Hajnali létezés

Ahogy tekertem visszafelé a repülőtérről, át a latyakos téli hajnal még alig derengő küszöbén, az ötlött eszembe, hogy bármely dolog elménktől független létezése két tényező függvénye. Miért ez, miért ez... Hát csak!

Az első tényező valamiféle, a legkülönfélébb alakot öltő strukturális mivolt: kavargó energiák bonyodalmas egymáshoz kényszerültségének ismétlődése. Ez önmagában adja bármely dolog fizikai identitását. Földünkre tévedt meteor, űrbe tévedt vekker. E példákkal már célzást is tettem a második tényezőre: az ugyanis a létező történése, ami a más létezőkhöz való viszonyban szerephez jutó oda-visszahatások összessége.

Azon létezőkre pedig, melyekről kijelenthető, hogy élnek, még egy harmadik tényező is hat, ez pedig az önidentitás, létezésük történésének tükröződése az irányító rendszerükben. A létezés eme státuszát a létezésben való érdekeltség állapotának neveznénk, mert ez a tükröződés a létezés második tényezőjével kapcsolatban generál motívumokat: a történésekre való aktív reagálásra és létük védelmezésére készteti a létezőket.

Az idő dimenziójában minden létezőnek van egy tól-ig eső létszakasza. Ez az ő fizikailag valós létezésének ideje. A virtuális létezés viszont, ami valamely aktív tudatban konstituálódik, időtlen, átterjed tehát a fizikailag valós létezés határán. Halhatatlanság szóval szokás említeni az ebben rejlő lehetőséget, és fizikai létezésük határai közt gyakorta reményt fűznek hozzá az élők, még hozzá akként, hogy idegen, aktív elmékben váltig jelenlévőként nekik majd megadatik - már mint a virtuális létezés, a halhatatlanság.

Igen, ilyesmiken agyalunk mi, bonyodalmas életművet építő emberek. Pedig fizikailag nem létezőként már semmi szükségünk rá, semmit sem kezdhetünk vele. És bízhatunk-e az idegen tudatban? A virtuális tartalom ugyan látszólag végtelenségig továbbadható, csakhogy a virtuális lét alakja lassan elrongyolódik. Na, például, ki az a halhatatlan Triszmegisztosz?

Na ugye!?!

Lehet, hogy mindezeket csak azért gondoltam, mert január vége volt, és előző novemberben lejárt a jogosítványom érvényessége. A feleségem elrepült Hollandiába, csak én voltam kéznél, aki visszahozhatta ama méregdrága parkoló zónából az autót.

A jogsim tehát, mintha nem is létezett volna, a rendőr viszont imitt-amott nagyon is valósan létezik. Hess! - mondtam az elmémben fészkelődő valaminek. Ne kísértsük a békés létezést rossz történések képzetével.

Ez szerencsésen elterelte elmémet egy másik fontos témához, a létezők mozgáspályájának találkozási esélyeihez.

Erről azonban csak később. Most lefekszem, lévén, hogy közben már itthon vagyok, és folytatom az alvást, amit fél ötkor abbahagytam.