Nyolcszázharminc aduász

MAOE

Hétezres közösség, amit valamikor régen a maga üdvére atyáskodó, magát szocialistának nevező államhatalmi gépezet gondolt és terelt egybe szociálpolitikai látszatok keltése céljából. De volt abban talán prevenció is a hatalmi rettegést illetően.

Hétezer művészt, tömegeket befolyásolni képest és hajlamost, politikailag gyagya, de kiszámíthatatlan lázongásra is képes individuumot terelt egybe a nem éppen önzetlen hatalmi szándék, hétezer olyat, aki így-úgy a fellegekben jár, és nincs érzéke a realitásokhoz.

Hétezres önmaga melegében tartott csordává lett volna a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagsága, eltelve a művészet birodalommá való terebélyesedésének, és a szertelen, valójában egymással összeférhetetlen művészhabitusok szimbiózisának látszatával, ha nem lett volna az idő tájt még akkora nagy becsülete a szakmai képzettségnek.

Létre jött egy apparátus, amely adminisztrált, formálisan képviselt, segélyeket osztott, vezetőinek magasában pedig busásan pocsékolta magára az állam pénzét.

A gyorsan megváltozott politikai és gazdasági feltételek a rendszerváltás után megkérdőjelezték a Művészeti Alap szociálpolitikai funkcióinak tartható voltát.

Eljött a politikai tabula ráza pillanata. Az ezredforduló után elszippantotta a legatyásodó állam az eladdig busás költségvetési keretet. A Művészeti Alap vagyona, amiből az utód egyesület, a MAOE éldegélni remélhetett volna, jogilag elrekvirálhatónak bizonyult, elfedve maradt ugyanis a pártállam atyáskodó gesztusai mögött a jogi valóság, hogy az u.n. vagyon, vállalatok, alkotóházak és egyebek a művésztársadalom önállóságának csupán kölcsönkapott díszletei voltak.

A MAOE pusztán egy a sok egyesület közül, tudatta végül az állam. Egy azok közül, akiknek jogukban áll kitalálni, hogyan tudnak életben maradni.

Na de egy hétezer tagú egyesület azért mégis csak nyomósabb okkal tartja magát a társadalom, a kulturális arculat megkerülhetetlen tényezőjének, mint a pár tucat vagy akár párszáz tagot számláló civil formációk. Ezt kell most a világgal elfogadtatni.

Nem könnyű feladat, mert ez a hétezres tagság - ha nem is mindenestül, de öröklött alapjaiban - elavult szellemiséget képvisel.

Akadnak új, fiatal tagok is, ám jelenlétük jobbára formális. Annak reményében lapítanak a hétezres seregben, hogy majd észreveszik ők a megfelelő pillanatban, ha lemaradnának valamiről.

Az állam kegyeinek átcsoportosítása láttán (MMA) a hétezres tagságot elfogta a halálfélelem. Ki kellett találni valamit.

És a jelentősen karcsúsított apparátusú MAOE vezetőinek sikerült is a létezés látványos tényét felmutatni, mindenek előtt a négy évvel ezelőtt indult, tematikai húzószavak mentén szerveződő kollektív kiállítás-sorozattal, ami a hétezres tagságot tömegességében volt képes megszólítani. 

Az első évben 270 alkotó 270 műve került közönség elé a városligeti Nagycirkusz épületének emeleti kommunikációs terében. A következő évi, a négy őselem gondolatkörére reflektáló kiállításon már 480 alkotó mutatkozott be - részben Szentendrén, részben Budapesten, a Városligetben. A 2014-es, a labirintus hívószavával mozgósító, és a szentendrei Művészetmalomban felvonuló tárlaton 630-an állítottak ki, és a 2015-ös seregszemlén, ami a harmónia fogalomkör húzó voltának reményében szerveződött, 830-nál is több művész mutatkozott be egy-egy művével. Ez a kiállítás 2016 januárjában még látható.

Mindenek előtt a vizuális művészeti mesterségek képviselőinek szerepvállalásáról van itt szó mind négy esetben. Sem az írók, sem a zeneszerzők nem rúghattak labdába ezeken a vizuális seregléseken (gondoljuk, nem is akartak volna, mint ahogy ez idáig még nem igazán kívántak attraktív szerepvállalásba bonyolódni sem a Művészeti Alap, sem a MAOE zászlója alatt.)

Velük együtt, de inkább nélkülük, az egyesületnek mára sikerült felmutatnia egyfajta számszerű számottevőséget a magyar művészeti életben.

Ami a minőséget valamint a korszerűség, illetve az irányadó volt kérdéseit illeti, mit is várhatnánk? Hétezer olyan művészről van itt szó, aki soha nem elv-azonosság vagy akár kölcsönös szimpátia mentén választotta egymást - azt a többi hétezret - társául.

A MAOE egyetlen lehetősége a szalonos összesereglés. A kevés őszintén gondolót magába olvasztja a múltból élni remélők, a vaktában beadók, a minden mindenről szól csalárd elvére hagyatkozók, a lustán művészkedők, de szakmailag jól képzettek sereglése. A tagság hétezres magasában nincs többé világképi karakter, győzelemre viendő művészeti forradalom, még együttfocizás sem. Van profizmus, de nincs kortársi szellem.

Az utolsó, 830 szerzőt felvonultató kiállítás már mutatja a túltömegesedés válságos jeleit. A temérdek kép sok helyütt ostobán és vizuál-kakofonikusan szorong egymás társaságában. Ha van flashmob, akkor itt használhatjuk talán azt a kifejezést, hogy snailmob.

Ami pedig a nézőt illeti, megelőlegezzük, hogy számára egy ekkora kiállítás a maga nyolcszázharminc irányba való szerteágazásával agyilag már feldolgozhatatlan. Három kép is elegendő lehet egyetlen napi szellemi csemegéül, ha van benne figyelemre érdemes tartalom. Amiről tehát biztos benyomást szerezhet a látogató, az az, hogy a MAOE - bizony! - hatalmas egy képmutogató gyülekezet.

Ami a művész becsvágyat illeti, nyolcszázharmincszor csapjuk ki itt a látogató elé az adu ászt.

A csordás létezéshez szükséges a hatékony adminisztráció, ami a szelíd és kultúrpolitikailag is becsült elnök valamint a hatalmas ambícióval rendelkező, jó szemű és uralomvágyó alelnök személyében adva is vagyon.

Ha MAOE tagként el tudunk tekinteni a csorda volt fenti, nem éppen dicséretes szimptómáitól, jól esőn vehetjük észre, hogy nem teljesen farkas-magányosan, nem teljesen visszhangtalanul ődöngünk egy szellemileg (törvényszerűen?) megkergült, szétesett, de össze egyelőre még úgysem állt világban.

Az utolsó négy kiállítás katalógusainak tornya húsz deka híján kilenc kilót nyom