Világvége

Putyint csak nem hagyta nyugodni gépe lelövése a szír határ fölött. Úgy döntött, 2016. február elseje lesz az a nap, amikor egy azértis erejéig visszavág a törököknek. Csak hogy merő tudatlanságból elvétette a dolgot: nem a légteret sértette meg, hanem a lékteret, így aztán a törökök nem észleltek semmit.

Putyin nem tudta hova tenni a nagy hallgatást, hatásszünetnek ez már kicsit hosszú volt, így a biztonság kedvéért megsértette a lékteret még egyszer, aztán megint és megint, s végül, mert na persze, hogy semmi sem történt, rettenetes haragra gerjedt.

- B... jatok meg! (gondoljon bombára vagy szódára, aki akar) - Putyin összes rakétasilóját a Közel-Keletre szegezte, és orbitális ebei tüzelni kezdtek. Épp a légtérben voltak Cameronék meg Hollandék, naná, s ártó szándéknyilatkozatát a térség feletti kilátásba helyezte már Angela Merkel is. Ott lapultak régtől, persze, Obamáék az ő aknamunkavetőikkel, s naná, hogy azok sem hagyták annyiban. Pillanatokon belül tüzes nanává vált a Közel-Kelet. Az ISIS rombolása címén (bár Putyin csak is-is rombolt) vállvetve sütögették Nagyhatalomék a nagy tűz mellett pecsenyéjüket.

Az Úr, aki nem azonos bár az általam nagyra tisztelt Teremtővel, de el kell ismernem, embereknél, mindegyikünknél gyorsabban kombinál, végigfuttatta elméjét a véletlenekben gazdag történések ember által követhetetlen logikáján, s egy füst alatt kitűzte e földi viszonylatokban kilátástalannak tűnő napra a Világvégét. Nyomban küldte is intézni egyetlen fiát, akinek épp más dolga lett volna virágos szeretetkertjében, de indult első szóra.

Égen-földön híre ment ennek gyorsan.

- világvége? - Putyin, aki persze így, kis vével képzelte mindezt, kétkedvén, hogy az égben az övénél nagyobb hatalom volna, két interplanetáris rakétát is eleresztett a Mennyek Országa felé.

Nagyot szólt ez, s bár az űrben nem terjed a hang, itt a Földön meghallotta mindenki, s persze Ferenc pápa is.

- Ki volt az az ördögfajzat? - kiáltotta a halkra tervezett hamvazó szerdai beszéd próbáját tartó pápa a bekapcsolt mikrofonba, amit így aztán jól meghallott minden ember fia.

- Ki volt az a sátánfajzat? - kiáltott ismét Ferenc tőle szokatlan retteneteset, kimutatva így az Úr foga fehérjét. Kicsit rontotta szelíd presztízsét, hogy az ördögre kérdezésnek az imént nem volt foganatja.

A tettes persze nem jelentkezett.

- Bocsásd meg ezeknek, Uram! - fohászkodott Ferenc, de feljebbvalója ezzel nem foglalkozott. Egy Világvégébe ennyi már belefér.

És hogy bele ne tenyereljen a Burdzs Kalifába, vagy hogy ne kelljen majd az óceánok fosszilisen szennyezett vizében mosnia kezeit, a Teremtőhöz is méltó megoldáshoz folyamodott.

Nem, nem! Nem világméretű bombamellényt öltött magára, dehogy! Egyszerűen megfordította a földi gravitáció irányát. Szétrepült az űrbe minden emberi tákolmány. Az emberek is persze, kik kapaszkodtak megszokott vackaikba.

Az Úr fia csak nézett, szomorúan széttekintett, nem tehetett semmit. Szerette az embereket, egyenként valahányat. - Hogy szajnálom! - Nem Hollandékra gondolt. - Mennyire szajnálom! Itt volt az új kalifátusz isz, lám! - pillantott részvéttel a Közel-Keletre. A Fiú a nagy lelki jóságtól kicsit pöszén beszélt.

Az Úr, ki tudja jól, hogy az eretnek D-Vektor az ő egyetlen igazán elfogulatlan, tárgyilagos krónikása, rá tekintettel két embert hagyott élve. Na persze, hogy nem D-Vektort! Orbán Viktort, a mélyen hívőt hagyta élve, meg a frissen e célra feltámasztott pogányt, Kádár Jánost.

Övék volt a világ, telve dialektikával. Kezdhettek vele, amit csak akarnak.

De ki mozdítsa meg az első követ? Hamar átlátták, mi a helyzet. Hosszan méregették egymást, hogy most aztán hogyan kéne szaporodni.

- Az annyát! - mondta végül Kádár János, az ég felé rebbentve gyáva tekintetét, de onnan már nem várhatott semmit.