Örök v

Gyanítható már, hogy teremtője, a Teremtő olyannak teremtette ezt a világot, a mi univerzumunkat, hogy csak múló világosságok vannak benne.

Ha gyanítható, hát gyanítsuk most kicsit!

Ám lehet, hogy ez a folyvást való múlása a világosságnak a világosságok újra keletkezésével fogócskázva cirkulál az idők „végezetéig”.

Akkor viszont mégis csak okkal-joggal kívánható, hogy az örök világosság fényeskedjen valakinek.

Na de mit kell ezen érteni, már az ő szemszögéből, még ha tudjuk is, hogy az egyéni szemszög a kollektív lét viszonyai között - törvényileg, gyártóilag, közérdekileg, isten tudja, mi minden szempontból stb. - eléggé le van sajnálva?

Fennállhat vajon ennek az örök szónak az érvénye olyan értelemben is, hogy nem kezdjük ki az ember halandósága iránti gyanúnkat?

Talán igen, például, amennyiben hihetünk abban, hogy az elme fényessége - a maga örökkévalósága reményében - hatókörében tartja az arra érdemesülteket holtukban is.

Az élőkről meg aztán nem is beszélve, hiszen az ama távlati sajátossággal bíró világosság, hogy örök, megvilágítja a mi univerzumunkat pillanatról pillanatra is.

A halotti beszélő ugyan nem így gondolja, de ne merítsük őt a mi nem ok nélkül gerjedt szofisztikánkba!

Tehát az öröknek szó szerinti érvénye fennállhat akkor is, ha egyenként nagyon is múlandóak vagyunk. Megnyugtatóbb ez, mintha az örökkévalóság végéig ott kellene kuksolnunk valahol, a földi valóság, szerelem, kocsmák, fotózás, parlament és még mi minden nélküli köztes létben, valamiféle fiktív élet közegében, esetleg más, életünkben sosem látott, földi értelemben vett unalmas holtak társaságában, nekünk, kik mással, mint földi értelemmel sosem közelítettünk semmihez.

Azért említjük mindezt, mert most elménkbe ötlött az örök és a világosság egyik sajátos kombinációja.

Megunván a magnéziummal való fényképészeti szerencsétlenkedéseket, a fotósokra ráégett zakók örökös csereberélését, egy régi szép napon feltalálta az ember az örökvakut, ami - hatalmas lévén - nagy mennyiségű elektromos energiát kondenzált és sütött ki aztán témánkat elborító fényességgel, a kívánt pillanatokban.

Kezdetben nagyon drága, s így csupán vágyálom volt tehát, hogy az örökvaku fényeskedjen nekünk, de ma már, a kicsiny, de nagy fényerejű kompakt vakuk korában szinte minden fotósnak ott van a szettáskájában, vagy ha nem ott, akkor a szekrényében. Mára olyannyira természetes lett, hogy van, hogy része felszerelésünk ez a berendezés, ami szinte szakadatlanul ontja a villanófényt, hogy az örök szót el is hagytuk.

Van most tehát vakuja szinte mindenkinek, ami legszívesebben elemmel működik.

Az elem általában négyesével kell, ilyen kiszerelésben szinte mindenütt kapható, bár nem olcsó, sőt, a szaküzletekben kérve k...* drága.

Drága, igen! Amikor azonban elővesszük a vakut, nagy ritkán, dehogy is fényeskedik nekünk, mert az elem már rég lemerült. Szitkozódunk, és vásárolunk új elemeket. Villantunk, fényeskedünk párat, aztán a vaku készenlétben vár a következő alkalomra, ami - lévén, hogy esetleg nem vagyunk fényképészek, sem másképpen értett profik - ki tudja, mikor jő el.

Így, amikor jön a következő fotózás, fohászkodva veszi az ember a kütyüt: „Az örökvaku fényeskedjék nekem!” De nem teszi, és mi újra és újra megvásároljuk a vakukészüléknél alig olcsóbb elemeket. És ez így megy körbe-körbe időnk végezetéig.

Viszonylagos örök világosság persze volna itt vaku nélkül is, csak naponta kifordulunk belőle földgolyónk pörgése miatt.

Néha már megfordul az ember fejében a kérdés, hogy mégis csak boldogabbak volnánk talán azzal az örök világossággal, amire a pap gondol?