redundancia

Itt van ez a Hamdan fotópályázati képenyag, ami e-küldeményként köröz mostanában levelező partnerek között, s témái összességében felettébb nagy elevenséget mutat...

...de ne vágjunk szavaink elébe!

Ott kezdenénk, hogy a történések csiklandozzák a fényképezgető ember ujja begyét. Ám a történéseknek általában nincs olyan formai értelmük, ami vizuális értékét tekintve ne válhatna kérdésessé a síkba transzponáláskor. Nehéz történéseket fényképezni. A történések fotón igen gyakran (háttér)információk közvetítéséből merítik értelmüket (pl. hogy bankár úszik a vízben, nem pedig akárki.) A magára adó elhivatott fotográfus ilyesmi nélkül oda se lőne.

Mire is volna jó az?

Egy ok csak ez, amiért az események fotografálásához, bármennyire profik legyenek is a fotógépek előbb-utóbb, mindig is lényeglátás kell, legyen bár a fotográfus amatőr vagy hivatásos.

Ami a hivatásosokat illeti, a történések fotóriporteri megragadása lényegében nem tartozik a művészeti tettek körébe. Egyszerűen azért, mert a művész figyelem a létezés más, irracionális szintjeire irányul.

A jól felszerelt kocafotós bezzeg odalő (nagy has a víz fölött!) még mielőtt gondolkodna, hiszen ő fényképezés által élvezkedik, előszeretettel vadászgat formai poénekre.

Na persze, a riporter is közvetíthet művészi gondolatokat - ami formai eszközök nélkül nem lehetséges - de nem munkaköri tevékenysége lényegeként, hanem mellesleg. Vagyis, amit általában hivatása értelmében jól csinál, az nem művész-ambíciók mentén lesz jó, értékes.

Minden művészeti kifejezési formának van megformálható anyaga, akkor is, ha ez az anyag sokszor virtuális, mint például a szépírás, a fotózás vagy a filmezés esetében. Ezt a formai szférát manapság divatos lett - talán mert könnyűvé vált -  piszkálni.

Az eseményekről referáló fotóriport nem ilyen formai ügyeskedésen alapul (World Press Photo etika!) más értékekre tör. Mindamellett a riport kép emocionális hatása is fokozatmentes skálán helyezkedik el a tényszerű közlés és a befogadói (nézői) psziché katartikus érintése között. Már csak amiatt is, hogy katarzist, mint lélekformáló hatást nem kizárólag művészeti tettek válthatnak ki. Igen gyakran az emberi lét antagonisztikus - és fotón rögzíthető - ellentmondásai is katartikusan hatnak, például, amikor a véletlen események, mondjuk,  kioltják annak az életét, aki nélkül nem tudunk élni, vagy amikor egy növény soha nem látott egyszeri drámát/harmóniát sugárzó szirmokat bont, vagy a deszkába vert pókhálós szeg éji ellenfényes derengésben, hogy, hogy nem, galaktikus látszatokkal kacérkodik.

Hogy a művészettel lényegi viszonyban nem álló riporteri munkában szüksége van bizonyos formaesztétikai hozzáadott értékre, ez azért van és volt mindig is, mert minden vizuális kommunikációs gesztus természetes segédeszköze a vizuális harmónia. (Néha akár inverz, azaz, hiánya folytán megidézett formában.) A vizuál-esztétikai rend ugyanis pszichés úton motiválja a nézőt a befogadásra, legyen a befogadás tárgya művészeti sugallat vagy csupán történések tényének közvetítése.

A szemmel nehezen követhető képi összefüggések fárasztják az idegeket, a figyelem vezetése vagy szétzilálása, a hangsúlyok felszólító jellegű megjelenítése és a kompozíciós rend nem közömbös szempontok a befogadásnál. A formai rend motiválja a nézőt, hogy a felkínált látványnak - általában a felkínált egyéb látványok tengerében - figyelmet szenteljen. A látás általi befogadás pszichikai ágya tehát a formai rend, ami segít átlátni, könnyen észrevenni a látnivaló lényegét.

A Hamdan fotóverseny összesereglett képanyaga, kiválván a képek esetleg hajdan fennállt rendeltetésének hatóköréből, imponáló, nagyon attraktív formai jegyeket mutat. Nagyon is nézhető. Csak valahogy....

A fotóriporterek főképp szociális, politikai, környezet-tudatossági és más civilizációs kontextusban, közelebbről az ilyen vonatkozású történések, emberi tettek, fejlemények terén keresik informáló, közvetítő szerepüket. A riporterek esztétikai, érzéki megismerő szempontból számtalan mások vagy akár önmaguk által máshol, máskor is elmondott vizuális élményt ismételnek, új háttér kontextus okán ismétlik kompozíciós leleményeiket, pusztán azért, mert az élet is ismétli folyvást magát. Veszélyesen kavarog a sokaság, mindenütt vannak elsodort, félretaszított emberek, gyakran tipikusak a reakciók, egymáshoz hasonlóan drámaiak a rossz véletlenek stb. A riporter elkezdi formailag ismételgetni magát, hacsak nincs születetten érzékenyítve az ember és közösségi viszonyainak mélyebb érvényű jellemzése iránt.

Az ügyes riporter levadássza az emberi közösségek történéseit, azok legkifejezőbb vagy esetleg adott szempontoknak leginkább kedvező pillanatait. Ha nem fontos eseményekre, akkor vizuális vagy esetleg közéleti kuriozitásra, egzotikumra, emblematikus tettekre vadászik.

Az amatőrök szaktudással jól felszerelt fényképezőgépeiktől nekibátorodva mind nagyobb számban bukkannak fel hasonló szerepkörökben. Kéretlenül is, önmaguk becsvágyainak, na meg mintautánzó készetetéseiknek nyomában. Ilyenformán a Hamdan képözön is lehet amatőrök és hivatásosok munkája.

Ráadásul ugyanazok a viszonylatok kínálkoznak az amatőrnek is ember és ember, ember és környezete között, amelyek a riportert foglalkoztatják. Témák, melyek megközelíthetőek pusztán a széptevéses szándékával is.  A széptevés ugyanis formai természetű, és a jó fényképezőgéppel sokféle módon, viszonylag könnyen lehet ennek hódolni, akár csak egy nézőpont vagy a közelítés mértékének megválasztásával, ami kikapcsol vagy éppen bekapcsol/hangsúlyoz látványbeli tényezőket.

A fotográfusok valóság leíró tevékenysége mind inkább globális és párhuzamos. Mindenki utazik, s mindenki eljuthat akárhová. Millióan kapják lencsevégre ugyanúgy ugyanazt a látványértékű dolgot, az élővilág szereplőit, a környezeti állapotokat, a képződményeket és jelenségeket, a személyesen még sosem látottat, vagy a szemnek akárhányszor kínálkozót.

Összeállt pályázati képanyagok sajátos vonása, hogy az egyéni lövések és a hasonló varázseszközöknek köszönhető formai turbózások kölcsönösen kioltják egymás felfedező értékét. A befogadó szeme előtt - visszatekintő publikációkban, válogató prezentációkban, szájtok sokaságának felületén - hatalmas konglomerátummá keverednek az egyedi erények, talán mert, ha volt is, nyoma vész az eredeti kommunikációs kontextusnak. Első pillantásra ilyen benyomást kelt ez a Hamdan képanyag is.

Fontos különbség azonban nem csupán képanyag és képanyag, hanem befogadói közelítés és közelítés között is lehet.

Bátran állítjuk mégis, hogy a Hamdan képi benyomás sugároz valamiféle képi redundanciát. Sugároz a felszínével valamit, csak hogy általában ugyanazt és ugyanazt, semmi újat.

Mivel a világhálón keringő, esztétikailag „felfedező” amatőr fotók az érvelő képi szólalás (sajtó, tévé) fórumaival nincsenek kapcsolatban, hanem csak belevillannak a cybertérbe, közülük egyik sem mondhat többet a nézőnek, mint amit a fotógép kidobott magából. Így van ez, akár rendezett a képi szerkezet, akár nem. Ritkán akad közöttük feledhetetlen fotó, olyan, amely sejthetően az érzéki megismerés különösségét hordozza magában, amely új útra terelheti gondolkodásunkat, mert közvetíteni képes bizonyos, racionálisan tovább nem adható, ésszel le nem tudható felismerést.

A redundanciának köszönhetően mondhatjuk, a világ szépészeti, vagy ha tetszik, turisztikai ábrázolásának özönével szemben kezdünk ( na jó, csak mi, ti talán nem :-) csömörbe torkollni.

A nemzetközi fotóversenyek általában nem közvetítenek a valóságról semmiféle célzatos korképet. Ha mégis, mind gyakrabban valamiféle ideológiai terelés vagy kereskedelmi névérték szolgálatában állnak. Szomoríthatná ez az embert, de nem szomorkodunk.

Elkerülni a redundanciát egyrészt olyan fotókkal lehetséges, ahol a közlés lényege átterelődik formai síkra (pl. Sopronyi Gyula André Kertész ösztöndíj beszámolója (Capa Központ), másrészt a vizuális elemhez társuló, egyéb matériájú, gondolatilag innovatív felvetésekkel - zene, szöveg, tárgyi környezet hozzáadásával.

A formai sík az, ahol leginkább felbukkanhat a különösség, amire romlatlan elmével és lélekkel alighanem mindannyian fogékonyak vagyunk. Dominál ez tehát a Hamdan képanyagban is, csak picit redundánsan.

Ami a másik, az intermediális lehetőséget illeti, az ilyesmivel próbálkozó fotóversenyek általában sántítanak, a multimédiális kiterjesztés, például, legtöbbször ambivalens érzést kelt, mert a képek bemutatásánál jóval szerteágazóbb feltételeket a rendező, a kurátor általában nem uralja (hangos fotónak nincs hangja, mert zavarná a másik hangos fotót stb. )

Ami a megkaparintható érdemeket (plecsni) illeti, az érdemek legtöbbször belterjesek: a résztvevők véletlenszerűen kialakult összességének, és beadványaik jelen összességének viszonylatában dőlhet el, hogy ki jut elismeréshez. Ez persze mindegy nekünk.

Mind e fentiek okán lehet az, hogy furcsa, ambivalens viszonyulás fogja el az embert, amikor bepillant a Szaud-arábiai sejk, bizonyos Hamdan nevével fémjelzett fotóverseny képanyagába.

Egészében kijelenthető, hogy egy rakás redundáns környezeti jellegzetesség tolul szemünk elé, a szegénységtől tárgyak egzotikus formáján át a civilizáltság más voltának nyilvánvaló jeleiig, s mindegy, hogy profik vagy amatőrök gépéből kikerült ki. Mintha mindenen az ügyes elkapás és a széptevés, ugyanaz az esztétikai turbózás foga rágna, a turbószaturáció meg a HDR kompresszió.

Ez azonban csak az ambivalencia egyik oldala.

Hogy a földi környezetünk milyen, tudhatjuk már fotók közkézen keringő milliárdjaiból.

Az ember talán az egyetlen, amit nem lehet végérvényesen és kimerítőn lefényképezni, mert az ember minden kultúrában, minden élethelyzetben, szinte minden pillanatban a maga másmilyen valóságát mutatja, és mi, néző-emberek beleéljük magunkat az ő helyzetébe. Fűvel-fával, hegyekkel és házfalakkal ritkábban esik ez meg. A többi lényeg, a többi trófea - táj, sportesemény, egzotikus környezet és építési kultúra képi felmutatása - még akár ha HDR szuperbőrt húztak is rá, mind inkább redundáns képi beszéd: ismereteink terepén újat nem nyújtó, fölösleges minőségi közlés.

Ennek meggondolása nyomán furcsa lelkiismeret furdalása támad a nézőnek, mikor ezt a gyorsan átfutott, hatalmas Hamdan képanyagot képzeletében visszapergeti.

És csakugyan: egyetlen fotó sem akad itt, ami ne emberábrázolás volna! Az előtérben vagy a távlat mélyén akár, mindenütt ott a cselekvő ember, a látványnak értelmet adó emberi elevenség, az emberi különösség. Turista-szemnek való világ ez, amiben azonban naivan és boldogan nyüzsög az élet. Jó észrevenni ezt.

A redundáns felfedezések versenye is szolgálhat, bizony, sokak örömére. Csak hát, ahogy írja a fotográfia a maga történetét, s kutatja a maga mimindenrevalóságát, mind többen akadnak a fotografálók tengerében olyanok, akiknek könyökén kezd kijönni annak látványa, ami bárki számára lefényképezhető.  A kor tanult élvonalában sodródók meg már egyenesen undorodnak attól, ami másokra esetleg még az esztétikai felfedezés zsigerileg megunhatatlan érzésével hat, akik ismét és ismét képesek közelíteni úgy, mintha a világ nem is változna.

Sok tanulatlan lúd itt-ott még legyőzi a tanult disznókat! Csak az is igaz, hogy sok lúdnak mind több média-fecske látvány-spekuláns igyekszik elrontani a nyarát :-)

Jó azoknak, akik még átlátnak a formán, akár ha az éppen rossz is. Jó azoknak, akik folyvást a megpillantásos élvezkedés szempont nélküli tengerszemében lubickolnak, és örülnek, jégetnek egzotikus külsőségek láttán. Vagy sírni és kacagni tudnak fáradhatatlanul számukra ismeretlen emberek helyzetén, szokásain. Átnyúlnak a kép felszínén és lelkükkel szólongatnak másokat.

Jó azoknak, akik még sosem gondoltak azzal, redundáns látvány, mi is volna az, csak fotóznak, fotóznak és fotóznak, mert szeretnek fotózni.

Haj, régi idők! Hiszen ilyenek voltunk valaha mi is.

Csak aztán, sajnos, megjött az eszünk :-))

Szélnek eresztés

 

Szárnyasoltár szerkezetű, vetített képmezőben gondolkodtunk valaha. A középkorra kacsintó, statikus-dinamikus funkcióban Hemzőtől Eifertig sokan megvágyták már, és sikerre is vitték ezt a formátumot. Mi azonban bonyolultabb, technika igényes multivízió műfajban gondolkodtunk, oly bonyolultban, hogy sehogy sem akart elérkezni a pillanat, amikor végre nem hiányzik semmi kütyü, és belevághatunk a megvalósításba.

Most, mikor már nappali fényben száz négyzetméteres paintuppal meszelnek, és a hülye is tudja, hogy ama hajdani piszlicsáré multivíziózásnak lőttek, péntek esti nosztalgiából visszaidézzük rég aktualitását veszített szinopszisunkat, csak hogy szélnek eresszük azután a sárguló időben. (Hoppá! Ez ma oly divatos metonimikus szójáték volna.)

Képmezőnk 1:2 oldalarányú. Két szélen egy-egy decens, ősöreg, bezárkózott ablak.

Középen sötét mező, talán csak az ablak, mint fogalom sémája, amiben csukott szem jelenik meg.

Mintegy válaszként e felbukkanásra, a két szélső, hallgatag ablak körül az architekturális széptevés történelmi mintái derengenek fel: az ablakkeret elkezd fejlődni.

A fejlődés – Füles mester által harsány mód kritizáltan - leírja a történeti stílusokat, jobb és bal oldalon kicsit másképp, valamiféle fáziseltolódásos kettősséget éreztetve. (Na igen: „valamiféle” kettősség – ez itt a blöff helye.)

A díszesedő, gazdagodó keretformák egy idő után két szélről középre vonulnak, és a zenében hallható kemény változással együtt eklektikusan összeolvadnak (eklektikusan, mert ugye, mi másmilyen egyszerre emelkedett és követhetetlen módra hivatkozhatunk?)

A középső, négyzetnyi mezőben, a felnyíló szem körül elkezdődik a modern korszak.

Az ablakforma mindenféle funkcionális és formális átalakuláson megy át, fémablakok, ipari ablakok, sőt, ismeretlen rendeltetésű nyílások alakulnak ki, váltogatják egymást D-Vektor által patentírozott neoklasszikus átúszásban.

Ez a középen kialakult nyílás átalakul az élet kommunikációs és fogyasztói forrásává:

A ”felnyílt szem” különféle evilági ”modern” szimbólumokat köp ki magából, szériában.

Többféle vonatkozás - például szexuális (naná!) - jut érvényre. Akt, ami lábai és egyéb kellemei között a modern design különféle kommunikációs eszközeit szorongatja, mindegy, mi mindent (de azért hogy mégis micsodákat, erre engedjük át majd még jó időben egy nagyobb tárgyi tudású vagy nagyobb kelléktárral bíró valakinek a válaszolás jogát! hehe...)

Később megjelenik a középső mezőben annak a kezdetkor két szélen látott, hallgatag, ősöreg ablaknak műanyagból fröccsintett, kicsinyített mása.

Elkezdődik a modern lét középső szülőnyílásán (gyengébb szponzorok kedvéért ablakán) át a nosztalgia-idolok sorozatgyártása: például a két színes, bedeszkázott ablak modern státusz-szimbólumok (bankkártya, lézerizé stb.) és a forgatás lehetőségének végre-valahára elérkezett idejével összecsengő divatelemek (Ádám, tudsz követni?) által keretbe foglalva. Képes levelezőlapok százain röpköd szét az ősi forma, beborítva most már a hallgatag ablakokat is ott, két szélen.

Ez a csúcspont. És ekkor visszaúszik a megkergült zenébe a tenger hullámzásának hangja és a szél zúgása, és a két ősöreg ablak hamarosan feltárul.

Mi van mögötte? Mi hallgatott ott évszázadokon, évezredeken át?

Na, mi?! A kérdés elvileg bármilyen irányban nyitott, de a válasz dramaturgiai szerepe hangsúlyos nagyon: itt rejlik egy lehetséges nagy-nagy Gondolat a világról, az Örökről, az ember atavisztikus valóságlátásáról (esetleg folyvást újjászülető gonoszságáról), na meg a határtalan tudás és képzelet korlátairól.

Kérdésfelvetés kell hogy legyen ez a maga teljes ablakságában, amit borzongatón fest alá a szél.

Széljegyzet:

Bár csak annyit láthatna az ember ma is, amennyit eredendően, még az elvont okosodás előtt láthatott! Ez bizony szép vágynak, bölcs dolognak tűnik elb*..ott világunkból tekintve, így, visszamenőleg. Ám de akkor semmi nem fejlődött volna! Másrészt: javunkra szolgál-e a fejlődést hajtó kíváncsiság és képzelődés valóban? Szabad-e hozzátenni a természetes evolúcióhoz, jogos-e, hasznos-e hogy az ember hajszolja létfeltételeinek fejlődését? S hogy érvényesülni akar bármi áron, ami embert emberrel szembefordít halálosan? Mindez a kétes értékű történelmet szülő ambíció fenntarthatón értelmes-e? 

- effélék kell hogy majd eszébe jussanak a nézőnek, míg a látványt bámulja.

Monumentális tervünk eme dramatikailag behatárolt végkifejletét szolgálandó, szinopszisunk írásakor még csak annyi látványlik lelki szemeink előtt, hogy:

jobbról és balról tenger hullámok áramlanak tenger hullámokkal szemben: a hullámzás csapkodó hangjaival együtt, persze. Hosszan semmi más, csak ez. De nem sietünk, Chochol Károly barátunknak sok idejébe fog kerülni, mire megszerzi azt a rengeteg pénzt, ami ide kell.

Ahogy várunk és várunk, a két szélső ablakból kifelé ömölve valamiféle víztükörszerű csillogás lepi el a teljes képfelületet, szirének és delfinek játszadoznak abban.

Bal szélen fuldoklunk mi (D-Vektor és Pesövé Ofszi) egész piciben, jobb szélen a nürnbergi Keresztes Lajos egy kétezer éves barackmagot farigcsál.

cserebogár

szóval, hogy miből lesz. Ez itt a kérdés.

Költő és irodalomtörténész egy személyben mesélt bizonyos rendezvényen arról, hogy miért más a mai vers, mint a régi.

Magától értetődően szó esett arról, hogy mi van a költő fejében, mire használja a nyelvet, s hogyan változott meg a társadalmi - főképp a társadalompolitikai - valóság a költő körül.

A változásokat kiváltó négy fontos komponensként szóba jött, hogy megváltozott a vers (ezzel együtt a költő) társadalmi hatása, azaz szavának súlya, megváltozott továbbá a költő u.n. nyelvi magatartása, továbbá a retorikai stílus és az én-szerep.

Érintőleg szó esett arról, hogy súlyos történelmi konklúziók halmozódnak korunk emberének elméjében, minek következtében a gondolkodó ember revízió alá vonja a korábbi korok eszméit, és az emberi közösséghez való viszonyát is.

Szóba jött ennek következményeként, hogy a mai költők kezdenek pátosz, bölcselet és formai kötöttségek nélkül szólni, vagyis úgy fogalmaznak, mint akárki más.

Na de akkor miért ők a költők és nem más valaki?

A következő, jó részt új társadalmi jelenségeket takaró fogalmak egyáltalán szóba sem jöttek:

tudati modell (kontra valóság)

művészet

forma

kommunikáció

média

internet

könyvkiadási modell

virtuális valóság

vagyis olyan környezeti tényezők nem jöttek szóba, melyek nélkül lehetetlen megérteni, milyen hatásokkal és kihívásokkal néz szembe az, aki ma versírásra adja a fejét.

         Ilyenformán az sem jöhetett szóba, hogy miként kerekedik ki ma az u.n.  költő életmodell, vagyis hogy mitől, hogyan és miért lesz valakiből költő, akár sikeres költő.

         Következésképpen azt a modellt sem volnánk képesek továbbra sem megérteni, hogy egyszer csak valakik prima primisszima díjra jelölnek valakit, mondjuk egy költőt, aki aztán el is nyeri azt, miközben az író szakma csak néz, mint a moziban.

ODA-VISSZA

Helyszín a belvárosi úttest. Az esemény A gyalogos és B bicajos konfliktusa a zebránál, ahol majdnem baleset történt, s ezért felszikrázott, de már el is ült a szóváltás.

A, ím már magában:

Hiába törnéd be azt a liberális pofáját, amiért tesz a szabályokra, mert már csökött az agya, ez már nem tanul. Másokra direkt nincs tekintettel. Ha megkapná, amit érdemel, egyre piszokabb lenne.

B, ím már magában:

Hiába törnéd be azt a konzervatív pofáját, amiért tesz a szabadságjogokra, mert már csökött az agya, ez már nem tanul. Másokra direkt nincs tekintettel. Ha megkapná, amit érdemel, egyre piszokabb lenne.

Ha ha

Ha feleségünk tvan éves, akkor mennyi?

Apropó HA

Elhatároztuk, hogy ma valamelyikünk túlzásba viszi a dolgokat.

D-Vektorra és Pesövé Ofszira egyszerre esett az írás, tehát most ők felváltva írnak:

Sokakhoz képest talán nagyszerű ember vagyok.

Ambícióimhoz képest viszont egy senki.

Mondhatnám, hogy mindez az információs társadalom miatt van, de hiszen minden társadalom információ függő volt, legfeljebb a korábbiak a mostani elképesztőnél jóval kisebb mértékben.

Ha az ambícióimat félre tudnám tenni, s az időben is korrigálni lennék képes a rég történteket, akkor 1944 decemberi pincébe vonulásunktól előre menően életemben minden más lehetett volna pusztán annak okán, hogy apám, akinek a felkapott pesti hölgyfodrász szalonját bombatalálat érte, s aki 1945 januárjában sokszáz málenkij robotra elhurcolt társával együtt vérhasban elpusztult a premontrei apátság gödöllői könyvtárában, élve maradván alighanem belőlem is hölgyfodrászt faragott volna…

vagy figarót…

s akkor én most ollója kopott nyugdíjas női fodrász lehetnék, e mai valóság lehetőségével mit sem gondoló, sorsával megbékélt nagyapa talán, aki milyen jópofa Jancsi volt, vélné most sok-sok vén, loknija fakult nyanya.

És én csak rihegnék-röhögnék, amikor szintén jópofának mondott fodrász fiamtól, Jancsitól visszahallanám e hízelgő dolgokat.