A törvényszerűség hurka

Ma kiborult az idő. Jobban látom hangyányi betűimet.

Az örökkévalóságban az a gyönyörű, hogy nem határidős.

Az ember által oly lenézett káosznak így valójában nem kell kapkodnia. Nyugodtan számításba veheti és bevárhatja a törvényszerűségeket, melyek érvénye feltétel nélküli és határtalan. Pontosabban a határtalansággal határos, mert ugye a véletlennek azért csak kell egy kis hely, ahol a téridőben, két fellépése között meghúzhatja magát.

A szükségszerűség, bár igen lassan képes csak helyrehozni, amit a véletlen egyetlen pillanat alatt szétdúlt, mégsem ideges. A szükségszerűség hegemóniája adva van az alapvető törvényszerűségek által.

Az ember nincs ilyen szerencsés helyzetben. Az ember átmeneti fejlemény, az embernek minden törekvése sürgető. Megnyugtatón mindegy lenne persze az ember számára is minden, ha nem lenne ez a teremtmény az elmének és annak kellős közepében pedig a maga identitásának birtokában.

Az elme, bár megtalálta már a módját, hogyan képezzen a gyarló hordozó dacára egyfajta folytonosságot kimunkált magamagából, mégis nyugtalan, mert a számára oly fontosat, talán a legfontosabbat nem képes átmenteni a halandóság tényleges határvonalán túlra. Az értelem a maga omnipotenciális látszataival egzisztenciális határok között szorong, miközben már oly sokat tett, és mindent elkövet, hogy az örökkévalósággal megáldott mindenséggel mérhesse magát.

Ahogy ezeket írom, mintha nem csak az idő, hanem a tér is kiborult volna. Ez szárnyakat kölcsönöz elmémnek.

Megítélésem szerint a világmindenség - pillanatnyi helyzetéből kikövetkeztethetően - végtelenségre van kitalálva.

Legyünk azonban óvatosak! Ha mégis végességre volna kitalálva, amit ne zárjunk ki, akkor viszont még nincs kész. Félkész állapotában pedig, érthetően, tele van eddig még nem volt, végtelen szálon szerteszét futó fejleményekkel, minek logikai folyományaként a véletlen e szálak kereszteződéseinél látványos és akár konstruktívnak is mondható szerephez jut.

Amikor a végességre kigondolt világ kész lesz, megszűnnek a véletlenek, és az univerzum, azaz a világ átmegy egy örökkön tartó, meglehet gyönyörű, de földi ésszel előbb-utóbb kiismerhető, unalmas ketyegésbe.

A másik lehetőség, hogy a világ végtelenségre van kigondolva, és eszerinti közrehatókkal lett útjára eresztve. Ez esetben a véletlennek nem csupán átmeneti szerep jut, hanem gubancként benne kell lennie a szükségszerűség hurkában. (itt ne disznóölésre gondoljunk!) azaz a teremtő a statisztikailag fennálló ismétlődéstelenséget, mint minimumot a törvényszerűségek fejlődése útján garantálja.

A teremtő - föltéve, hogy képességei és helyzete folytán, galaktikus értelemben abszolút szabad, vagyis annyi világot teremt, ahányat csak akar, kívül van a mi univerzumunk rendszerén, tehát a földi adottságokkal béklyózott ember számára elérhetetlen.

Ebből gyönyörű eretnekiádák születnek. Például, hogy bármiféle ember által kezdeményezett kapcsolatfelvétel nem lehet egyéb, mint bálványimádás.

Tudhatná ezt más is. Azért kell mégis ez a bálvány az embernek olyan nagyon, mert gyáva, retteg léte valós státuszától, nem akar beletörődni kozmikus helyzetébe. Retteg. Talán nem úgy, hanem amúgy, de akkor is rettegés ez.

És ugyanama gyávaság okán rombolja is a bálványokat az ember. A gyáva ugyanis fél a konkurenciától. Retteg, hogy nem az ő bálvány-csalija lesz a nyerő.

Ez persze a földi reláció. Kozmikus irányban a legfontosabb, hogy a gyáva ember szolgálatkészen leborul. Akármelyik irányból mutatkozzék is a felsőbb hatalom, ő már le van borulva! Ennek fanatikus jeleivel sem spórol. Összetéveszti végül azt, ami van, azzal, amit szeretne.

Inverz reménykedés, hogy az ember halandó státusza még nincs véglegesítve. A bálvány nem üres belül, telis-tele van biankó, de mégis célzott hízelkedéssel, adott esetre hidat képező tételezésekkel és önbéklyózó alázkodással. Azt reméli a gyáva ember, hogy majd jő, akinek ez a bálványhely rendeltetett, és az ember iránt olvadt szívvel belakja. Ezt, nem pedig a konkurenciáét. És hogy jutalmat oszt majd. Na mifélét? Halhatatlanságot.

Holott ez már mind adva van. Na igaz, nem az egonak, hanem az életnek, ami persze túl csakosnak tűnik az ego szemében. Hát csak a szisztéma halhatatlan?

Élni bátorkodni kéne inkább, míg lehet, emberek!

Persze a görögök ezt már végigcsinálták. Ma is állnak még ezerével az isteneket csalogató lakhelyek. Ma már csak kultusznak jó az ilyesmi, mióta az ember feltalálta a táskarádiót, meg a többi kütyüt, ami a természetben nem létezik.

Hát istennek ez nem jutott magától eszébe? Milyen isten ez?

Még mindig viszonylag fényes az ég ablakaim felett. Várom, mikor sötétedik be hirtelen. Esküszöm, ha így lesz, bizonyosságnak veszem.

Hiszem, hogy bögrebálványomon szarvas képében maga a Delfin jelent meg