2015. május 20., szerda

cserebogár

szóval, hogy miből lesz. Ez itt a kérdés.



Költő és irodalomtörténész egy személyben mesélt bizonyos rendezvényen arról, hogy miért más a mai vers, mint a régi.
Magától értetődően szó esett arról, hogy mi van a költő fejében, mire használja a nyelvet, s hogyan változott meg a társadalmi - főképp a társadalompolitikai - valóság a költő körül.
A változásokat kiváltó négy fontos komponensként szóba jött, hogy megváltozott a vers (ezzel együtt a költő) társadalmi hatása, azaz szavának súlya, megváltozott továbbá a költő u.n. nyelvi magatartása, továbbá a retorikai stílus és az én-szerep.
Érintőleg szó esett arról, hogy súlyos történelmi konklúziók halmozódnak korunk emberének elméjében, minek következtében a gondolkodó ember revízió alá vonja a korábbi korok eszméit, és az emberi közösséghez való viszonyát is.
Szóba jött ennek következményeként, hogy a mai költők kezdenek pátosz, bölcselet és formai kötöttségek nélkül szólni, vagyis úgy fogalmaznak, mint akárki más.
Na de akkor miért ők a költők és nem más valaki?

A következő, jó részt új társadalmi jelenségeket takaró fogalmak egyáltalán szóba sem jöttek:

tudati modell (kontra valóság)
művészet
forma
kommunikáció
média
internet
könyvkiadási modell
virtuális valóság

vagyis olyan környezeti tényezők nem jöttek szóba, melyek nélkül lehetetlen megérteni, milyen hatásokkal és kihívásokkal néz szembe az, aki ma versírásra adja a fejét.
         Ilyenformán az sem jöhetett szóba, hogy miként kerekedik ki ma az u.n.  költő életmodell, vagyis hogy mitől, hogyan és miért lesz valakiből költő, akár sikeres költő.
         Következésképpen azt a modellt sem volnánk képesek továbbra sem megérteni, hogy egyszer csak valakik prima primisszima díjra jelölnek valakit, mondjuk egy költőt, aki aztán el is nyeri azt, miközben az író szakma csak néz, mint a moziban.

2015. május 11., hétfő

ODA-VISSZA



Helyszín a belvárosi úttest. Az esemény A gyalogos és B bicajos konfliktusa a zebránál, ahol majdnem baleset történt, s ezért felszikrázott, de már el is ült a szóváltás.

A, ím már magában:
Hiába törnéd be azt a liberális pofáját, amiért tesz a szabályokra, mert már csökött az agya, ez már nem tanul. Másokra direkt nincs tekintettel. Ha megkapná, amit érdemel, egyre piszokabb lenne.

B, ím már magában:
Hiába törnéd be azt a konzervatív pofáját, amiért tesz a szabadságjogokra, mert már csökött az agya, ez már nem tanul. Másokra direkt nincs tekintettel. Ha megkapná, amit érdemel, egyre piszokabb lenne.


2015. május 6., szerda

Apropó HA



Elhatároztuk, hogy ma valamelyikünk túlzásba viszi a dolgokat.
D-Vektorra és Pesövé Ofszira egyszerre esett az írás, tehát most ők felváltva írnak:

Sokakhoz képest talán nagyszerű ember vagyok.
Ambícióimhoz képest viszont egy senki.
Mondhatnám, hogy mindez az információs társadalom miatt van, de hiszen minden társadalom információ függő volt, legfeljebb a korábbiak a mostani elképesztőnél jóval kisebb mértékben.
Ha az ambícióimat félre tudnám tenni, s az időben is korrigálni lennék képes a rég történteket, akkor 1944 decemberi pincébe vonulásunktól előre menően életemben minden más lehetett volna pusztán annak okán, hogy apám, akinek a felkapott pesti hölgyfodrász szalonját bombatalálat érte, s aki 1945 januárjában sokszáz málenkij robotra elhurcolt társával együtt vérhasban elpusztult a premontrei apátság gödöllői könyvtárában, élve maradván alighanem belőlem is hölgyfodrászt faragott volna…
vagy figarót…
s akkor én most ollója kopott nyugdíjas női fodrász lehetnék, e mai valóság lehetőségével mit sem gondoló, sorsával megbékélt nagyapa talán, aki milyen jópofa Jancsi volt, vélné most sok-sok vén, loknija fakult nyanya.
És én csak rihegnék-röhögnék, amikor szintén jópofának mondott fodrász fiamtól, Jancsitól visszahallanám e hízelgő dolgokat.





2015. április 28., kedd

csak egy szó



avagy gyakoroljuk, milyen az élet GÖELEVEN nélkül

Anyanyelv, vagyis egy nyelv anyánk kommunikációs hangzómintáit követve, nyelvektől még mentes (biológiailag előformatált) memóriamezőnkre önmagunk által telepítve.
Az anyanyelv, amennyiben kellően gazdag környezeti hatások közepette nevelkedtünk, a maga teljességében bírja tudatunkat, és szerencsés esetben ez a helyzet fordítva is.
Nem minden eset szerencsés azonban. Sőt!
A nyelv, még az anyanyelv sem ugyanúgy működik mindannyiunk tudatában. Ha anyanyelven kimondunk egy szót, az összes többi szót tudhatóan nem mondtuk ki. Ám ki gondol ezzel? Az ilyen irányú bizonyosság meglehet nélkülözhetetlen a költő számára, bár a szókincs kisebb-nagyobb százaléka mindenkinél, természetesen a költőnél is lebeg. Sok kifejezés és fogalomnév esetenként változón kínálja épp magát, néha nem ötlik az istennek sem eszünkbe.
Mégis, a szavak a nyelv egésze szempontjából egyenrangúak, és ott is vannak valahol elménk raktárában.
Ha a nyelvről, mint kognitív szerszámról beszélünk, a szocializáltság útján hozzánk nőtt egyedi nyelvhasználati késztetésektől, valamint világnézetet, politikai, ideológiai és más célokat szolgáló szókészletek jellegzetességeitől eltekinthetünk.
Aki magában is szeret beszélni, tudhatja, hogy a szavak - önmagukban állón - sajátos érzelmi aurát gerjesztenek. Minél többször mondja ki az ember csak úgy, önmagában állóan azt a szót, mondjuk, hogy kanapé, annál hülyébben kezd hangzani. Ha pusztán magunknak, különösebb okoltság és előzmény nélkül kimondtunk/leírtunk egy szót, e körülmény nem csupán a szó ízét erősíti fel: a szociális ösztön nyomban tételez egy kérdést is: miért? Miért pont ezt a szót?
Mindenki mond néha tudatosság nélkül szavakat, talán, mert beszédközpontját néha képtelen teljesen leállítani. Olyankor a fenti kérdésre a válasz legtöbb esetben ez volna: CSAK. Az ember természetesnek találja, hogy mondatai összefűződve hömpölyögnek elő, de lusta rendhagyó megnyilatkozásokra konstruktív választ keresni.
Sokan azt sem értenék, mi az, hogy kimondanak egy szót, mert olyat nem szoktak:  ha kinyitják a szájukat, rögvest beszélnek feltartóztathatatlanul.
Nem hibáztatnánk a CSAKos választ, ha az a CSAK merész vállalás volna, több volna, mint az elmével való játék lehetőségének lusta elutasítása.
Ha játékos nyelvi készséggel ajándékozta meg az ég az embert, akkor egyetlen szót kimondani, vagy leírni egy papírlapra, csak úgy magában, annyit tesz neki, mint játékra hívni az elmét, anélkül, hogy firtatná, miért pont ez a szó, és mire juthat majd ezzel a szóval. Sejthető ugyan, hogy egy ilyen önmagában állón előtérbe került szó nem teljesen ok, motívum nélkül kínálkozott éppen, küldte, sugallta valami, ám ez a játék szempontjából mellékes.
A magunkfajta grafomániás típus egy idő múltán rászokik arra, hogy homályos érzéseit szavakra konvertálja.
Egy olyan kis szócskával is, mint a HA, elménk háttértárának évtizedes távolságoktól halványuló messzeségéig visszatapinthatunk, hogy pillanatnyi választásunk motiváltságát - leginkább lelkileg – lényeges személyiségi vonásainkhoz integrálhassuk. Ez azonban mind-mind játék.
Bár célszerűségét tekintve semleges a játék, nehéz a szociális tényezőktől távol maradni, hiszen a szociális tudattartalmak folyvást jelentőségre törnek, igyekeznek minden szóba célirányosan belekapaszkodni. De miért is ne? Két elme legvalószínűbben a kollektív tartalmak mentén talál kapcsolatot.

Mi ezt a kísértést most legyőztük, hívhattunk volna játszótársul egy delfint vagy hívhattuk volna Markovicsot, de mi most magunkban játszottunk, s miután kellőképp koncentráltunk, a játék nekünk így sikerült:

     HA… -
              de inkább nem!
Körme sem vág húsomba
többé – minek is?

Reméljük, hogy a kedves olvasó felismerte a kissé fúrt-faragott haiku formát! :-))

2015. április 26., vasárnap

Apropó haiku*



 Hónapok óta haikura jár eszünk kereke. A hátterében megbújó, csodálatra méltó  japán tradíció kultuszként gyűrűzik be Európába, ám mi tudjuk, hogy nekünk európaiaknak, azon belül magyaroknak semmivel sem alább valók a verselési hagyományaink. A haiku azonban 17 szótagos/morás tömörségével nagyszerű terepe költői lehetőségeink tovább - vagy ha tetszik újra - gondolásának. Minél tömörebb a költői kifejezés, annál inkább előtérbe kerül a kérdés, mi minden van a szavak között.

 
A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.
Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött szemünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez bölcseletileg mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.
Ennyi szembeötlő elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) érvényének tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, miként a jelzőkkel való jelzés is lehetne kevésbé hézagos)
ezért
a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-nek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve, bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle tovább adható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.
Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták gondolnák.
Probléma, persze, hiszen kétes terepen hazudni is lehet!
A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságteremtő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: - He??? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit.
A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.
A nyelv kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg jól megtapasztalható dolgokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is. Jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elménknek dolgokra visszavetített értelmezései (mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a valóság dolgaira), sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő kommunikációnak és egyetértésnek.
Gondoljunk például a fej, a fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó!  Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme értelmezése szerinti fogalmak között jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelen nagy, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.
Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nemfogalmi síkok derengenek elő, egyszerre bizsergetve homo sapiensi öntudatunkat, infantilis pszichénket és kreatív képzeletünket.
Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások világa, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, befogadókat érintő szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy szavak által már rögzítve van. Vagyis a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.
Ám az embernek ismernie kell ezt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelvben kiépülő kommunikációs kultúrát, és szükséges felismernie okvetlenül a nyelv érthetőségében kínálkozó demokráciát.
A csasztuska úgy, olyannyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az elmét a felfedező gondolkodásról, az értelem és a lélek közötti üdvös átkapcsolásokról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett.  
 
* ezúton figyelmeztetünk egyes olvasókat, kik színvonalasabb cikkeinket rendre olvashatatlannak találják, hogy ezer számra léteznek már verbális homokozók, ahol olcsó apológiákban vagy viccecskék formájában akár könnyebb terepe kínálkozik a szellemi gimnasztikának.

2015. április 21., kedd

GÖELEVEN utoljára

Szombaton rendezték a 2.Magyar Haikunapot a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban.
Az előző naphoz öltöztünk, kétszer fagyott le a derekunk ezen a februárba illő napon, azóta nyomjuk az ágyat.


A 10 órás kezdésre várakozva először a szombat édesanyja majd Josef Koudelka jutott az eszünkbe.











 Vihar Judit, A Magyar-Japán Baráti Társaság elnöke
téli menetfelszerelésben végre beindítja a Haikunapot.




A hiánytalan befogadás érdekében minden haiku kétszer hangzik el a színpadon.
A felolvasás valamiféle ritus színezetét ölti.
Képünkön Vermes György haiku szerző, aki rá se hederít az időként elnéptelenedő nézőtérre: órákon át képes rendíthetetlenül olvasni alkotásait.






A múzeum szép kertjének egy másik szegletében Kelet-Ázsia fan-ek bűvölnek egy japán kártyalapot.














Haiku haibun ollóval, ragasztóval
Az egyik díjazott versenymű:

A holdnak fénye
cikk-cakkosra szaggatja
tájkép álmomat.











Szabó Aida haiku szerző mintha érezne valamit, főhajtásával mintha már GÖELEVENT gyászolná.











GÖELEVEN élete legutolsó lövése Vihar Juditot ábrázolja. Fókuszt már nem állított, optikáját többé nem húzta be.










Az utolsó fotók egyike. A lábramenés volt a szenvedélye.










GÖELEVEN egyik utolsó felvétele:
mintha gyászdal kottaképe lenne










Az ifjú GÖELEVEN, amikor még önfeledten játszadoztunk.
Nyugodjék békében!

2015. április 18., szombat

Szomorú ez a nap nagyon. Meghalt GÖELEVEN. Kicsit látszott már rajta, hogy öreg, de tele volt igyekezettel, és pompásan rajzolt. Átvert bennünket jó párszor, az is igaz. 
Olyan volt, amilyen, de hűségesen lógott a nyakunkban. Elveszíthetetlen társ. Kidülledt optikával vitte el a kaszás, így hever most az asztalon.
Tegnap még készséggel igyekezett: Azonnal fókusz, jól értettem? Máris csináljuk főnök. Zoomolnánk, igen, csakugyan? Na, próbáljuk meg esetleg!
 Chochol Károly kollégánk nagyszabású kiállítás megnyitóján dolgoztunk tegnap estefelé, a Budapest Galériában. Az ott készült hihetetlen képekkel búcsúzunk GÖELEVENtől.

Chochol Károly 80 éves. Fáradhatatlan ifjú koráig visszanyúló, szem elé még sosem került rejtegetett kincseiből válogatott most egy kiállításra valót. Eltűnt az a világ, amiről ezek a fotók - leginkább a zsánerfotó hangütésével - mesélnek. A régi idők tanúinak, kortársainak szívében Chochol Károly felszítja a nosztalgia parazsát. Minden kép ritkaság a maga nemében, kortörténeti értékű felvételek.
Chochol Károly pompás jazz hangulattal indította a megnyitót számos-számtalan kíváncsi kollégája körében.
Valahányukat munkára ragadta a pompás légkör. El voltak ragadtatva.

Az autentikus beszámoló felvételeket ezeknél az alábbi uraknál tessék keresni:























Tóth József Füles derűs szavakkal méltatta a 80 éves fotóművészt.
Mi GÖELEVENnel nem tudtunk ellenállni tréfás beidegződéseinknek.














A MAOE nevében a fejesek köszöntötték Chochol Károlyt, s az egyesület legrangosabb elismerésében részesítették.















Chochol Károly a tőle megszokott gáláns módon, vrágcsokorral köszöntötte azokat a hölgyeket, aki kiállítása és hamarosan megismerhető új könyve összeállításában segítségére voltak.
Mi persze mindenre kiterjedően figyeltük az eseményeket.
Képünkön szarka és Szarka.












A kiállítási kópiákat Chochol Károly leánya, Etelka printelte.
Meghitt családi pillanat.
















2015. április 17., péntek

Anyacsak...

Rövid örömteli naplóbejegyzésre szorítkozunk:
Tegnap viszontláttuk rég elveszettnek hitt digitális anyánkat.
Igen, igen, őt. Régen ilyen nem volt. Régen folyton azt szajkóztuk, hogy anya csak egy van.
Bár örvendezünk afelett, hogy sokat változott a világ, magunk részéről továbbra sem kedveljük a szertelenséget és számtalanságot.
Azt valljuk: Anya csak kettő van.


A képen: digitális anya gyermekével.
Ugye milyen szembeötlő a hasonlóság?
Egyebek mellett mindketten nagyon elnéző alkat vagyunk.

2015. április 13., hétfő

Igen rövid történet

Az éves rendes összeomlás után most hangoljuk új számítógépes konfigurációnkat. Ez hosszadalmas lehet. A monitor újra kalibrálása kifejezetten nem akar sikerülni, fotóval tehát még nem próbálkozhatunk.
Hűséges olvasóink érdeklődésének ébren tartására közreadunk itt egy rövidke prémium történetet.



Lustán körötte heverő testőrei karéjában gyönyörű szaltót dobott az ifjú drogbáró, a legsár(m)osabb ember, kinek kezéhez százak vére tapadt, és aztán a nap hátra lévő idejében már csak az úszómedence előtti pázsiton heverésző barátnőjében gyönyörködött, ama nagyravágyó ribancok egyikében; pontosabban az alakjában annak, aki most, mert oly felemelőn ragyogott a nyári ég, egészen tűrhető hangon énekelt, miközben szörfdeszkától megviselt körmeit festegette.
A nő nem volt akárki, figyelméből a drogbáró szaltójánál többre is futotta, mert mind aközben, hogy vízhatlan laptopján passziánszozott, fejben gyököt vont a drogbáró éves bevételének offshore partokon elhelyezett döntő hányadából, hogy lássa a számot, ami a kezére bízott parkos lakosztály rezsiköltségeit tekintve még megengedhető lehet.
Az egyik testőr délután háromnegyed négy felé bal könyökével feldöntötte a drogbáró koktélját. Ezért tartalak, jegyezte meg epésen a drogbáró.
A nap sütött, s egyáltalán nem szakadt rájuk az ég, miként az egy bölcsen teremtett világban az ártatlan, de szigorú jók részéről elvárható volna, sőt, boldogan éltek, míg az összes jók meg nem haltak.