2014. szeptember 17., szerda

Kor és kortársak






Közelg az időben a MAOE fotótagozatának kiállítása. Hogy minél többen hírét vegyék, párat majd szösszenünk ez ügyben. Mert ugye, kortárs fotó, mi az?











2014. szeptember 10., szerda

Meryl tovább merül

Tegnapi posztunkhoz most érkezett meg Egyszerűen Nagyszerű Olvasónk (továbbiakban ENO) megjegyzése, ami a verbális cérirányba fordulás szavait leszámítva a következő:

"...ez a "nem kívánok olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza" - gondolat nekem eléggé kilóg a többi közül. Persze, az ember nem kívánja se magának, se felebarátjának, hogy viszonzás nélkül maradjanak az érzelmei és gesztusai, de ilyet kijelenteni úgy hangzik, mintha valaki azt hinné, hogy kedve szerint dönthet az érzéseiről. 
Dönthet a tetteiről - az is valami:) - de az  érzéseit csak észlelheti. Aki annak rendje s módja szerint, teljes emberségének és személyiségének következményeképpen szeret valakit, az nem vár viszonzást, örül a másiknak és kész. Abban a percben, hogy elkezd viszonzást követelni, már lóg is ki a lóláb, hogy ez csak valami hoci-nesze ügylet-kezdemény. 
Ha valakit szeretek, ő meg nem viszonozza, nyilván nem direkt az én bosszantásomra kutyálta meg magát, hanem valamiért nincs módja rá, lelkileg, vagy akármiért, de attól én simán szeretem továbbra is, csak próbálok nem a terhére lenni. (Nem pedig felszólítom, hogy azonnal lásson a viszonzáshoz, különben én is abbahagyom a szeretést:)"

D-Vektor kritikája jogosságának határozott igazolásaként fogadta e szavakat, bár a szólás lendülete már nem a jellem stratégiája, hanem inkább a szeretet pszichológiája felé mutat.

2014. szeptember 9., kedd

VALLOMÁSOK



"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet."
– Meryl Streep hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavai


Nem ismerem Meryl jellembéli életútját, ám hitvallása mögül elősejlik egy modell, ami ismerős.
Úgy gondolom továbbá, hogy a jobbak, az eszmény szempontjából vett igazán jók nem pályájuk derekán túl, azon az elérkezését tekintve ködösen megindokolható „ponton túl” jutnak idáig, ahová Meryl eljutott. Nem akkor kezdenek jellem-átalakításba, amikor már kompromisszumaik árán biztonságba helyezték egzisztenciájukat, hanem tekintet nélkül ekként vállalt sorsukra, ilyenek voltak és akarnak maradni mindig is.
Persze jogos kérdés: mire jó nekünk az ilyen „igazán jók” életmodellje? Fennforog a gyanú, hogy esetleg nem tudnak harcolni, mert talán nincs is miért harcolniuk. És aztán persze – igen kevés kivétellel - nem is viszik semmire.
Életünk felívelő szakaszában - sajnos! - ezer életszerű mentségünk van az alakoskodásra, a megalkuvásra. Ilyen pocsék a világ. Rossz mintákat mutat. Látjuk mi azt, persze! Mi, okosabbak pusztán csak el kívánjuk kerülni a szorongatottságot, gyerekeinknek jövőt, magunknak létbiztonságot igyekszünk garantálni. Élvezni akarjuk a napsütést, és mindazt, amit az ember jólétnek nevez. Ezek okos dolgok. Ezek a mi mentségeink arra, ha kezdetben megalkudtunk (időnkint éppen, kicsit, pusztán a született alakoskodók, a kényük-kedvükkel zsarolók és ármánykodók megtévesztése végett.) Aki ennyit sem enged jelleméből (makacsul játssza a jellemest,) arról a világ nem sokat tud majd, eltűnik az érvényesülési harc süllyesztőiben. Értelmes élet az?
Persze, az érvényesülési kényszerektől „meggyötörtek”, akiknek ilyen körülmények miatt nem jött meg sem előbb, sem utóbb az eszük, szánalmas mód úgy maradnak aztán, megalkudva, alakoskodónak, még oly gazdagon is!
Ehhez viszonyítva nagy dolog tehát az is, ha az ember, aki úgy lett idős korára okos, hogy előtte okosan össze-kényszermosolyogta minimálisan szükséges sikereit és javait, még csinosítani is képes jellemén.

Miért írom ezeket? Azért, mert egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek tisztázódnak, ezért ostorozom a konok törtetőket, a megalkuvókat, és egyként gúnyolom a rugalmatlan meg az opportunista embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani másokat, és csak magukat szeretik dicsérni, vagy jellemük fényességével kérkednek, de még saját szavaik sincsenek hozzá.
.
D-Vektor


Hm! Már megint a D-Vektor!
Én nem fricskáznám ennyire rigorózusan a Meryltől olvasottakat.
Talán ennek köszönhetem, hogy

bizonyos dolgokhoz még mindig van türelmem. Talán épp azért, mert a nyúlnál kicsivel arrogánsabb vagyok, vagy egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom a türelmemet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Mindezek okán vonzódom a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához, és nem is kívánok bármiféle elvárásnak megfelelni, pláne olyanoknak, akik nem kedvelnek engem. Nem kívánok olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Van türelmem, ezért több figyelmet fordítok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, türelmesen szemügyre veszem a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Ilyen okból a pletykák is érdekelnek. Élezem a konfliktust és kedvelem a hasonlítgatást. Élvezem a túlzásaimat és jól kiosztom azokat, akik nem szeretik az őszinte és szabad állatokat. Csak így, csakis ilyen formában van türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.

Pesövé Ofszi



2014. szeptember 6., szombat

Állatságok a koncertteremből





Szomorúan tapasztaljuk, hogy az emberek krákogásukban, köhögésükben rendkívül önösek, nincsenek tekintettel a kollektív lét kölcsönösségi szabályaira és harmóniájának kívánalmaira. Mint az állat. Na jó, mint a kultúrállat. Tisztelet a kevés kivételnek. 
Mintha a többiek ott se lennének, úgy ontják magukból egyesek légútjaik kényszeres zajait. Talán nem is tudják, észre sem veszik, hogy rút hangzásaikkal mások figyelmét megzavarják. Igazából azt sem veszik észre, hogy vegetációjuk zajaival elpiszkolják magát a zenét, annak virtuális szövetét.
Az emberek jó része, akárhol van, folyvást a piactéren van, és ha vannak is körötte zajok, lelkileg talán nem is hallóképes. A hullámtermészetű dolgokra lelkileg süket, leginkább állati szempontból leghatékonyabb érzékszervét, szemét járatja a történéseken.
Az emberek egy része – még hozzá a test elnyüvődése okán jó részt az öregebbje – az őszi járványok beköszönte miatt a hangzáskultúra pódiumai előtt szalonképtelenné lesz. A légcsőhuruttal küszködő, ha zenére vágyik, leginkább gramofon elé való. Senkinek sem kívánhatunk azonban ilyen száműzetést.
Ha a zenedarabok elhangzását követő taps idején körbe tekintünk, észrevehetünk mást is, például hogy sokan azt se tudják, mi a taps. A taps ugyebár akusztikus laudáció, amit egyéb szokások mellett (pl. vonók zörgetése a kottapulton, fejhangon való extatikus hujjogás vagy micsoda), hagyományosan két tenyerünk összeütésével hallatunk. Sokan viszont valamiféle hangtalan lelkendezés jeleit mutatják, amikor - valószínűleg farkcsóválás helyett - hangtalnul egymás felé rebegtetik ujjaikat, talán mert korábban felfigyeltek már arra, hogy a lelkesedést a kéz mozgatásával szokás kifejezni.
A sikert áhító közszereplőnek - a zenésznek különösen - csattanás nélkül a még oly lelkes hadonászás sem sokat ér.
Itt van azután a nézőterek székeinek egymással és a színpaddal való összefüggése. Ez a legbonyolultabb kihívás az emberi összeférés, a kollektív kényelemre való berendezkedés tekintetében. Homogén kollektív kényelem tulajdonképpen nincsen, lévén, hogy az emberiség nem egy mindenkori gömbhéjon helyezkedik el valamely figyelme tárgyát képező jelenséggel szemben. A nézőterek meredek lejtése modern találmány, a régi időkben kialakított koncert termekben nem volt mód - vagy fel sem merült ilyesmiről a gondolat – a széksorok függőleges irányú eltolásával kísérletezni.
A széksorokba rendezett nézőnek illik/illene tudnia arról, hogy jelenlétével a legtöbb esetben hatással van a mögötte ülő látási lehetőségeire.
Beül a nagytestű ürge a szedett-vedetten berendezett filmklubocska első sorának közepére (jó időben érkezik, nehogy kompromisszumokra kényszerüljön) és kalapját esze ágában sincs levenni. Sőt, miközben pereg a film, jobbra-balra dűlő kupacot képez barátnőjével a mögötte ülők látóterében.
Koncertteremben valamivel kulturáltabb talán a viselkedés, de tornyos haját mások kényelméért itt sem hagyja otthon senki. A nagytestű ember pedig, aki eme test szolgálatában most is jól teleette magát, hallgatván a zenét, jobbra-balra fetreng, szinte átdől a mellette lévő, történetesen üres székre, mert fáj neki saját fizikai léte. Mindezt oly gátlástalanul, oly bárkire való tekintet nélkül teszi, mintha háta közepével a világtér véget is érne.
Szerencsés részesei voltunk egy nemzetközi hárfaversenynek, és tanúi ott, amint a müncheni színházterem első sorában, úgyszólván hanyatt fekve élvezi a tizenhét éves hárfás lányka versenydarabját egy jobbra-balra eleresztett nyakkendős jappi féle, még viszonylag ifjú ürge. Két cipőjével időnként ösztönösen kereste a színpad peremét, ott, ahol alig egy méterrel hátrébb a hangszer ringatózott.
Micsoda öröm lehet efféle pillanatokban zeneművésznek lenni!
Érdekes mód legtisztességesebben még a fotósok viselkednek, mert ők, mióta fotózott a világ, meg vannak félemlítve. A zongoraművész, aki a köhögést hallva tehetetlenül tovább zongorázik, bizony felugrik, és hazamegy, ha egyetlen fényképezőgép zár is megzörren.
- Click, click - mondogatta türelmesen Ella Fitzgerald az Erkel-béli koncerten ahelyett, hogy következő dalába belekezdett volna, míg nem a fogdmegek lábánál fogva lehúzták az orchester-árok fölötti takarásról a magáról megfeledkezett fotóst. Ha pusztán köhécselt volna ott, Ella lábainál, haja se görbül.
Ez van. Az emberállat gyakorta megfeledkezik a benne lakozó Emberről.
Na de minek mesélünk, hiszen már ezerszer megmondtátok, hogy mindannyian tudjátok ezeket Ti is!


Lomtalanítás a hatodik kerületben. Stílszerű mozzanat, háttérben ugyanis a Zeneakadémia épülete.

2014. augusztus 31., vasárnap

pázöl

Az élet, ez a nagy játékos kipakolta a házunk előtti puzzle játékból az aszfaltdarabokat, és az Önkormányzatra vár, hogy próbáljon meg minden kis darabot a helyére rakni. Lehet nyerni, hiszen jön most például az őszi képviselőválasztás, ahol jól jár, aki képviselő jelöltként belopta magát a puzzle szerető lakosság szívébe.
Az Önkormányzat azonban nem jön, talán nincs kedvük játszani. Már négy éve játszanak velünk, érthető, ha unják.



2014. augusztus 28., csütörtök

döglött dolgok




Azt a döglött motorkerékpárt, ami imént még sápadt zölden hevert a járda közepén, már visszatámasztotta valaki az oszlophoz, de látszott. hogy nincs benne semmi élet. Kevéssel odébb a szél döglött újságokat kavart, tele döglött mondatokkal. Két alak közeledett a graffitis tivornyákba beledöglött árkád felől. Szél borzolta, eleven pocsolyában tükröződött döglött ábrázatuk. Az éj leple alatt letépett s arcára borított Csányi utcai szeméttartó, ami mindig is döglődött, de így is tudott okozni csalódásokat, elorzott szemetei után tátogott az alant somfordáló porban. Még nem adta fel, mentő-szemetelőjére várt.
A távolból közeledtek a sárgakabátosok. Az eleven vízsugarak csapkodását nem állták a döglődő újságlapok, ám egy-két, már három-négy napja döglött kutyaszar makacsul kitartott. A nagynyomású vízágyút, miként a nyomában tébláboló seprűs hordát a döglött sörös korsó is szerencsésen megúszta.
Reggel tíz lehetett. Ma még csak egy kávét ittam, döglődött bennem a gondolkodás. Mintha lezavartak volna valamiért...
Ezzel aztán ki is húzták a méreg-gondolatomat. Emberfal kell a gondolatnak, a szónak, nem döglött utca! Emberfal, amiről visszaverődik a gondolat, különben minek gondolni bármit is?
A nyelv külön-világ levében főnek a szavak. Itt tehetetlen a gravitáció. Az ember szabad, azonos hőfokon levők közt a semmi is jól megbeszélhető. Aki épp hallgatja, hogy mit ugat amaz, az serényen asszociál, s fogást keres okosabbsága ölelésének. Új szavakat dobál a nyelviség forrongó levébe, és e fortyogásban aztán, ha nem csapkod a kéz is, nagyobb baj nélkül eltelik az élet.
Mindehhez szerencse is kell.
Közben ittam egy feketét odaát, a turistátlan, döglött reggelbe bátran belenyitó kiskoszosban, de sem ott, sem itt, az utcán, köröttem nem döglődik ma még senki.
A döglöttekhez meg nincs mit szólnom, azok a múlt napok temetetlen döglöttei.


Döglött újságok. Életre keltési kísérlet














Döglött söröskorsó














Döglött konkurencia

2014. augusztus 22., péntek

alien


Képregriportunk a bulinegyedben készült.
Egy városszépítő kommandó figyelt fel arra, hogy a Király, Kazinczy utcák találkozásánál, magát csatornacsőnek álcázva, egy ecetfa-alien, egy valószínűleg turistaként érkezett nyolcadik utas lapul meg a vakolatban, hogy a sötétség beálltával magát az ártatlan bulizók nyakába vesse.


























A lapuló szörnyet városszépítés látszatát keltve sikerült megközlíteni, és az éber kommandó fél órás dulakodás árán végzett vele.


























Kordont húztak a hely köré. Most várunk, mert ezek a szörnyek többen is lehetnek.

2014. augusztus 19., kedd

Lump növény

Érdekességek a Bulinegyedből

Bulinegyedi fedéltelen növény egy átlumpolt éjszaka után

2014. augusztus 17., vasárnap

Lidérc utca

Aggályos volt, hogy a délutáni verőfényben bármi kis lidércfényt láthatunk majd, de ránk tört a fotósétálhatnék. Igen, nem volt elég sötét, amikor próbára téve bátorságunkat - mert hogy elég beszari alakok vagyunk - behatoltunk az Edvi Illés út felől a Lidérc utcába. Más szempontból sem volt szerencsés az idő: GÖELEVEN gyári fogyatékosságai okán a gazdagon szórt verőfényt szereti, ekkor viszont hétágra sütött a Nap.
Na, mindegy, ha már ott voltunk, próbáltunk helytállni.






















Lidérc-vevő berendezés



















Vándor-csalogató mérges almák a bozót-kerítés alatt













Lidérc megrágta házszámtábla














A lidérc fügét mutat a kíváncsiskodó GÖELEVENnek













Az út felénél aztán mégis megpillantottuk az áhított lidércfényt













Lidércjelző. Ha a kis piros zászlócska felfelé áll, be ne nyissunk, mert a lidérc otthon van!













A Lidérc utca vége. Aki idáig eljutott, gyújtson jó nagy gyertyát Szent Antalnak!

2014. augusztus 13., szerda

A világ szimpla leváltása




Besétál a több átkost is megért kifutó példány a Szimplakert romkocsmába, és elgondolkodik, mi ez a zűrzavaros otthonosság itten.
Nos, ez alighanem 4D vizuális környezet. Sőt, ha utána gondol kicsit, egészen biztosan ki meri jelenteni.
Aztán rájön az ember, hogy volt ilyesmi régen is, 4D vizuális környezet, akár már a reneszársz előtt is, sőt, vissza az ókori kultúrákig, hiszen elég, ha szellő támad a lugasos kertben, szökőkút bűvöli az ábrándozó tekintetet, ha kiakasztjuk az izgága rabmadár kalitkáját egy ágra, ami alatt olvasgatunk, vagy ha diszkrét cselédek surrognak a műtárgyakkal körülvett vendégség hátterében, és a látvány a legtermészetesebb módon négy dimenzióssá lesz.
Valahol a hajdani természetes - már mint természet által adott és akként tisztelt - és mai nem természetes között markírozható az a különbség, amin megakad a kifutó példány esze kereke.
Vacak, tönkre ment tárgyak kulturális becsértékre, műtárgyi megbecsültségre hajazó, poszteklektikus zagyválkodása ez.

Jópofa.

Sokaknak, az új generációknak az eddigi világ, a korábbi kultúrák leváltását jelenti. Az úgy neveltektől tiszteletet követelő régi kultúr-tárgyakról is tudnak ők, perszer, (analogikus szoborábrázolások, festmények, nemesen megmunkált matériák és felületek, a kézművesség és kézügyesség becsértékét hirdető, a történelem folytonosságára hivatkozó relikviák) múzeumokban rezerválva számon is tartják ezeket, de ők, a mai fiatalok már nem úgy nevelkednek, hogy maguk köré kívánják vonni az emberi kultúra eme aspektusait. Hetykén és szemtelenül értéktelen placeholderekkel tömik meg a hajdan művészeti és történeti kultúrát hordozó életkörnyezetet.

Minél zagyvább, annál nagyszerűbben le van szarva minden, ami régen volt.
Mivel, hogy a romkocsmákba látogató sokaság jól érzi a techno-roncs-budoárokban magát, nincs okunk a sopánkodásra.
Itt dekkolnak ugyan folyvást ezt-azt vedelve, de mindeközben valahogyan a krumplit is csak-csak megkapálják.
Ha semleges szemszögből pillantunk, nyilvánvalónak látszik: pontosan egy miatt sülhet le csupán a képe annak, aki szót emel mindez ellen: amiatt, hogy ő nem ma fiatal :-)