Művész és elmélet

Bármely lokális vagy globális, hajdani vagy mostani művészeti szcénáról legyen szó, annak egyetlen alkotó, művekben megnyilatkozó szereplője sem lehetett alkotó tekintélyéből fakadó befolyással az elmélet kérdéseinek megválaszolására. Legfeljebb annyiban mégis, hogy tevékenysége felhívhatta az elméleti szakemberek figyelmét bizonyos nagyon-nagyon szembeötlő és ezért tisztázandó kérdésekre. Ám hogy ennek mentén aztán az elmélet embere mind máig milyen következtetésekre jutott és jut, és hogyan teheti racionálisan átláthatóvá a művészet szféráját, ahhoz a művésznek már semmi köze.

A művész ugyanis - a köz boldogulására bár - különös tehetségére hagyatkozva magának tárja fel az általa megérinthető, irracionális valóságot. A művész alkotó tevékenysége értékteremtő megnyilatkozásához nem szükségel társadalmi, sem egyéb, a művészet egészére tekintő rálátást, elméletet. 

Mégis sokféle, egyre több talányos út nyílik előtte.

Bonyodalmakkal terheli ezt a témakört sok egyéb mellett az is, hogy a művészettel kapcsolatos, ideológiailag folyvást meghasonló társadalmi színtéren, a funkcionálisan tagolódó terminológiai rétegződések mögött (művész, művészi, művészies, művészet, művészeti stb.) sok olyan szerepvállaló akad, aki művésznek, illetve a művészet dolgaiba beleavatkozni jogosultnak látszik ugyan, de nem sok ráhatása van specifikus művészeti minőség létrejöttére.

A művészek és "művészek" munkálkodásaik során maguk is firtathatnak elméleti kérdéseket, de ritkán képesek elfoglalni a nagy egész tekintésének azt az általánosításra feljogosító aspektusát, (már ha ilyen nézőpont egyáltalán létezhet egy permanens értelmezés alatt álló világban) ahonnan nézve az ő elvük, elméleti meglátásuk - az emberiség egészének viszonylatában értett helytállóság tekintetében - próbára tehető. Ahhoz ugyanis, mint minden tudományos értékű vizsgálódáshoz, ma már egy bármiféle pártosság nélkül odaáldozott teljes élet kell.

Valamivel reálisabb a művészek számára, ha már a realitás izgatja őket, hogy ha kitörnek eredendő szerepükből az avantgard zászlaja alatt, vagy betörnek konceptuális felvetéseikkel a politikai közélet, az ideológiai diskurzusok és tettek terepére, vagy a pragmatikus civilizáció-szemléletek provokátoraként egy szebb jövőről való, tesztelhetetlen, utópikus ábrándozás szolgálatába állítják ambícióikat.

Az elmélet emberei rendre ráharapnak erre, a történészek különösen, hiszen minden megragadható faktummá lesz, ami a társadalom terepén történik, és máris új fejezetet írnak nekünk. A teoretikusok sem késlekednek sokáig, ha új zászlót látnak lobogni, és nyújtózik szakadatlan (mert hogy közben a művészeti szcéna új fordulata is új fordulatokat vesz) a nézetek nézeteinek végeláthatatlan láncolata.

A történészek mind gyakrabban átsomfordálnak a teóriák terepére, mert ott nagyobb a szabadság, tetszetősebb a spanyolviasz, és innen már csak egy ugrás, hogy kurátor is lesz belőlük. Vagyis nem csupán szolgaian követik, gyűjtik, hogy mi történt, mi történik, hanem kezdik megmondani, minek kell történnie.

A művész nincs nekik útban. A művész engedékeny, csak azt szaglássza, ki köldöke körül terem neki méz (na jó, babér!)

Aki alkot, folyvást matériákat gyömöszöl, formál, kérdéseket vet fel, gyakran maga sem tudja, mit csinál. A művész a világot, még a művészet világát sem terelheti végérvényes rendbe. Az más tészta, aszkétikus feladat, hosszú út, ami csak a konkrétumok végtelen sokféleségét meg nem cáfolóan, ki nem rekesztően, és a meglátások egyedi sallangjaitól mentesen, na és a támadásokat teknősbéka háttal tűrve járható.

És egyébként is, az elmélet embere most már - a nagy hatékonyságú kommunikációs eszközök birtokában - jó pár lépéssel a művész orra előtt halad. Pillanatok alatt publikálja, teríti, szembesíti meglátásait, fordítja köpenyét, szakzsargont gründol, érthetetlenségbe burkolózik, hátában a nyomda ördögével.

A művész, ha jól figyel sem értheti meg, hogy ő lényegében mit csinál, mire van a világon mostanában. De minek is értené? 

A teoretikus, na meg a történész is, több fajta álcázott státuszban folyvást publikál, nyilatkozik, szántja a maga szférikus csigavonalát a körkörös emberi valóság képlékeny, forrongó és végső igazságok nevében értelmezhetetlen felszínébe.

Egyik ebből, másik abból próbál megélni.