2010. október 31., vasárnap

ma meg a fiataloknál voltam

a Térfigyelőben. Kezdetnek nem rossz



Nagyon trendi az FFS kiállításához a lepukkant környezet. Mint már vártuk is, nem annyira művészeti, mint inkább fotókulturális megmutatkozásról van szó. Kicsit sok itt a süketelés, az a fajta verbalitásba zúdított ifjonti hév, mellyel kioktatnak bennünket, köldökünket formaesztétikailag nézegető, szimpla, vén F-eket, egyrészt korszerű köldöknézésből, másrészt a világ állapotáért való aggódásból.
Szerencsére itt van Czigány Ákos Egek sorozata, amivel az idén Lucien Hervé és Rodolf Hervé díjat kapott. Czigány az évezredek alatt bevált ősi módszerrel (és persze, nyilván, az öreg szakállastól kapott érzékeny képzelettel) a formán át képes tételezni gondolatokat. Sorozata folytatását ígéri a Nessim Galériában.
Bizakodva várjuk, hogy kiderüljön, számon tartja, miben különbözik egymástól a gondolat-értékű szekvencia és a témába vágó objektumok végelátható lajstroma.


Aggódás sóderben és négy képben elmesélve

2010. október 29., péntek

MÉRLEGEN AZ ŐSTOJÁS



avagy a +Műhely Alkotó Csoport Kiállítása az Eötvös 10 nevű kulturális színtéren.

Feltehetőleg a beadott képekből kerekedett ki a végső cím, mert az eredeti munkacím Természetes - Mű volt.
Meghökkentő, hogy márkás nevek ettől munkának lendültek. Az efféle ösztönzés gyengécske relevanciával bír, hiszen az emberi gondolkodás szempontjából lényegtelent állít a figyelem előterébe. Hangzatos sejtetése annak, hogy az emberi lét meghaladott státuszai iránti nosztalgiával károgni kívánunk egyet a modern világ számlájára. Szerencsés volt tehát tőle megszabadulni.
Az őstojástól a fekete lyukig persze semmivel sem épületesebb szókép, hiszen ez sem állít elénk bármi lényeges gondolatot, de felületes fülnek misztikus relációt sejtet, rámozdul a fotós féle, és vonzza e két szó a látogatókat is.

Mi lenne ha én is valami titokzatossal kezdeném?
Mondjuk: 34/13
Hogy miért 34, az persze viszonylag gyorsan kideríthető, de a 13, az már az én titkom mindaddig, míg le nem leplezem.
Ne fúrja a kíváncsiság senki oldalát, csak szamárságokat hordok itt össze, igaz, tizenháromnál jóval többet.
Ám hogy azt ne higgyék, a tudatlanság, netán az irigység vagy a szellemi kártevés őstojása beszél belőlem, máris hitet teszek: némi nosztalgiával gondolok a + Alkotócsoport Budapest Kiállítóteremben rendezett 2005-ös kiállítására, ahol Tóth György azokat az angyali pimaszsággal címzett rettenetes portréit állította ki. Élénk emlék él bennem a Nessimben bemutatott Aqua kiállításról, különösen Barta Zsolt Péter egyszerre egyszerű és mégis brilliáns vízcsepp felvételeiről, na meg Herendi Péter valahogy egészen michelangelós Balaton képéről. Hasonlóképp lenyűgözött Kerekes Gábornak e pluszos csoportosulásban, ám máshol és máskor fellógatott, katartikusan elképesztő Pi számítása is, aminek fotóhoz ugyan semmi köze nem volt, mégis hallgathattam a ház elejét ért szót, hogy az nka fotó kuratóriuma mennyire kevésre becsülte azt a Digit 2B beli + felvonulást.
Szóval sok érdekes és valóban magas feszültségű képi pillanatot köszönhetünk már ennek a + féle időszakos megmutatkozásnak.

Ennek ellenére is azt kell mondanom, a + alkotó csoport tematikus együttgondolkodás útján való egységgé szerveződésére egyik alkalommal sem sikerült bizonyítékokat találnom.
De hiszen Jankovics Marcell is kimondta ezen az őstojás összejövetelen a legfontosabbat: "élvezzék egymás képeit!". Talán ez itt a legfőbb hozadék.

Én persze kívülállóként, a - (ejtsd: minusz) csoport eddig egyedüli tagjaként folyton kimaradok ebből az élvezetből, és így akadékoskodással vigasztalom magamat. Keresem a kozmikus mélységekbe tekintő legújabb közös alakzat értelmét.
Kétségtelen, a kiindulás és a vég a szeretetre méltó Simon Csilla Őstojás kísérlete (nem elemezném, mert volt módom megtapasztalni, hogy a hitfátyolán túlról érkező elemzéseket a művésznő rosszul viseli) valamint Drégely Imre Fekete lyuk című képe. Ami a havas táj fekete lyukká való forgatását illeti, a játékos drégelyi fővonulathoz képest ez visszalépésnek tűnik, mert hiányzik belőle valami fontos dolog, az a momentum, amikor az elképesztő drégelyi cizelláló szorgalom magasabb minőségbe csap át. A kozmikus utalás azonban így is elevenen hat, s keresi is az ember a pluszos egymásra játszás Drégelyre visszavezethető nyomait. Itt-ott akad ilyen. Elvétve.

A Földről indítván elsőnek említeném éppen Halas Istvánnak A Nagy Ignác utcai borozó hült helye című triptichonját az eltűnt valóság mágikus rajzolatával.
A felsőbb érzék földi másaként erősíti a címben ígért hatást Horváth M. Judit Aligátor körtéje, nem mellesleg éppen az ő kifinomult színlátásának köszönhetően, amit jócskán alátaksált Jankovics Marcell a megnyitó beszédben, amikor a fekete-fehér feljebbvalóságáról hitvallott, mondván, hogy abban több drámaiság van, és "van egy olyan előnye, hogy én álmodom oda azokat a színeket:" Nem tagadom, én meg jobb szeretem, ha nekem ez a Horváth M. Judit álmodja oda a színeket. Kérdeztük is őt, nem hallgatta-e lesújtva ezt a beszédet. Ő azonban így szólt: "Egyáltalán nem rendültem meg. Van nekem fekete-fehér is. Szeretem a fekete-fehéret, a lényeg az, hogy jó legyen."
Nagyon is beleillik e vallomás a drámai résbe, mert a fekete lyukba tereli a földi relációkat, és így erővel tölti fel ezotéria után áhítozó, de nagyon is földi anomáliáktól tüzelt képzeletünket.
Ilyesmiben talán a legcélzatosabb Szilágyi Lenke mágikus képépítménye, az Este a városban. Nem nevezném egyszerűen fotónak, mert emberábrázoló erejét egyebek között a fényviszonyok igen ravasz hangolásából meríti.
Szamódy Zsolt már a kozmosz felé lendít bennünket A fény újjászületése (Zut-Kornata) című pompás örök-pillanatával.
Mint a roppant messzeségek utunkon megtorpantó hírhozója, mint Artur Clarke lebírhatatlan ötvözetű obeliszkje, emelkedik a számára méltón kiszemelt fülkében a másik márkás játszadozó, Telek Balázs Kolumna című képítménye. (már miért ne, ha Jankovics is játszadozhatott a kával... a képépítményt meg fentebb már elpuskáztam :-) Akár machináció, összecsalt output, akár nem, maga a gondolat, hogy kell a világnak egy ilyen kép, és épp ez a kép, megérdemli a bátraknak kijáró tiszteletet. Alakja, mérete, témája, a valónak és valótlannak, természetesnek és nem természetesnek konfrontációja érzékeimre ható telitalálat. Ez a kép, ha az őstojást és a fekete lyukat nem is váltja ki, egymagában képes betölteni a közöttük tátongó szellemi űrt.

A címben felsejlő (fentebb már épp betöltött) drámai rést tekintve gondolhatnék még az egy helyre csoportosított körökre Gábor Enikő, Szamódy Zsolt és Vékás Magdi képein, ahol a kozmikus célozgatás persze csupán érintőleges, és megvallom, a buzgó Vékás Magdi brooklyni Pálmaházának már nincs is rám efféle célzatos ereje. Sejtem, nem is akart ilyet, de megjegyzem, csak hogy elvekről locsogjak, ha egy nagyítás/print brillanciája bágyadt, attól még nem lesz vintage értéke a kópiának, és azt én (ördögfajzat) egyébként sem sokra tisztelem.
Jót tett Kemenesi Zsuzsának az őstojás hívó reccsenése. Illik a címmel kerített témakörbe az ő üdvözlendőn letisztult Masnija, mely érzékletes képzelet-közelbe hoz egy rusztikus japán kőalakzatot.
Hajdú József tisztelendő Tájképe a kőfalba mélyülő hatalmas varratokkal némi áthallás, mert inkább emlékeztet földönkívüliek kalandjaira, mint az érzékeken felüli valóságra.


Jankovics Marcell elmélyülten hallgatja Kurtág György meditatív rálátásait Bach A moll szonátájára. Itt még nem ül szemében az a konok megvetés, amivel a Mérey Anna muzsikálása közben csörömpölve távozó S. Faragó Gyöngyit illeté.


És ezzel az én emelkedett fekete lyukas utazásomnak vége is.
Csalódást okozott Barta Zsolt Péter, mintha nem a +, hanem valamiféle minusz hatna rá, mintha valamiféle rossz redukció játszódna le szemléletében. A Nessimben még elég látványosan ünnepelhettük átállását a digitális technikára, itt azonban már - még a mai kiállítási léptékekhez képest kicsiny kópián is - üresek a távolabbról sem sok mélységet ígérő ábrázolás részletei.
Ugyanez érvényes, csak egész más értelemben Bozsó makacs korántsem fekete, hanem színes lyukkamerázására (ha nem tévedek.) A bravúrosnak mondható felvételezés valahogy kívül van a szellemileg lényegesnek mondhatón, érdemei így belterjes érdemek, már-már magánügyek. A konceptuális ihletésűnek tűnő barbibabázás beszélhet persze önmagáért jobb körökben (outsider vagyok) ott mostanában ez akár kötelező divat is lehet.
Hasonlóképp elérheti a méretek és látványtartalékok viszonyát illető (Jankovics által is megpendített) kritika Frankl Aliona Négyzet című képét. A mérete 50x80 cm körüli lehet. Nem szokott ő ekkora miniatűröket kiállítani. Nagy csalódás látni, hogy a kőburkolat rései árnyalat nélküli vak feketék, és hogy a kép közepén honoló fekete luk (lyuknak ez kevés) mennyire durván nyeli be a túlzott nagyítástól nemtelenül széteső apró, eleven-zöld levélkéket.

Ha gazdagító ösztönzésre nem is, néhol mintha afféle igyekvés nyomaira bukkanna az ember, hogy ezek a márkás nevek elébe vágjanak egymásnak, illetve egymás nyomába eredjenek. Herendi Péter mintha elirigyelné Horváth M. Judit sikereit a koloritásban, Illés Barna padlóra álmodja körülményes, túldimenzionált transzparens képeit, amitől Eifert János máris forog az ő kiérdemelt márványos távollétében. ("Kovács Józsi bácsi majd jól elesik ebben. Uram, ezt mi arra az időre arrébb tesszük a sarokba, mondja a terem rendezvény-felelőse :-))
Nem nevezném pluszosan gyümölcsözőnek Hamarits Zsolt és Herendi Péter társbérletét sem, mert igen, felbukkan itt kettő a maguk körül kozmikus szellemi űrt hagyó (jobb tudorok ezt másképp érzékeltetik) Hamarits tárgyakból is, de a látszólagos címáthalláson kívül (Kanna - Kanna) nem látni érdemleges hatást, sem így sem úgy. "Úgy" persze nem is lehetne. Mi lenne Hamarits a maga neo-techno-konceptuális teória-öltözéke nélkül, aminek inkább van köze a sömmihez, amit Tornyai oly szívesen festett, mint a címben nevezett kozmikus fenoménhez?

A beharangozások egyikében olvastuk az alábbi mondatot: "Az alkotók magas szintű technikai kivitelezéssel mutatják meg érzéseiket, rácsodálkozásaikat, félelmeiket és humorukat korunkról."
Humor! Hát az aztán nincs itt szikrányi sem!
Az egyetlen humornak nevezhető Kincses Károlyból csillant elő, amikor Gábor Enikő Ráktérítő című garnélás fiksönére pillantva azt mondta: Rákterítő.
Az öszhatás mindezekkel együtt, humor nélkül is dicséretes. Blogomat emelve borulok le Simon Csilla kézcsókja nyomába, akarom mondani, pezsgőzésbe torkolló bátor kurátori tette előtt.
És én igenis jókat nevettem. Sőt, éreztem a pillanatot, amikor az idő kifordult medriből. Ezt bizonyítandó közlöm ott keletkezett alábbi képregényemet:


16:57.29. Szél Ágnes ezen szavakkal emeli poharát a jövő fotójára:
"Nem kell, hogy koncepciója legyen, nem kell, hogy komponált legyen, nem kell, hogy éles legyen, semmi nem kell, csak hogy legyen, legyen, legyen!"


16:28.58. Simon Csilla Szél Ágnes pezsgő képzelete elől Jankovics Marcellhez menekíti az őstojást.


16:21.37. Szél Ágnes díszpléjére pillantva meglátja a múltat.


16:21.30. Elkészítem a Szél Ágnes által 16:57.29-kor megjósolt képet, amin történetesen Szél Ágnes babrálja mobiltelefonját. Nincs koncepciója, nem éles, nem komponált, csak van, van, van.


16:18.13. A megnyitó legbarátságosabb arca, Makkai Nóra érzi, hogy részemről itt valami beavatkozás történik, és mosolyogva őrzi a fekete lyukat.

Aki nem hiszi, hogy így megfordult az idő, nézze meg képeim EXIF fájljait!
Ja, és még nem mondtam meg, hogy az a 13 mit jelent. 34 kép között találtam tizenhármat, amiért érdemes volt erre járni. Szerintem ez nagyon jó arány.

2010. október 27., szerda

az októbervégi nyár utolsó csókja


asszem, ma szép napunk vót

SZÍVVILLANÁSOK

Már rég írtam paródiát. Ez most egy kicsiny próba lesz, hogy tudok-e még ilyet.

Tegnap megint tanúja voltam egy nagy szívvillanásnak. Szerző-barátom az ő könyvbemutatója végén, miután a kérdésre, hogy hány óra van nála, elmélyülten és kimerítően válaszolt (kicsivel már többet is beszélt a kelleténél), még kipillantott ott üldögélő övéi szűk körére, egyikre, a baráti mentorává fogadottra különösen, és hálarohamtól sírásba fordulni igyekvő hangon, szemei csóklángját odavetve, csuklanva azt rebegte, hogy: bizony, tenélküled mindez nem jöhetett volna létre, mert te kérdezted annak idején, nem lenne-e itt az ideje csinálnom már végre valamit.
Na hát ilyet! Csak ültünk ott ámuldozván, hogy hogyan is megy ez, hogy valaki csak vakkan valamit, a másik meg már szalad is, és onnantól egymás sarkába taposnak a csodák.
Hát, tudjátok, én is majdnem elsírtam magamat. Csak azért nem sírtam el magamat mégsem, mert ezt az embert (már aztat) én is annyira de annyira szeretem, (mert kérdez ám néha ezt-azt tőlem is, küld ám engem is erre-arra, ide-oda) hogy már nincsen könnyem e nagyszerű irányba. Hálateltségtől túlcsorduló szívemet könnyítendő sírtam én már éppen elehet.


Egyébként, midőn ma reggel lepillantottam alvógalériámról, ezt láttam. Nem tűnik nektek is úgy, mintha az egyik papucsom kicsit előbbre lenne, mint a másik? Ugye?

2010. október 25., hétfő

nüansz

Lassan kiszárad emlékezetem kútja. Sebaj, legalább néhány fontos dologért nem kell víz alá merülnöm! :-)))
Jó pár éve már, hogy összefutottam a MÚOSz kapujában Wisingerrel. Pendítettünk pár közhelyet az idő múlásáról. Azt mondta, kezd bajba lenni a nevekkel. Az nem baj, válaszoltam, én például, már hosszú ideje semmire sem emlékszem, de mindent tudok.
- Hű, ez jó! - csapott le. - Semmire sem emlékszem, de mindent tudok. Megengeded, hogy használjam?
- Persze! - mondtam nagylelkűen, de ekkorra már át is alakította:
- Én szelektíven emlékszem, de mindent tudok. Ez jobb lesz! - mondta.
Megkönnyebbülten helyeselten. Legyen ez a gondolatroncs az övé, az eredeti meg maradjon csak nekem!

2010. október 24., vasárnap

Pesövé Ofszi féle októberi sülttökök

Október a tökös csávók hónapja!
Megsütni a legegyszerűbb menet. De kínálni ízlésesen, az a valami!


Á la Füles kétszemélyes fatális sülttök


Overbaked Squash molto misterioso


Ein Sacher Backkürbis Wunder

2010. október 23., szombat

október 23



Sehr Miklós kollégámtól kaptam ma, az 1956-os forradalom évfordulóján egy szívhez szóló zenés összeállítást a 2006-os budapesti emlékezés drámai eseményeiről, megtoldva egy igen rejtélyes fotóval. E fotó rejtélyes voltát, tisztelegve az ő minden fontos történéseinknél való fáradhatatlan és tiszta szívvel teli riporteri jelenléte előtt, megtoldottam a magam képzeletéből, bár ez veszélyes dolog, mert nem biztos, hogy a tisztelgő konvenciókkal kompatibilis vagyok. Na, sebaj, vállalom.

2010. október 21., csütörtök

A CSÉ napja

Felsőfokú szakvizsgára készülő műfordítóknak ajánlom.

Hajnal tájt álmomban arra ébredék, hogy...
Csapatnyi cselszövő csühöli Csintalant a csóri Csuka Csárdában. Csúfolják, csontozzák csudára. Csintalan csülkei csorbulnak.
Csámpázva csörtet be a csóri csatrogány, csúfítván csárda-képet....csípején csüngő csergét csipeszel, csavarodó csábmosollyal csillantja csöcsét a csaplárra, csábosan cseveg a csőlakókkal. Csuhéjozva csatlakozik a cséphadarós csőcselékhez, csábítja a Csintalan csizmájára csorduló csatak.
- Csituljatok csavargók! Csendet a csuka csárdában! Nem csehó ez! - csattan fel a csaplár.
Csendesen csudálja a csávók cselekményeit a csuka csontokon csámcsogó csóri csoroszlya.
Csakazért is csörren a cséphadaró, csücsül a csávában Csintalan. Csodálkozó cselőhal.
Csámborog oda, csókkal csitítaná a csépelő csőcseléket a csúf csoroszlya, s csókdosná a csapodár Csintalant is.
Csatrogány csócsálja cselekvőképtelen csecsemőjének a csirke csontot, s cserél csörgefánkra.
- Csendet! - csattan fel a csoroszlya is. - A csecsemő csibelevest csócsált csipetkével, csokoládés csörgefánkkal, cseppet csicsikálna!
- Csokoládé? A csöppség csalódottan csócsálja a csípős csörgefánkot.
Csintalan csapkodja a csuklójára csavarodó csóri csörgőkígyókat.
- Csak csokitól csitulok, s csak családias csendben - csücsörít a csibész csöpp csemete.

Csitul a csata, csődült csürhe, a csapnivalók csapata csillapodik. Csintalannak is csendesül csuklása.
A csöndben csukódik csipája. Csak cselből. Csusszan a csaposhoz, csekket csúsztat csapvízért cserébe.
Csúszópénzre csillan a csapos.
Csörtet a csűrből a csősz, a csaplár csákóba csomagolt csendestársa, ki csalánból csinált csodaszerrel csencsel.
Csirkeszarban cserzett csizmájában a csüggeteg Csintalanhoz csattog. Csudálja csimbókosan csüngő csápjait, csórikám csatakosan csimpaszkodik a csenevész csaposba. A csavaros csősz csőrébe csirízes csodaszert csepegtet.
Csodájára csődülnek a csivitelő csóriak.
A csélcsap csatrogány csábosan csóválja csípejét a csősznek, csalja a csalitba.
Csoroszlya csak csámcsog csukáján.

A csillapíthatatlan csökött csávók, kik csuszamlós csökkel csépelték Csintalant, csomagolnak.
Csúszik a csergére a Csörcsillé csépelt csődtömeg, csarnokvize csepereg. Csontig csupaszított csőlakó, csámpult csukáját csülökre cserélné.
Csitul a csalódott csóri csőcselék is.
Csakhogy csikordul a csárda csapórácsa.
Csurka csoszog be...a Csurka.
Csillan a csukán csámcsogó csökött csapat, s cserpákra cseréli csorbult cséphadaróját.
- Csesszétek meg! Csicsikálnék! - csicsereg a csalódott csecsemő.
Csesznek arra. Cserepes csőrrel csahol fel a csonttörő csapat:
- Csököt neki! - s csődülnek Csurka csatára.

Már megint?
Most már inkább tényleg felébredek. Mi van ma velem?
Mi van, mi van... hát csé, a csé napja, csütörtök van ma.

2010. október 20., szerda

Pocskondiázás rendel!

Van pár fotós haverom, egy-kettő a sok ezerből, a zömét csak hírből ismerem. Akad köztük jócskán jó szemű, kinek azonban önnön nagyságának horizontja fölött már ködösül látása. Jót szólni kollégákról hasonló műfaji vagy üzleti vizeken, jót szólni másságról pláne, elég elszórt eset. A babér-csap alá, ha csordulás várható, művészféle mindig elsőként dugná a fejét. Ha pénzes munka ígérkezik, a fotós szív nyomban kiszőrösödik, sőt, ezt teszi visszamenőleg is.
Így aztán elcsodálkoztam Mánfai Gyuri barátomon, ki, bár maga is fotográfus, postai úton eljuttatott hozzám egy Pécset bemutató friss képes kiadványt, ami formája, fekvése szerint talán csak füzet lenne, de a vastagságnak ama határán áll, és a belvilágnak olyan tálalásával bír, amire már könyvet is mondhat az ember.

Itt van már egy-két napja, és még mindig nem értem, miért küldte ez a Gyuri. Lehet, hogy tompul már áskálódó ösztönöm?
Nincs itt egyetlen cikizhető fotó sem. Én így nem tudok kibontakozni! Egészséges, már-már szokatlanul életteli képek tanyáznak a könyvben. Jó a kiállítása, nincsenek kifutóképként lelakott fotók benne, nincsenek tördelői kaszabolások, mint az én Budapest könyvem esetében volt, vagy olyasmi akár, amit a Jung Zseni szépség-felületein való ollós tobzódás művelni mer.
Emelkedett a látvány, minden kompozíció attraktív és leleményes. A fények dinamikusak. Mindenki jókor volt jó helyen.
Kicsodák is? Ja igen, hát a Cseri meg a Körte! Cseri László és Körtvélyesi László, két jó régi márkanév a magyar fotográfiában! Pécsiek. Nem összenyögték, ledarálták, hanem láthatóan szerették, amit csinálnak.
Találtam ugyan a könyvben egy felbontási korlátain túlra nagyított képet a szívemnek oly kedves hangszerről, és ha rendes színlátó lennék, talán kicsit cikizhetném a merész szaturációt, csupán a késő-délutáni fényben itt-ott elszabadult, kellőn vissza nem fogott vörösek miatt, de rossz májnak ez kevés.
Nem értem, nem értem és nem értem, pontosan hogyan akarja őket ez a Mánfai Gyuri általam elveszejteni.
Vagy tévedek? Csak nem lokálpatrióták ezek mind a hárman, kik szeretik a helyet (Pécset nem nehéz!), de még egymást is, és hencegnek itt nekem?
Na, ilyen aztán nincsen! Hát miért pont engem szemelt volna ki ilyesmire ez a Mánfai, engem, aki, ugye, köztudottan olyan izé, olyan nagypofájú károgó vagyok?
Áskálódni kell itt, szinte biztos, ha értem, ha nem értem. Ezt várják tőlem. Nem okozhatok csalódást!
Áskálódni, csepülni, pocskondiázni. Hogy hogyan, az én dolgom. Na, majd csak kitalálom!

2010. október 19., kedd

Őszi képregény

Míg írásaimmal bíbelődtem, ledobta levelét a vázás növény.
Szíven ütött. Hát csakugyan, árvult bokraink közt már megint nem lengedez a zafír?

Így hervadok egyszer majd én is el, zörgőn, megfakultan.
Sorstársnak éreztem ezt a levelet.


Gyűrött felszínére próbáltam életet lehelni.
Ám a sárga, ami volt itthon nekem, valahogy hazugságnak hatott.


Akkor legyen bánat-lila!
Tetszett határozottan. Kezdett a dolog jungosulni. Már szinte zseni volt.


De ő valahogy már nem akarta.
Csúnyán akart szép maradni.


Tegyem el? Itt porosodjon?


Kidobtam.
Hát ne lehessen már engem zsarolni...
dekadens csimpaszkodással untatni legszebb alkotó virágkoromban!

2010. október 17., vasárnap

ENGEM ÜLDÖZNEK (de szerintem téged is)

Óvatosságra nevelt a tapasztalás. Könnyítő kérdéssel indítok, hogy olcsóbb szórakozást hajszoló olvasóim ne unatkozzanak alábbi fejtegetéseim során:
Hány lába van együtt a péknek és a póknak?
És míg egyesek gondolkodnak (futnak számológépért), elmondanám, hogy

ENGEM ÜLDÖZNEK
Az ítélkezés fölötti hatalma tudatában gyanakvó elme (továbbiakban IFHáTéGYE) tehetetlen a figyelmét elkerült veszélyes történésekkel szemben. Ezért kell neki a tanú.
A tanú, ami néha nincs.
Gyakran direkt nincs persze. A stratégiát, például, megtudhatja mindenki, de ha jól konspirálunk, csak egy ember mondhatja el egy másik embernek, tehát úgy terjed az információ, hogy senki ne jusson a tanú státuszába.
Persze az IFHáTéGYE sem egészen hülye: e láncban nagy károkat tesznek a besúgó személyek, kiket a hatalom - a stratégiák veszélyeztetettjeként - jó előre megvásárolt magának.
Amikor tanú nincs és besúgó sem került a láncba, olyankor a tanúval egyenértékű a hitelt érdemlő személy (továbbiakban HÉSZ), aki e megtisztelő státuszban - bárminemű másság iránti puszta üldözésvágyból akár - tényeket tételez, nem egyszer kohol. (Nem, nem céhával!)
Ez annyit tesz, hogy bizonyos ítélkezések dolgában, ínséges pillanatokban a tanúvallomással egyenlő rangra emelkedik valamely hitelt érdemlő személy elfogult képzelődése. HÉSZnek hisznek.
Ez az emberi viszonyokat fertőző szövevényes rosszaság akkor keserít el legjobban, amikor
ENGEM ÜLDÖZNEK.
Ennyi. Aki még mindig nem találta meg számológépét, már ne keresse:
10

2010. október 16., szombat

Az ember nélküli zene



Ma zenéről írok. Nem kenyerem a zene, ám - ahogy galád arám mondaná, a maga nemére hangszerelve persze - ügyes fiú vagyok én, ne féltsetek!
Néha bosszant a tény, hogy minden van továbbra is, ami már csak volt, legalábbis abból, amit a kulturálisan legitim köztudat konvencionális figyelmével kellő időben kitüntetett. Történelmünkben szakágak puszta történései dagadnak tények szentírás-tengerévé.
A hitelesen megragadhatót hátra hagyó alkotó tettek a legkitörölhetetlenebbek, mondjanak bár magukban véve akármicsodát is, örök érvényűt vagy hamvában hóttat.
Az Új Zenei Stúdió is ilyen megkérdőjelezhetetlen számontartott a maga 40 évre visszanyúló ténykedéseivel.
Tegnapi bemutatkozásán ez a Dukay Barnabástól Kocsis Zoltánon át Vidovszky Lászlóig terjedő csoportosulás színpadra állított vagy harminc darabot. Én is bekukkantottam kicsit, én, a kívülállóságom okán tiszta süket fül státuszú zeneszerető.
Sötét színtéren fény által kiemelt kamara és szóló formációk váltogatták egymást. Citáltak az ímmár szentírássá lett történet lapjairól, citáltak a be nem avatottaknak, mint én, helyenként bizony - terjengős unalmat.
Aztán egyszer csak ott állt szemünk előtt egy klaviatúrával felénk fordított zongora. És az elcsitult közönség várta az előadót. Csak vártunk és vártunk, míg nem a billentyűk mozogni kezdtek.
És szólt a zongora. Nem ült ott, ujjaival nem billentett senki. Nem volt playback csalás, a billentyűk szólaltatták meg a húrok.
Hirtelen felfrissült a figyelmem. A reveláció erejével hatott a látvány, hogy van, hogy lehet, hogy szólhat eleven zene ember nélkül is.
Vidovszky László: Etüd MIDI zongorára, ez volt a darab.
Hová bújt az ürge? - suttogták közelemben. Megnyugtató volt, hogy vannak itt nálam kevésbé beavatottak is, hiszen tudom, száz évvel ezelőtt is létezett már felvételre és visszajátszásra alkalmas gépzongora, aminek - ha jól tudom - bonyolult, higanynyomástól modulált "elektromos füle" értette és rögzítette nem csupán a billentést, hanem annak minden fontos dinamikai jellemzőjét is. Valós zongora hangzás zongorista nélkül tehát nem új dolog.
Itt azonban mintha másról lett volna szó. Eltelt néhány fontos évtized. A MIDI vezérlés fejlettebb eszköz, nemcsak rögzíteni lehet, ami elhangzott, hanem animálni is lehet a zenei gondolkodást.
Az adatok szerint ez sem újkeletű lehetőség ma már, a darab első, technikailag akkor lehetséges változata 1990-ben keletkezett.
Járt a zongora tehát, kóstolgatta a maga lehetőségeit. Bemutatkozott a zene Ember nélkül. Igen, mintha a zene Ember nélkül is adva volna! Intonációkban, akkordokban, akusztikai felhangokban rejlő fizikai varázs, a kozmikus rend összecsengése egy vételre alkalmas érzék számára.
Kóstolgatta a zene megmutatkozni igyekvő absztraktuma a klaviatúrát, ami persze emberi alkotás mechanikástól, húrostól, mindenestől, de csak eszköz arra, hogy a kozmikus potenciálban rejlő lehetőség magát embernek valón megmutassa.
Kis idő után aztán csend lett, a hangzásnak és a billentyűk tetszetős billenésének vége szakadt. A közönség némi hiába való várakozás után tapssal fogadta a történteket.
Ám a zongora újra rákezdte. Egészen másképp. Valamiféle lüktetést vitt a hangzásba. Jazz zongoristák boldog klampírozása derengett fel benne, de kevés tétovaság is, majd ez a tétovaság egyre inkább eluralkodott. Elkezdett hiányozni nekünk (na jó, csak nekem, ki előbb még épp a hiányát ünnepeltem) az Ember. A maga érzékelését zenével közvetítő Ember. Ez a hiányérzet hamarosan érdekes felismerésbe torkollott: Ember nélkül talán nincs is értelme semmiféle zenének. Mert a Teremtő (vagy a ti Istenetek akár) mit is kezdhetne azzal, ami az Ember zenéje? Kell-e zene egyáltalán a Teremtőnek? Nem kevésbé jogos kérdés ez, mint az, hogy vajon van-e a teremtőnek lába meg keze. Mit kezd vajon a frekvenciáknak e szűk sávjával, ami az emberi érzék számára fogható?
Mire ezt végig gondolám, a zongora már határozottan szólongatta az Embert. Már-már kétségbeesetten kínálta lehetőségeit, mutatván, hogy kapisgál valamit abból, miképp hangzana az, amikor a klaviatúra előtt az Ember ül. Tapogatta akkordjaival, hol rejlik éteri magában valamiféle érzelemmel, értelemmel bíró lényeges.
Majd aztán feladta. Hosszan elhallgatott. Az ember pedig, az a lelátón tapsolós, már óvatos volt. Várt, várt és várt.
És nem hiába. Újra kezdték a billentyűk rejtélyes táncukat. Ám ami most szólt, a lemondás, a végső célvesztettség hangjának hangzott, s lassan átcsapott cinikus pánikba, majd pedig anarchikus dühbe. Tombolt a lemondás, a lemondás rólunk, mígnem erejét vesztve apátiába fúlt, végleg kihúnyt a billentés, a szólalás iránti régi kedv.
Nem tudom, ebből ki mit hallott. Engem elbűvölt a tény, hogy akadt itt valaki a forradalmi tévelygők között, ez a Vidovszky László, aki képes volt addig kötelező tisztelettel és tompán kucorgó képzeletemet, az én másokéhoz magas érzékenységi küszöbbel hangolt képzeletemet megszólítani.

2010. október 14., csütörtök

játszom tovább

Tűnődöm még néha, mire célozhattak az esztergomi biennálé játék kiírásában azzal a mi lenne ha kitétellel.
Azt hiszem, az ember alkotó játéka a kíváncsiságon és a formai leleményen egyensúlyoz. Kíváncsiságon, vagyis kihívást jelentő kérdések feltevésen ( tud-e gurulni a szegletes, ami dehogy is akar gurulni) és formai leleményen, mert kellő tudás híján a formai leleménnyel juthat az ember egyféle válasz közelébe.
A lelemény tehát ahhoz kell, hogy az ember lekerekítse valahogyan a szegletest, azért, hogy - bár nem erre való - a maga módján guruljon.
Ha mindhalálig játszani remélsz, nem érdemes megkomolyodni. A komoly emberek nem kíváncsiak. A komoly ember nem kockáztat, veszíteni semmiképp nem hajlandó, ezért nem is kell neki lelemény. A komoly ember, ha játszótárs toppan elébe, csak miértnemezni tud, számonkérni úgynevezett "ésszerű" minták mentén.
Ne az együgyűségben vagy az otrombaságban keress játszótársat. Ne pengesd a pöcsödet, csak mert valaki unatkozó mástól így láttad.
Ha nincs benned lelemény és kíváncsiság, nem érdemes úgy csinálni, mintha játszanál.
Ha játszol egy gondolattal, akkor az olyan gondolat legyen, ami maga is játszik veled, ahogy a strófa is mondja.
És ha játszótársad is akadt, ha kíváncsisággal hozzá méred magadat, nem szabad félned, hogy alul maradsz a játékban.
Ha nem így van, játékod csak kijátszása másoknak.


HA A BOXGÉP REPÜLNI TUDNA...

2010. október 13., szerda

ÚGYTUGGYA

Az ember létmintákon pásztázó tekintete megakad a siker csillanásain. Némely Facebook figurákról fürtökben lógnak a követés pányvái. Most Viszlay Márknak van nagy jelenése. Mondják, nálunk idén ő lett az év reklámfotósa. Legalábbis a reklámfotósok többsége így szavazott. Állítólag. (Bocs, divathíreket nem olvasok :-)
Az ember rang és kivételes igazság divatos látszatai között özönlik ide-oda. Este nyolc tájban megindul az áramlás Budapesten a Zrinyi utcai Ötkert felé. Martin Munkácsi tárlatára nem jönnének ennyien. Helmut Newton, az meg kicsoda, kérdeznék sokan.
Nagy kocsma, nagy tömeg, nagy zaj. A kiállítás, a mi ginisszes zsibongásunk apropója, úgyszólván nem érdekes. Beetetés.
Ám ezer ember úgytuggya, itt kell lenni. S ha itt van, igazolva érzi magát. Felismerhet, kikicsodázhat, fogyaszthat, fürödhet zajban, tülekedhet, locsoghat, érezhet nyáj meleget. Szakmabeliek randiznak képeknek félháttal. A vizuális kultúra egy-egy maga rangját méricskélő figurája dobálja tétova horgonyát ide-oda ismeretlen vizeken. Hemzsegnek kiscsajok, ígéret és bizonytalanság között valahol félúton. Viszontlátások udvariaskodó, unottan lobbanó közhelyei alatt munkál a fogyasztói rutin. A fogyasztás monoton rutinjai alatt parázslik a kiválasztódás-tudat.
Ám nem ígér senki semmit. Itt nincs szerepük életre szóló távoli céloknak. A háttérben felvonultatott viszlays megmutatkozás másodlagos. Az idol már önmagát menedzseli. Nagy zajban elsikkadnak a tépelődve született dolgok, a nézői szomjat megtisztelő műgond, a kidekázott arányok, a megjelenés szellemileg rangos volta. Szedett-vedettség stílus és műgond dolgában egyaránt. Rittyentett rendezés.
Még mielőtt a papír felkunkorodik, vége.
Megtér odvába az ember, s néz szembe a máról holnapra élés kihívásaival.

2010. október 11., hétfő

géptelen fotó

Fotózni néha géptelenség!
Keskeny váll, ifjú őz arcocska magasodik roppant... bocs, a fenék szóval érzékelhetetlen: roppant terebélyes ülep fölött. Velem átellenes irányban ül, lesütött szemmel múlatja az időt a villamoson. Fehér sportcsukái között New Yorker feliratú harsány pepita nylonzacskó, ölében fekete hátizsákot szorongat. Nyakában habosan tekergő barna selyemsál.
Szemhéjai felnyílnak, jobb szeme áttekeredik rám, míg a másik rezzenéstelenül mered előre. Így nézi, nézem-e. Huh!
Veszélyes vagyok: tágra nyílt lencsével az a bizonyos fekete kütyü lóg nyakamban.
Pedig brrr, jajj! dehogy nézem, dehogy! Nézése nézhetetlen.

Akkor persze mindezt honnan tudom? :-))))

2010. október 10., vasárnap

ÚJ KRESZ szabályok?


Úgy tűnik, a KRESZben új táblakombinációkkal kísérleteznek.
Ez például egy autóval behajlítani tilos tábla Budán. Az alsó tábla azt mutatja, pontosan hol tilos behajlítani.

jelentés a Kálvin térről


STALTER GYURI nem hagyja magát

2010. október 9., szombat

A homály szabadsága

Bekukkantottam a 2B Galériába a Ráday utca 47-ben, ahol Goethe 200 éve megjelent Színtanát ünnepli a Napút Alternatív Művészeti Akadémia.
"...és a Homály" Ez a cím. A kiállítók a nyitvatartás ideje alatt szakadatlanul dolgoznak közönség elé tárt alkotásaikon. Szín, szín, szín, színről valló idézetek falon, padlón, mennyezeten. Kis fekete szobában Goethe hajdani kísérleteit szemléltető megvilágítási objektumok.
Sudár, barátságos ifjú hölgy dolgozott a kiállító tér sarkában egész alakos figurát jelenítő vásznán.
Megragadván az alkalmat, hogy kezembe nyomott egy picinke szórólapot, magamra vallón kételyt vegyíték a 2BGaléria homálytól boldog térébe.
Tekintete hihetetlenül csillogott, amikor jobb útra térítésem végett levitt egy citromot a korom sötét pincébe - na, csak gondolatban, s közölte, ez ott is sárga. Én felajánlottam ugyan neki, hogy fénytelen viszonyok között a tárgynak csak hajlandósága van a színek elnyelésére, illetve visszaverésére, a citromnak történetesen a vörös és a zöld visszaverésére, nem pedig színe, de ő hajthatatlan volt: a tárgy a korom sötétben is színes. Az én színem én vagyok.
Én is olvastam Goethe színelméletét, Schrödinger színtani kutatásai óta már nem vagyunk tőle úgy hasra esve, de állítólag azt én rosszul olvastam. A homály, a homály, a homály némely fontos rejtélyek kulcsa.
A festőnő, látván, milyen komisz vagyok, az ablaküveghez terelt, s kipillanttatott velem a Ráday utcai tetők fölé. Ujját az üvegre tette: Itt kéket látunk, pedig az üvegnek nincs színe.
Hoppá! - tettem hozzá magamban helyette, aztán győzködni próbáltam a színhullámok valóságáról, hogy honnan is jön, miféle fizikai kalandokon át érkezik az a kék. Nem igazán hagyta.
- Hát engem milyen színűnek lát? -kérdé diadalmasan.
Színtévesztő vagyok, le se tagadtam, de kétszínűnek nem látszott, annyi szent.
Arra gondoltam, hogy a művészet évezredeken át jól boldogult és boldogított Schrödinger kvantumfizikája nélkül is. Az alkotáshoz kezdetben nem kellettek elméletek, de civilizációnk története során kétségtelenül egyre erőteljesebben csapolták meg a hatalmak a művészi vénát ideológiák szolgálatára. Ebből valahogy elegünk lett. Elkésett a homály demokratikus szabadsága. A művész már rebellis pózba helyezkedett. Pedig, ha a magát művésznek gondoló nem nyitja nagyra egyszer csak a száját, nem kezd önmaga védelmében teóriákat gyártani, a művészet talán még mindig vagy akár újra az lehetne, ami naszcensz, szocializálatlan állapotában volt. Ha a művész hallgat és alkot, ha nem kezd el locsogni...
Beleharaptak ők is az éden almájába. Özönlött a sok avantgard okostojás, aki gesztusokkal csinált magának teret, s besodródott művészettől idegen szemléletekbe. Azóta a művész, pláne ha tanult, csak locsog és locsog. Süllyedni nem hagyja hajóját a konceptuális elme, ezért egyre vadabbul kavarja maga körül a latyakos szociál-teóriákat.
- Értem Önt, mondtam némi megfontolás után, mert láttam, hogy a befőttes üveg tetejében megkevert festék kezd beszáradni a bájos akadémia-hallgató ujjacskái között.
Megkérdezhettem volna, hogy szerinte mi a helyzet a színekkel a prizmában, szóval, hogy a színnek ugyan van-e színe, de nem tettem. Én, értelem-fénybe-rángatásairól hirhedett visszaengedtem őt a homály szabadságába.
Jól tettem. Utólag már tudom: mit sem gyanítva az antropozófia szemléletével feleseltem. Nem ismerek a Rudolf Steiner követőknél makacsabb, maguk világába zárultabb - vagy ha tetszik, kicsukódottabb - embereket. De legalább jó emberek, lehet szeretni őket.

2010. október 7., csütörtök

CSÜTÖRTÖK - na mit mondok?

Blogom órája hűségesen ketyeg. Csütörtök van. Indulok Zebegénybe diót begyűjteni.
Hogy a betűszomjas követelőzők azt ne higgyék, csütörtököt mondtam, ide biggyesztem tegnappal teljes eddigi múltam ide vágó fontos összegzését:
A fotó szakma ma már benne van a fényképezőgépekben, és a képet szolgáltató technikai láncban. A következetesen figyelemre méltót alkotni tudás, az van - vagy nincs - a fejben. A technikai automatizmusokra befolyással bíró egyéni tudásnak is csak ennek fényében van értelme.

2010. október 6., szerda

MÁR AZ ÖREG MARKÓ IS?

Tegnap bekukkantottam a Dráva utcában a DUNA galériába, mert nagy képek sorakoztak a falon. Rögtön ráismertem a lombok tömbösen összefogott tónusairól, láttam, kiről van szó: az idős Markóról, a Karcsiról. Mostanában úgy csinál, mintha fotózna, s kinek van kis stílusérzéke, látja nyomban, hogy Chocholt utánozza nagyon.
Nézem az egyik képét, szép erdőmélyi ősz, annyira harmonikus, békés színekkel, amit csak ő tud. Látom a címet: Erdő, részlet. Hát igen, új korszak, régen ilyen részletezések nem voltak nála. Fotóban így megy. Na de az ő fotója mégis, ez a kép attól még mesés!
Hajolok közelebb, mert én sem most jöttem a falvédőről, s hát mintha látnám az ecsetvonásokat! Aztán másik kép elé állok: Táj gémeskúttal, és olyan markóiasan dől a horizont. Ilyet akkor csinál az ember, ha folyton ferdén tartja az ecsetet. Ez ő! Csak már újítani akar. Olvastam is valahol, hogy mostanában fotózgat.
Csalódik nyilván, az idilli tájban idilli életnek nyoma sincs ma már. És hát fotóban, ott nem csalhat az ember!
Azért valahogy mégis furcsa ez. Az idős Markó fotózna tényleg? Ja, mert hogy ez most más festőknél is divat! De mégis gyanús.
Engem akárki ne verjen át, nekem festő a szomszédom, a Lajta Gábor. Közel hajolni nem esik nehezemre, ha kell.
Hajolok, s hát látom én, hogy ez a sok kép valójában mind-mind festve van!

2010. október 4., hétfő

WORLD PRESS FOTÓ meg az árnyéka



Elégedetlen vagyok. Na, csak úgy, a blogjog kínálta határok között!
Elégedetlenné tett, hogy foghíjasnak és aránytalannak tűnik az összkép. Legalábbis ez a százhatvanhetes merítés a közel 102 ezerből.
Első reflexből nem hibáztatnám a fotográfusokat, hiszen ők ott vannak mindenütt, rajta minden témán (záró jelbe teszem: amit eladhatónak remélnek, vagyis kézenfekvő átterelni róluk a felelősség terhét a sajtóra, a képügynökségekre vagy akár a WPP grémiumára.)
Persze, mindenek előtt az attraktív pillanat és a fröccsenő vér színe vonzza őket, mert legnyilvánvalóbban ott jeleskedhetnek igazán szembeötlően szakmai erényeikkel (reflex, kompozíciós felxibilitás, gyomor, tilalmi korlátok merész áttörése).
A civil érdeklődés is leginkább e két sajátosságot, a testi csúcsteljesítményt és az ölést tünteti ki figyelmével. Ezeknek zsigeri értelme egyértelmű. Az egyéb kulturális felvetéseket már könnyen kikezdi a szociológiailag rutintalan, vagy másképp hangsúlyozó, más-más értékrendet követő nézői értelmezés.
A mi Urbán Tamásunk közelebbi ismeretében tudom, mert ő leginkább benne volt nyakig a véres valóságban, hogy mennyi erő, gyakorlottság, bátorság és éjt nappá tévő tettre készség kell ahhoz, hogy a spontán kirobbanó emberi drámák legkifejezőbb pillanataiban ott legyen, és a legjobb nézőpontban legyen ott a fotóriporter, hogy a történések formailag is megragadóan, érzékien táruljanak a néző szeme elé. Épp az ő példájából ismerem azt is valamelyest, hogy az ifjúság fölös energiáival fűtött kópé-kaján kíváncsiságot, ami a drámai vagy groteszk pillanatok levadászására sarkall, miként ágyazza magába és váltja fel lassan az érlelődő felelősségtudat.
Nagyjából tudom tehát, hogy a fotóriporternek micsoda tudása, eszközbéli felszerelkezése és merész helytállása kell ahhoz, hogy az itt falra került tudósítások elkészüljenek.
Mint fentebb már céloztam rá, az, hogy nem a fotóriporterekkel kívánok elégedetlen lenni, nem jelenti garantáltan azt, hogy ők száz százalékig mindent megtettek azért, hogy az elmúlt esztendő fotóriporteri képe teljes legyen, hogy 2009. esztendőnk valóságának fő hangsúlyai egy majdani összképben maradéktalanul megjelenhessenek.

Más képet mutat a láttatás üzletileg, mint hivatás szerint. Megvannak a világhírre törésnek a maga gyarlóságai. Mégis inkább a szerkesztőkre terelném a figyelmet, akár a kép- és sajtóügynökségek szerkesztőire, anélkül, hogy tudnám, mekkora befolyással vannak a fotóriporteri szakmára az ő szempontjaik, az ő hierarchikus viszonyaik valamint a sajnálatos mód olcsó közhellyé váló trendi szólamok.
Igen, olcsó trendiség! Mert különben ugyan mit keres e kiállításon, e százhatvanhetes roppant szűkítésen is fennakadva az a szerkesztőileg bárgyú illendőséggel elénk tolt protokoll, hogy Obama jön, Bush pedig semmitmondóan menni készül. Bush azzal az ezerszer elénk tálalt, halálra unt butácska tekintetével! Szóval, mit keres ez itt, ha egyetlen vizuális kukk sem esik arról például, hogy a dőzsölve hazardírozó pénzpiac romba döntötte világunk gazdasági stabilitását, romba döntötte ki tudja hány milliók - na jó, kis senkik, de mégis! - túlfogyasztásba szédült életét.
Túlságosan absztrakt ez a téma? Nincs vizualitása? Itt mered a tablóláncolat közepe táján balról jobbra tekintőn, félsötétben Jennifer Wood profilja - hát igen, ki a fene az, akinek a szűk krónika szerint azt kéne kiolvasnunk tekintete csillanásából, hogy alig ismeri fel a tűztől perzselt ausztráliai Narbethong egyik utcáját. Jennifert leszámítva informatív látnivaló nincs a képen. Hm. Elég semmit mondó látvány. Ennyi autenticitással készülhetett volna fotó egy bankár bánatos vagy akár kevély profiljáról is, afeletti meglepődésekor, hogy nem ismer rá a világra, mert úgy tönkre tette.

Az egész világot átfogó személyes presztízzsel terhelt apparátusok - az egyetlen internetet leszámítva - mindig nehézkesek. Feltételezem, hogy a szerkesztés több - köztük néhány nem orrunkra kötendő - szempontnak is meg kívánt felelni. (Tévednék? Na, blogbumm!)
Valójában mennyire független és mitől független ez a világot átfogó nonprofit szervezet, és a keze mennyire szabad, hiszen szabadság és függetlenség bár egymást csak ritkán fedő fogalmak, gyakran egymásra apellálnak.
Szóval némely fontosnak tűnő témáról nincs egyetlen szó sem, kép sem. Ez hibának tűnik, ha csak nem az a helyzet, hogy a WPP az ő fél évszázadot meghaladó karrierje során egyetlen nagy enciklopédikus tablót épít, amiben az emberiség már érintett nagy kérdései nem ismétlődnek. A szerkesztés egyéb vonásai persze nem ilyesmire vallanak.
Csak suhintólag feltételezem, mert egyébként nem nagyon érdekel, hogy egyfajta protokolláris szemlélet mutatkozik meg a World Press Photo mindenkori válogatásában. Bár ugyan nem tűnt olybá, hogy jelen lenne a sajtóügynökségek hierarchiájának strukturális reprezentációja, de nem zárom ki. (Mindamellett persze, hogy bevallom, e paletta mai szerkezetét tekintve teljesen tudatlan vagyok.) Egyébként, e szakmai háttérnek nem feltétlen van bármi köze, még ha "képmutatásai" összes mentelmét abból meríti is, az emberi érdeklődés relevanciájához.
Nekem meg nagy-nagy blogdogságomban ez utóbbi a fontosabb.
Találok valami álszentséget abban is, ahogy a szerkesztők kis cikkecskéikkel benyálaznak és betekernek bennünket a számunkra gyakorta érdektelen informális adatok ragadós hálójába.
(Jim akárki gyakran üldögél odahaza barátnőjével... fivére építőipari cégénél dolgozik..., ... a stockholmi ameriai futball bajnokságon egyedül a Karlstad Crousaders nem stockholmi... stb.)

Jim, Shoan valamint Katie meg a paraván, 16 láb hat inch de ne nekem, már nem vagyok ott :-))

Nézem a kategóriákat: Korunk kérdései. Leromboltak egy putritelepet. Korunk nem legnagyobb kérdése-e, amivel egyetlen kép sem foglalkozik, hogy kik, miként nyelik el emberi szabadságunkat, fosztják le környezetünket az energia-biznisznek való kiszolgáltatottságunkon keresztül? Nem sokkal nagyobb kérdés-e ez, mint hogy a hajdan definiált első és második világ, vagyis a két konkuráló nagyhatalom mára összemosódott maradéka hogyan sopánkodik az u.n. harmadik világ problémái felett, melynek okait nem kis mértékben éppen ez az első két "világ" generálta, sőt, helyenként ma is érdekében áll fenntartani?
Mindezek mellett persze lehetséges, hogy csak blogosan ugatok én itt, s hogy a sajtófotó világkép nem esik egybe nem hogy a blogdogság felől, de még a provinciális magyar látószögből elvárhatóval sem. Akkor viszont már érteni vélem, miért olvasom a meghívón meg szerte a magyar sajtóban, hogy "Mindazoknak izgalmas élményt nyújt a kiállítás 167 fotója, akik szeretnék jobban megérteni, mi zajlik körülöttünk a világban."
Nem tudom, hova soroljam blogos magamat, mert én érteni vélem a világot e kiállítás nélkül is. Nem tetszenek nekem az efféle lufimondatok, miként a képaláírásokban elénk hajigált álfontos apróságok sem. Szimplifikálják a sajtófotó világ-seregszemléjének szerepét. Olyan benyomást keltenek, mintha itt már csak ünnepelni, bámészkodni és fogyasztani, verbális kenőanyagoktól sikamlósan nyelni és nyelni illene. Mintha épp ez kellene nekünk. A három afrikai elegáns bohóc meg a nemi identitás zavaros ifjak méretesre felhúzott tekintete, a mellén szőrszálakat számoló Christopher vagy a kilencszázra zsugorodott amerikai falu egyik ablakában érdektelen meztelenségben heverésző Katie.
Vannak persze valóban nagyszerű fotóriporteri teljesítmények, pompás, felemelő pillanatok.
(Mindenek előtt a sport terén, például a levegőben úszó Jonathan Trott.) Nagyszerű ábrázolások (Denis Rouvre szenegáli birkózói, Elisabeth Kreutz sportriportnál jóval többről szóló I. díjas képsora Lance Armstrongról), de - csak példaként a sokból - Kitra Cahana talán kicsit túlnagyított képsora is a Szivárvány Törzs fesztiváljairól.) Vannak civilizált voltunk árnyoldalaival szembesítő felvételek: Simon Roberts Pihenő angolok sorozatának hölgynapi képe például, aztán amott, a véres sarokban Ferah Abdi Warsameh fotója a halálra kövezésről, vagy Fang Quianhua egyszerre érzékien, de informatíve is felkavaró képe a környezetszennyezés által morbid mutációra kényszerített narancsokról. Mind e képek felérnek egy-egy ismeret értékű sokkolással.
Mindamellett vannak üres mutatványok is, élükön Ou Zhihang fotográfus meztelen fekvőtámaszkodásaival a korrupt lakáscsere hivatal előtt.
Populáris és elmaradhatatlan a természet érdekességeinek felvillantása. Mint a díjazásból is kitetszik, töretlen a jégmadár karrierje.
Az olsz Pietro Masturzotól - bár illendőségből többször is akartam - végül mégsem estem hasra. Az iráni elnökválasztás gyanítható visszaélései miatt éjsötét háztetőiken kiáltozó arabokról készült sorozat mintha nem fotótéma lenne. Attól nem lesz valaki modern, hogy bátran ugrik neki a semminek. Na persze, ha eladható...! Mégis, ami a háztetőkön akkor, ott zajlott, szövegben vagy hangfelvételen maradéktalanul és érzékileg árnyaltabban lett volna elmondható.
Visszakanyarodva első szavamhoz, kicsit elégedetlen maradtam tehát.
Miközben a jégmadár hártyás tekintetéből olvasék, szerényen ünnepelt a félárnyékban (két fontos izzó szombatra már kiégett) a magyar fotográfusok néhány kiválósága. Kicsit sajnálom őket. Négyzetméteres WPP kópiáktól még jócskán elhangolt arányérzetünk számára formailag disszonánsan hat a magyar kiállítás fotóinak mérete, amikor a lépcső tetejére érve rájuk bukkanunk. Az Árnyékban című összeállítás, melyhez az EU szegénységre és kirekesztésre fókuszáló figyelme szolgál motívumul, a World Press Fotó ez évi kísérő kiállítása. Az árnyékban és kirekesztve élők iránti részvét ezüstbe foglalt gesztusa ez.
Mellesleg megemlítem, az ezüst, amibe a helyenként csak tenyérnyinek tűnő fotók keretei tündökölnek, nem annyira a részvét, mint inkább a részvétnyilvánítás színe, szóval, az elkésett részvété (kényelmesebb elkésni :-), ez nem vet túl jó fényt közelítő tekintetünkre. A keret tehát, mondhatnám, marginális képzavarnak hat.
Ezek a magyar fotók nem annyira világraszólóak (világra szólni itt és most nem kéretik) csak jók nagyon. Soproni Gyula havadtői kislány portréja, Székelyhidi Balázs rabszolga portréja vagy Hartyányi Róbert sorozata nem válik szégyenünkre. Egyszerre megdöbbentőek és felemelők ezek a képek. Amiről szólnak, voltak s maradnak az emberélet mélyebb igazságai.

2010. október 1., péntek

A ZENE VILÁGNAPJA

A zene világnapja alkalmából ma Vajda Jánosnál vendégeskedtem.
Próbálok most túllőni szép összeállításán.


ROSSINI TELL VILMOS NYITÁNY