2015. augusztus 11., kedd

Gépi objektivitásról



Miről szól a valóság fényképezőgépi képe?
A képet, amit egy bizonyos valaki kattint - na jó,alkot, száz és ezer más valaki fogadhatja be, ama feltételezés alapján, hogy itt, e képpel valaki valamit - érzést, gondolatot - közvetíteni akart.
Ha tudod, miként gondolkodom, a fűszál majd lanthúrnak tűnik képemen, míg amazén, hiszen az is rá-rálő fűszálakra talán, s neki is ismerheted az esze járását, az a fűszál esetleg kardként vág keresztbe egy fénysugarat.
És aztán itt vagy még Te is, egy az ezer valakiből, kit talán csak te ismersz, mert nem formál semmit, csak pillog a világ történéseire, vagy akár suttyomban imává hosszabbítja ama fűszál ég felé ívelő pengéjét.


2015. augusztus 6., csütörtök

Szólisztika

Most vettük észre, hogy sokat locsogunk.
Eddig még nem mondtunk meg semmit szólisztikusan.
E heti megmondásunk következik tehát:

"Megmondom, ahogy van: Nekem ami a számon, az a szívemen"

2015. augusztus 4., kedd

Az osztogatás rendje

Elgondolkodtató volta okán ide citáltuk tegnapi riportunkból ezt a fotót, melyen az illegális menekültek libasorba rendeződtek holmi civil adakozók óhaja szerint.



Nem tudjuk, hallott-e már az olvasó az osztogatásból való részesülés lehetséges rendjéről. Mi még nem hallottunk.
Kétségtelen, hogy ha létezik ilyen, ennek egyik legmarkánsabb alakzata kell hogy legyen a libasor.
Képzeljünk el egy olyan rend tisztelő népet, mint a magyar, amely nép bizonyos osztogatók egyetlen hangos füttyentésére képes libasorba állítani magát, azzal sem törődve, hogy tíz millió ember esetén - az egy főre eső fél méternyi hellyel számolva, nehogy bárki megfulladjon - 5000 kilométer hosszú volna ez a libasor. Az utolsónak 5000 kilométert kell kutyagolnia tehát a bármiféle osztogatást érintő sorrakerülés tágas dimenziójában, valaki másnak - később tán barátnak - izzadságos háta mögött, egyetlen zokszó, a leghalkabb gágogás nélkül, hogy ne támadhasson semmiképp osztogatást lassító felfordulás. Ilyen körülmények között a leggyanútlanabb csecsemő is megbolondulna, anélkül hogy megtudná, mi a haza és mi a kötelesség.
Ezért ez a legkézenfekvőbb ősi alakzat, a lineáris libasor alkotmányos társadalmi körülmények közepette lassacskán síkba rendeződik, és csigavonalat alkot. A rend eme alakzata alkalmas arra, hogy a nép fia az osztogatók első füttyentésére beugorjon a csiga vonal - továbbiakban NCs, azaz nemzeti csiga - hozzá legközelebb eső menetébe.
A távoli jövőben - már ha ígérkezik ilyesmi egyáltalán, ha a modern fejlődés idő közben más irányt nem vesz, vagy mister Hawking nem számol ki időközben egy másfajta létezést nekünk - szóval a távoli jövőben - mindenek előtt a gravitáció legyőzése által - térbelivé fejlődik majd ez a csigavonal, főleg azért, hogy minden pontja viszonylag azonos távolságba essék az osztogató erőtől. (A preszociológusok és más látnokok legalább is így képzeltél el ezt nekünk annak idején.)
De maradjunk csak a jelennél! Ahhoz, hogy ne a nép(felség) fáradozzon, hanem az osztogató erő haladjon végig a csigavonalon, az osztogatónak ugyancsak 5000 kilométert kellene megtennie, ám egy ilyen utazás az egységnyi osztásidőt minimális 2 másodpercre véve legkevesebb két évre rúg. Ennyi idő alatt a csigasort alkotó nép legkevesebb fele éhen halna.
Elkerülhetetlen tehát, hogy az osztogatás magasabb társadalmi feltételei között létre jöjjön az osztogató hatalom osztódása. Egyfajta seregesedés. Mivel eredendően minden állampolgár a csiga-libasorban áll, és ehhez a hatalmi mozzanathoz minél gyorsabban ki kell ugrani a libasorból, könnyen erőt vehet a nép(felség)tömegeken holmi anarchikus indulat. Ennek megelőzésére és megfékezésére fejlődtek ki a hatalmi struktúra természetes intézményi részeként a centralizált, fegyveres testületi füttyre hallgató erőszak-erők.
Régi történet ez. A hajdan ilyenformán kikristályosodásnak indult hatalmi know-how legfőbb kedvezményezettje az a népfia lett, aki leghamarabb jött rá, hogy csak a hülyék állnak libasorban, és fölényt mímelvén magához parancsolta a hatalom lehetőségéről valamit már kapisgáló és abban osztozni kész erőket.
A hatalmi szerepbe jutottak idők során aztán dinasztiákat alkottak, felsőbbrendű szerepükhöz csiszolódtak, így eredendő népi voltuk ma már felismerhetetlen (lásd király!).
Igen, így lehetett, ám a demokrácia feltételei között ma már mind többünk számára világos, hogy csak a hülye kutyagol 5 000 kilométert, csak a hülye ugrik be egy olyan sorrakerülési csiga alakzatba, amire nincs rálátása, amiről nem tudni, merre libádzik, hol az eleje és a vége.
Az ész eme természetes fejlődése dacára az igazi probléma váltig az maradt, már szinte dráma, hogy a rend feltételei között a hatalom osztogató seregeibe való bejutásért ugyancsak libasorok alakulnak, még ha nem is olyan hosszúak, mint az osztogatásbeli sorrakerülés terepén tapasztalható közönséges avagy mezei libasor, és tagadhatatlanul kiütközik ezeken a sorokon holmi ortopéd folyamat.
Ezek a hatalmi sorrakerülésért folyamodó alakzatok nem is sorok, hanem fürtök inkább, melyek körkörös, u.n. kondér alakzatot öltenek. Eme alakzatok természetes gondolkodásra gyakorolt torzító hatása folytán a szerencsések, miközben libabort prédikálnak, megvetőeket gondolnak a libasorról.
Ezt a csigalibasor hátsó fertályán várakozók, míg világ a világ, nem láthatják át elég világosan. Ők csak a rendet érzékelik. Talán jobb is nekik, az élet így is, úgy is elmúlik valahogy. Fontos, hogy az ember azzal, ami osztogatás útján adatott, boldog legyen.
Boldog? Na, ne túlozzunk, talán csak heppi!

Rend érvényesülése újrahasznosítható, de makacs fémhulladék tömegen

2015. augusztus 3., hétfő

A tömeg oszlatása



Van ennek egy egyszerű és nagyon hatásos módja. Közel hajolsz. Akkor az ember többé nem tömeg mivoltában tűnik szemedbe. Valahogy ember lesz nyomban, megejtő, jóra váró, élni akaró. A média, különösen a dacos RTL rendre nyomja a menekültekről az emberközeli kisriportokat, a reménykedő gyermekszemekről. Ezzel persze becsap bennünket, sőt, úgy is felfogható e karizmatikus média-attitűd, mint destrukció. Hiszen Európa és benne Magyarország új helyzetének nem az a lényegi olvasata, hogy vegyük észre, mindenki ember.
Amikor az egyén tömeggé lesz, egyszer csak nem esdekel többé tekintetével, tömegként a sok szemnek másféle szikrája pattan a legcsekélyebb késztetésre. Magatehetetlenül tör, zúz a tömeg, eltipor, gyújtogat, szétszaggatja a kerítéseket, úgy, ahogy egyenként egyik sem akarta volna.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hovatovább sokszázezres tömegekké torlódó vándorok nem tartoznak semmiféle törvény alá, nincs vesztenivalójuk, és sanyargatja világképüket a nélkülözés.
A mi igazi problémánk nem az ilyen ember, hanem az ilyen embertömeg, amikor már oszlathatatlan, és amikor majd egyszer csak erőszakosan tiszteletet követel kultúránktól az ő magával hozott, tovább örökített, meggyökeresedett hitének, kultúrájának.

Kiküldött munkatársunk, Tóth Béla hozott képes beszámolót a budapesti pályaudvarok körül veszteglő menekültekről. A civil jótevők még a személyiségi jogokért is felszólaltak nála. Ő ezért bátran fényképezett, hiszen egyszer ez is része lesz a képes történelemnek.

A Keleti-Pályaudvar alatt
idegen falatok

szabadidő tevékenység
civil segítők osztogatnak
kistömegű alakzatba rendeződés
Konzerv? Megy a szemétbe
A jó szándék megvan. Nem a menekült, hanem a szemetes kosár szemetel
Az adomány nagy tömegben is ártalmatlan
Mindnek van mobiltelefonja
Reménykedő szemek. Igen, külön-külön mind emberek vagyunk.

2015. július 27., hétfő

kánikula

Ebben a még csak az imént véget ért dögmelegben - bocs, bal káni kulában - végig szorgosan locsoltam ám a hibiszkuszt, mintha az én gyerekem volna!
És láss csodát! Határozottan rám ütött!


2015. július 25., szombat

VERS MA



avagy a szokott hely késztető ereje

A hely mindig is lehetett elvont értelmű behatárolás, de soha nem annyira, mint ma.
Régi alakjait levedli lassan a hangzásával kitüntető figyelmet követelő nyelvi megnyilatkozás. A szólaló elkóborol a közösségmegtartó eszmék, a formai lelemény, az érzelmi örökség és a bölcs meglátások unásig bejárt ösvényeiről. Mi teszi hát a verset manapság, miből ismer rá az olvasó?

Ha egy formátlan szöveg azon a helyen (értsd: olyan kommunikációs felületen!) jelenik meg, ahol hagyományosan a versek szoktak volt megjelenni, vagy figyelmünk előterébe kellő tekintéllyel akként adresszáltatik, mintha vers volna, akkor azt ma már versnek kell tekintenünk (és amilyen erős kötelék a kulturális késztetés, legyen az a szöveg bármicsoda, mi, az értés végtelen mezején szédelgő olvasók verssé fogjuk gondolni azt, bizony!)

Nem a megformálás többé a költő célja tehát, hanem a pozícionálás: megnyilatkozásainak helyzetbe hozása. Ennek eszköze mindenek előtt a bátor és szerénytelen tolakodás, ennek nyomán pedig a jó és kiterjedt kapcsolat, lévén, hogy a befogadói figyelmet megragadni képes, modern kommunikációs felületeket, mint személyes identitással könnyen lehatárolható, ám egyre inkább virtuális és a maguk sokaságával a közérdeklődést túlkínáló "helyeket" csakis a konkurencia harc iránt ambicionáltak és egyben gazdaságilag is túlélő-képesek tudják fenntartani. Az eltökélt vállalás hitelesíti bármi izének költői mű voltát, ám a költő volt tiszta esszenciája helytartói szerepre nem predesztinál.

Hmm?

Tömörebben: közölt szavak milliói landolnak ma az olvasó fejében, s a felbukkanás helye sugallja, hogyan értse, mely szellemi síkon mit gondoljon róluk.

Rondábban: írhatunk ma is verset a fürdőszoba csempézett falára (alkoholos toll!), miként írhattunk régen a budi falára akármivel, csak ha rím van benne, a budira fogja emlékeztetni az olvasót.

Szebben: írjatok költők, aztán majd meglátjuk...!

ennyi apologikus bevezetés után jöhet talán most már az a vers is:

 
A távolság mint üveggolyó,
ezt ismered. Egy vicc!
Ami gurul feléd
szörnyen és mozdulatlanul,
az a csontjaiddal tekéző idő,
Legyen belőled,
ami csak lehet.
Ki-kitúr ad astra,
pontosabban a csillagok alól.
Odafeszít a téridőbe.
Anyám ha látná...
de mindegy.

Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.

2015. július 18., szombat

diafilmszínészek




Ki ne tudná még ma is, mi a diafilm?
Ki ne tudná, mi a filmszínész?
Na de a diafilmszínészről, erről a kihalóban lévő csodálatos fajtáról hányan tudnak?
Időbeli komponáltsága okán rejlett egy érdekes lehetőség a diaporámában: a képregény
E műfaj nélkülözhetetlen közreműködői voltak a diafilmszínészek.
Az átúszás lehetőségének köszönhetően több volt ez a képregény, mint fotók lapozgatása.
Kevesen éltek vele, mert sztori kell hozzá, továbbá diafilmszínészek, meg kellékek kellenek, és nem utolsó sorban rendezés, hogy értelmes eleje, vége, na meg figyelemre méltó közepe kerekedjék a képszekvenciának, pontosabban: az audiovizuális  látványfolyamnak.
Mi - D-Vektor és Pesövé Ofszi - akkor még egy személyben -  a legegyszerűbb és legkedveltebb formáját űztük: a humoros-poénos, narrációs és képi asszociációkban gazdag fotográfiai játszadozást - mindazzal, ami csak kezünk ügyébe akadt.

Kedvenc diafilmszínészeinket sírig nem felejtjük.
Fel kell persze ismerni mindenek előtt, ki az. Amatőr, lelkes, igénytelen és önfeláldozó kell hogy legyen - ennyit biztosan mondhatunk.
Amatőr, de gazdasági értelemben inkább azt kéne mondani, nonprofit beállítottságú. Egy diafilmszínész teljesítményét is honorálhatjuk, persze, ám, sajnos, könnyen elromlik az ilyesmitől. Ha adunk neki egy marék pénzt, könnyen azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen celeb, akinek mi útját álltuk nyamvadt kis fotómasinánkkal televíziós világhíre felé menet.
Az aktfotó táborokban mind máig rendre alkalmaznak pszeudo diafilmszínészeket. Ezt a jelzőt kell rájuk akasztanunk, mert azok, akiket ilyen körülmények között valaha is felleltünk a fényképező lencsék előtt, általában unalmas figurák voltak, akik a pénzért levetkőznek ugyan, de önalakító ötletük semmi. Elég rápillantani a falra ragadt pucér hölgy kétségbeesett tekintetére, amint a magát lisztporba áldozó Eifert János mellett a róla készült fotó display mására mered.
Ha az aktoló lányok nem ingyen működnek közre, már pedig nem, akkor legszívesebben unatkoznak fotózás közben. Ha nem unatkoznak (annyira), akkor borzasztóan ambicionálnak egyetlen valamit, azt, hogy szépek legyenek a fotón, hogy millió szépvagyok fotó készüljön róluk, amit megnéznek, és ha azon nem tetszenek maguknak, követelik nyomban, hogy legyen a kép (régen széttépve, ma kitörölve) megsemmisítve.
Van aztán egy-két őstehetség, akit a honoráriummal sem lehet elrontani. Ezek diafilmszinész státuszának titka valószínűleg az, hogy a társadalmi környezet iránt akadnak szabad, presztízzsel nem terhelt vegyértékeik. Na és hülyéskedésre hajló mersz és lazaság van bennük.
Számunkra első helyen áll a diafilmszínészek listáján régi, híres versmondó barátunk, Babits László, akinek csodálatos cselló szólt a torkában, míg ki nem tört rajta hirtelen a fékeveszett hülyéskedhetnék.
Babits László a Papírvacsora című képregényben
A kocafotóst alakító Babits Laci

Hasonló rangú,  kifejezetten diafilmszínésznek született kedvencünk volt (talán az mindmáig is) András Judit, továbbiakban csak A.J. , aki azóta világraszóló jóléti kalandokban alakított főszerepet.
Werkfotó az egyik forgatás szünetében
 
A.J. elbűvölően tud(ott) hülyéskedni. A filmezés iránt csak szikrányi tehetsége volt, de diafilmszínészként zseniálisnak bizonyult. Huszárik Zoltánnál nevetségesen megbukott. Részben azért is, mert Huszárik nem ismerte fel az ő spéci zsenialitását, illetve nem is kutatta, mert úgy sem tudott volna mit kezdeni vele. A filmekben folyvást úgy kell csinálni, mint az életben (Tarantino és egyéb zombifilmek kivételével talán) ám a legtöbb amatőrnek gőze sincs, milyen ő az életben, s hogyan kéne tehát a felvételen is olyannak lennie.
A.J. a tükörrel kontrollált önbeáldozás közben

A diafilmszínészet karakterisztikus főtengelyében helyezkedik el a hülyéskedés iránti ambíció mellett a küllemi önbeáldozás hajlandósága és képessége. A szerep a képregényben ugyanis soha sem irodalmi lényegű, hanem a látványról szól, ami lefotózva az elevenség emblematikus esszenciájaként megmarad. A diafilmszínészetre született személy vizuálisan expresszív és asszociáció keltő, de legalább annyira bátor kell hogy legyen. A diafilmszínész csak hemperedik egy érdekeset, csak vág egy lelkéből fakadó, utánozhatatlan grimaszt, és a forgatókönyv már kerekedik is, mint a Hold.
Na jó, ez régen volt így. Nincsenek többé diafilmszínészek.

A.J. a Because-ban

Babits Lacival a Főfotó promóciós diaporámájában
Az Übrigensben
Nagyrakedvelt diafilmszínészünkkel, Cifer Györggyel a Főfotóban
Cifer György kiváló alakítása a Sőt!-ben
Babits Laci a photokina kategória első díjas Money-ban
Tudós barátunk, Virágh László az Orient Expresszben
Kard Aladár az Übrigensben
Ugyancsak ő az Übrigens beáldozást követelő végkifejletében
Babits Laci a Főfotóban
Babits László diafilmszínészete csúcsán
Két pótolhatatlan Number One-unk A.J. és Babits Laci a Főfotó végkifejletében

 

2015. július 6., hétfő

Leszámolás




Néha hűvös nyugalom kell az ilyesmihez, néha meg épp a hőség talán, a hőség sürgetése. Egyszer csak felismeri az ember, hogy nincs mese.
Nincs mese, elmúlt valami, és még hozzá úgy, hogy létközegestől megsemmisült.
Megsemmisült a diapozitívokból építkező analóg audiovízió, megváltozott, másfelé tart a világ. Nem csupán a technika, de az ember is. Az ember a technikai fejlődés ezer csalétkét akarja, és egyszer csak hűtlen lesz már az élet - legyen atavisztikus, legyen kézzel fogható bár - nyűgös küzdelmeihez, a képzelet véletlenektől terhelt-ihletett analóg mutatványaihoz.
Amikor a stuttgarti Kodak gyárat bezárták... mit bezárták, erőszakkal véget vetett a Kodak Carousel gyártásnak az anya vállalat Amerikában! A computerizálódás feletti ijedelmükben az interféjszképes Ektaprot akarták ráerőltetni a világra, akkor még nem sejtettük, hogy mit is jelent ez. Persze ők sem, mert nem a jelenképesség, hanem a jövőképesség volt a kérdés, és a Kodak valahogy nem látta a jövőt.
A világ legnagyszerűbb kisfilmes diavetítő gépe, a Kodak Carousel a halálsorra került.
Bezúzták az összes gyártógépet. 2002-ig garantálták az alkatrész utánpótlást, és ez az esztendő egyszer csak itt volt, és istenem, hol van már! Ezzel a Kodak vetítők sorsa megpecsételődött. Bármilyen komplett is a mechanika, a diavetítés forró üzem, a lámpa körüli forgó alkatrészek tengelyperselyeiből kiég a kenőanyag. Meg lehet úszni, ha nem vetít az ember, de akkor meg az egész minek?
A Kodak Carouselek sorsát igazából nem a Kodak anyacég pecsételte meg, hanem a digitális fejlődés. Jöttek a projektorok sokszorta nagyobb fényerővel, és alájuk dolgozott a digitális képfeldolgozás. A legparádésabb látványpörgéshez sem kell már több egyetlen projektornál.
A régi vetítőgépeknek nagyon kellett a sötét auditórium. A fényerős projektorok mellett elszokott az ember ettől is. Oda, ahol több vetítős, diapozitívekből összerakott műveket vetítenek, ember nem megy be.
 Maga a videó lépett rá a fotó-AV nyakára. A technikai fejlődés szárnyal, minden a filmi ábrázolás felé tart. Gyerekjáték lett filmfelvételt készíteni, és házilag szerkeszteni.
Egyszer csak rádöbben az ember, hogy több vetítős műveihez már csak egyetlen vetítőgépe maradt, az is ki tudja meddig még.
Aki képes rá, a műveit digitalizálhatja. Még precízebb is a kép, mint amilyen a hosszas, sokvetítős jusztírozások dacára egyáltalán lehetett.
A drága diavetítő technika, s különösen a profi vetítéshez nélkülözhetetlen, századmilliméterig precíz termékek, mint például a perforációt középponthoz integrráló, fogakkal felszerelt diakeret, teljesen haszontalan dologgá lettek. A hangszalagról vezérelt, betárazott művek soha többé nem lesznek levetítve. Még ha valamilyen múzeumnak kellene is ilyesmi, ugyanazzal a kérdéssel néznek ott is farkasszemet: meddig működik még a hozzá szükséges bemutató technika?
Így aztán a nyár kellős közepén rádöbben az ember, hogy a körtárai, melyek beborítanak egy teljes falat, úgyszintén a halálsoron vannak, diástól, programozott hangszalagostul, drága vezérlőkütyüstül, mindenestül.
Lássuk uram, mire megyünk ketten, jajdul fel az ember, s borítja a tárból, mint vödörből a papírkosárba a tengernyi diapozitívot, aminek csak a kerete, mert precíziós feltételeket szolgált, egyenként többszáz forintba volt.
Ha minde közben van egy új világ ígérete, boldog lehet az ember. Dum spiro spero.
Új világ ígérete pedig van. Alkotni digitálisan sokkal-sokkal tökéletesebben lehet. Na, nem azok mondják ezt, akik mindig is a színtónusok gazdagságán lovagoltak, hanem akik, míg élnek, a kreatív gondolataikat kergetik.
Végül is, ha elég meleg van nyáron, télen meg hideg, akkor tágul, zsugorodik az anyag, s néhány tíz év alatt széthullik a kémia valahány szülötte.
Ha a mű nem futott jó időben eleget, ezt már hiába siratjuk.
Nekünk ettől nem kell tartanunk, nekiveselkedünk tehát a kánikulában a selejtezésnek. Szörnyű érzés, az életünk értelme kérdőjeleződik meg kicsit, mert mi a fotó-audiovízióba, életünk értelmének tekintvén mindent beleadtunk. Egyetlen  zördüléssel zúdul a körtárakból a papírkosárba többszáz dia. Egyetlen zúdító mozdulattal tűnnek el művek, mik az egész világot bejárták.
Létrehoztak Nyugat-Európában valahol egy diaporáma archívumot, ám a maguk idején oly diadalmas és a világnak szellemi bátorság dolgában példát mutató Kelet-európai alkotókra nem terjed ki az értékmentők figyelme.
Műkedvelők buzgalmától kelt életre a diaporáma majdnem ötven évvel ezelőtt. Az efféle babráló alkotás (alkotósdi) zömében a műkedvelők terepe maradt, akiknek az értékszemlélete mindig is a pillanatnyi divat függvénye volt.
Eltűnnek a hajdan csereberével szerzett világjáró pályatársak művei is a papírkosárban. Többen nem is élnek már. Ha az ember emlékszik, az pont elegendő. Nincs az a digitális technika, ami műveiket, a csetlő-botló dramaturgiai próbálkozásaikat az analóg eszközök eltűntével rekonstruálni tudná, de nincs is kinek levetíteni.
A hetvenes évek második felében még csodálattal nézte az ifjúság a diszkó műsorok szünetében, hogy A kép átúszik B-be.
Háromszáz A kép átúszik... na nem, belekeveredik háromszáz B képbe a papírkosárban.


A látszat csal: többszáz diakeret bámulja egymáson átszivárgó fényeit. A papírkosár 55 centi magas és a nyílása 50 centi átmérőjű.
Amikor végeztünk, a kosár alighanem tele lesz.








Mint a 40x40 milliméteres keretekből kitetszik, valaha a profi fotó-audiovízióban is otthon voltunk.
A kölni Photokina audiovizuális versenyén 1986-ban díjat nyert promóciós munkánk hever odalent.









Világot bejárt művek ölelkeznek itten. A nagy megtiszteltetéstől diakép alakot formál magából a papírkosár.















Világjáró cipőnk követi a virtuális sírba világjáró diáinkat.












Utolsó két vetítőgépünk nem hisz a szemének.










Mi magunk azonban halljuk még nagyon is az idők szavát. Szelfi, ez most a menő. Állvány és önkioldás, semmi kérész-divatú szelfibot!









Ez pedig itt a fájdalmas elmúlás képzelethazdag ábrázolása.












A plecsnikről már említést tettünk minap. Azokat bezzeg még tartogatjuk. Ilyen az ember. A plecsni fényes, és kicsi. Nem lesz gond, a nyúl is könnyedén kidobja, ha egyszer majd szedni kell a sátorfánkat.

2015. június 28., vasárnap

Keresésrül



avagy adalékok a művészetelmélet mibenlétének megítéléséhez


Hát te mit keresel itt = nem helyeslem, hogy itt vagy.
Mennyit keresel = mennyi a heti/havi fizetésed?
Valamely dolog milyenségét érintő magasztalásként hat, mikor hasonlót keresve sem találsz.
Hol lehet? Efféle motívummal keresni tárgyi dolgokat, néha a leghiábavalóbb kimenetelű, időrabló tennivaló. Ám ha sürgősen, bármi áron meg kéne találni azt a valamit, akkor mi mást tehetsz, keresel. Ekként keresni nyomasztó dolog.
Hol nincs, ott ne keress: a földhöz ragadtság bölcseleti szintje ez.
Keresni tetteink, helyzetünk, életünk értelmét, gyakorta szokás. Ez a keresés néha kényszeres, néha csak póz, s néha, bár őszinte, hiábavaló mégis, mert amit keresünk, nem egyetlen pontja, módja, bírható hozadéka a világhoz való viszonyunknak.
A turkálókban már közelítünk egy újfajta lényeghez. Itt a talált dolog elfogadásában nyeri értelmét a keresés.
Az élet értelme, a kérdéses helyzeteinkre adott válasz is gyakorta maga a keresés volna.
Jobb fajta költők, művészek tudják ezt.
Ám a kultúra beavatatlan „fogyasztói” legtöbben a tuttit várják tőlük, és csakis tetszetősre csomagolva. A garantált élményt, vagy minimum annak biztos receptjét. Nem jó, ha az ilyenek, a beavatatlanok belelátnak a művészi alkotás gyakorta tétova folyamataiba. 
Keres az ürge (értsd: a művész) valamit? Valamit?! Hát nem tudja, mit akar?
Direkt ezt akarja, keresni.
Ezt akarja? És ha semmit sem talál?
Aki keres, talál. Na, ezt itt ne válaszoljuk, ha nem látszunk eléggé föld közelbe hajoltnak.
Ha a szellem embere várakozva tekint a világra, akkor bizonyára nincs elképzelése.
A keresésnek bizonyos magasában ilyen persze nincs. Csak hogy a beavatatlanok ezt nem tudhatják. Nem tudhatják, hogy némely kivételesek micsoda kereső erővel vannak megáldva, és hogy a találás nem holmi véletlen szembetalálkozás az élet turkálójában, hanem a még rejtett, gyarlósággal álcázott alakzat felismerésének pillanata, a sejtéstől nekibátorodott emberi szellem önmaga hasára ütésének agyafúrt kalandja.
Nem is ott a hangsúly tehát, nem a keresésen, hanem a talált dolog ihletett útra bocsátásán (lásd Balzac tehetetlenségét regényhősei viselkedését illetően vagy Jackson Pollock várakozását a festék lecsordulására). Mert ez adja meg aztán a keresés, az alkotó kérdésfeltevés helyénvalóságának és hitelességének benyomását.
A valósághoz való különleges viszony magasában keresgélni tehát nem szerencsétlen helyzet, hanem célirányos mozzanat. Sorsdöntő vállalás egy Salgado életében. Ma is, talán a jövőben is életet lehet építeni rá.
Hogy aztán az az élet, a többi mindenféle élethez képest, a siker azokra illő mércéivel mérve és az ő osztozkodási feltételei között milyennek lesz mondható, más kérdés.
Néha csak szenvedés a neve.
Szerencsés esetben boldogító szenvedés.
Még szerencsésebb esetben: karrier.
Világra szóló akár.

entrée en vigueur

2015. június 27., szombat

Fény éve

2015 a Fény éve

A kor változásával a látvány képi megörökítéséről átterelődött a hangsúly a fotográfusi magatartásra.


Fény uszítása árnyékra