambíció, na meg az alkotó megformálásra alkalmas médiák közötti, mind zabolátlanabb átjárás, ami mind-mind hangsúlyozottan ugyanarra az egyre csodásabb eszközrendszerre támaszkodik: a fotográfiára, s mellette - ím már nem annak függvényeként - a digitális képalkotás valamint a különféle nemű képi kimenetel, output lehetőségének eszközeire. Meglepő módon - a fotografálás társadalomkutatási és különféle más áthallási perifériáján portyázók beavatkozásának köszönhetően - a film is ide keveredik most, mintha az idő-faktor, a valós történés illúziója nem lenne választóvíz az ugyancsak képrögzítésen alapuló film és a fotó között.

A húzószó a csarnok elomló öszlopi közt most kétségtelenül a fotó. Az összemosók azonban komisz bűntudatlansággal mosnak szakadatlan, úgy, csak morálisan mégsem úgy, mint Ágnes asszony a patakban.

A pixel vak építőelem, a digitálisan rögzített fotó vagy az analógból szkennelt, digitalizált képállomány és a digitális interfésszel generált vizuális látvány-objektumok egyetlen lokális színértéket hordozó építőeleme.
A pixelben az a sajátos és korszakalkotó, hogy valamennyi megjelenési változata binárisan értelmezhető, s ilyenformán kóddal helyettesíthető, amely kód egy normákhoz igazított rendszerben az adott színné bármikor visszaalakítható. A struktúrák másneművé való átstrukturálásának lehetősége rejlik benne. Egy még ismeretlen kimenetelű forradalom, még inkább korszakváltó ostrom trójai lovacskája a pixel.

Ami a fotóművészetet és az azon túlt illeti, ki lett felejtve az azon innen. Pedig olyan is van. Igaz, más vetületben, mint ami a túlban kínálkozik, de van.  Amennyiben a túlt értékirányultságú célzásként használjuk, ami azonban nem kizárólagos lehetőség, akkor az innen a művészetnél funkcionálisan kevésbé rangos fotográfiai megnyilatkozásokra utalhat, mint például igazolványkép, tárgyfotó, sajtófotó, műszaki fotó stb. vagy pedig utalhat a fotográfia álfunkcionális megjelenési formáira, például az emlékfotózás, a képi levadászás, vagy a redundáns széptevés terepén. És nem ezek nélkül ugyan mi volna a fotografálás eszközbéli fejlődésének története? - kérdezhetnénk akár Susan Sontag nevében.
Amennyiben azonban a túlt a korszerűség, a jövőbemutatás, a képiség zabolátlanul szertenyíló értelmezési szögére célozva említjük, akkor érdemes volna tisztázni, hogy hol vonhatók meg mégis a képvolt határai. Mert egyébként jó az nekünk, ha a jövő mindenestül túl igyekszik lenni a máig (közelmúltig) érvényes értelmezéseken? Olyannyira túl, hogy az sem biztos, hogy a Műcsarnok lesz a jövő művészetének, egyáltalán a bármiféle kommunikációs céllal alkotott (vizuális) műveknek közönségfogadó otthona. Másrészt jó lenne az, ha egy napon bárki markába kaparinthatná a nagybecsű régi címeket, és megkezdődne a végső és ím már embertelenül belterjes szemfényvesztés?

Ami a felvonultatott tematikát illeti, kérdés tehát, nem került-e szarkai zászlaján túlságosan előtérbe a művészet szó? Na meg a pixel. Mert csak ismételhetjük kételyünket: minek volna érdemi metaforája a művészet terepén az egyébként  technikai lényegre utaló pixel szó?
Fotószemle - talán szerencsésebb lett volna.
Lehetett volna vizuális kommunikáció - és ami még azon túl van.
De semmiképp bárminek is kontrasztjakén a pixelek. Ez olcsó hatásvadászat.
Szemcsék és pixelek - esetleg, bár az meg helyénvalósága ellenére talán csak a fizikai/technikai háttérre utalón cseng le a közönség fülében. De legalább nem képzavaros.
Másrészt szemcse ma legtöbbször már ott sincs, ahol volt. Kétségtelen azonban az is, hogy a pixel a szemcsét is képes imitálni, mérete fordított arányában egyre jobban (lásd felbontás) Szóval figyelemre méltó hatalomváltás játszódik le a képek mélyén, csakugyan. Még akkor is, ha a pixel buta, hiszen az értéktelen képzajt is fogában tartva viszi át az adatállomány túlsó partjára, ahol a kép mágiája játszódik.

Szamárságokat beszélünk?
Na és, mert egyre több a pin a művészkedés terepén, mit szólnátok egy ilyen felvezetéshez:
"Olyan sok pin van, és olyan rövid az idő. Hogy időt takarítsunk meg neked, megmutatjuk az utóbbi néhány év legjobb pinelésre érdemes ötleteit." (idézet az internetről)
De most komolyan!
Mert hiszen, nem pinelés-e ez, amit a csarnok elomló oszlopi mögött látunk,  a szó legkifordítottabb értelmében?
És összegzésül még egy-két kérdés:
Hogy lehet valami ennyire savanykás, mikor a fotografálás szőlője egyre édesebb?
Mi lenne, ami kiütközni látszik rajta, a pixeleken s képeken innen? Csak nem holmi belterjes ki-berekesztő kurátori elfogultság, ami egyben mintha sokirányú törleszkedés is volna? S ami már ugyan miért volna egészséges csemegéje a szellemi táplálékok csarnoka látogatójának?
Na és volna-e annak, aki bekerült a szarkai merítésbe, na meg annak, aki és ami kimaradt, érdemi gondolat a fejében a kor érdekesen előálló helyzeteiről, vagy csak elégedetten/elégedetlenül hallgat?
És továbbá, sokkal egyszerűbben: nem bukkan-e fel itt is - mint mindenütt a fotografálás terepén - a lelkesíteni képesek között annyi őrületesen unalmas alak?

Na és mi? Kérdezhetné az olvasó: mi miért nem mondunk semmit, hogy-hogy csak így összevissza kérdezgetünk?
De hiszen mi - már megbocsássunk - bármit honnan tudhatnánk? Bizonyára csak költői kérdések ezek, amikre futja. Akadékoskodások pixeles kisujjunkból szopva.
Na és, de tényleg, mégegyszer: mit jelenthetne itt, a Műcsarnok pixelekkel tömött termeiben mondjuk az, hogy " a legnépszerűbb csaknem 150 pin a művészet kategóriában"? A legfelkapottabbakat? Na és ki kapta fel azokat, akik felkapták ezeket?
Mi? Szarkasztikusak vagyunk?

akt pixelkoporsóban