redundancia

Itt van ez a Hamdan fotópályázati képenyag, ami e-küldeményként köröz mostanában levelező partnerek között, s témái összességében felettébb nagy elevenséget mutat...

...de ne vágjunk szavaink elébe!

Ott kezdenénk, hogy a történések csiklandozzák a fényképezgető ember ujja begyét. Ám a történéseknek általában nincs olyan formai értelmük, ami vizuális értékét tekintve ne válhatna kérdésessé a síkba transzponáláskor. Nehéz történéseket fényképezni. A történések fotón igen gyakran (háttér)információk közvetítéséből merítik értelmüket (pl. hogy bankár úszik a vízben, nem pedig akárki.) A magára adó elhivatott fotográfus ilyesmi nélkül oda se lőne.

Mire is volna jó az?

Egy ok csak ez, amiért az események fotografálásához, bármennyire profik legyenek is a fotógépek előbb-utóbb, mindig is lényeglátás kell, legyen bár a fotográfus amatőr vagy hivatásos.

Ami a hivatásosokat illeti, a történések fotóriporteri megragadása lényegében nem tartozik a művészeti tettek körébe. Egyszerűen azért, mert a művész figyelem a létezés más, irracionális szintjeire irányul.

A jól felszerelt kocafotós bezzeg odalő (nagy has a víz fölött!) még mielőtt gondolkodna, hiszen ő fényképezés által élvezkedik, előszeretettel vadászgat formai poénekre.

Na persze, a riporter is közvetíthet művészi gondolatokat - ami formai eszközök nélkül nem lehetséges - de nem munkaköri tevékenysége lényegeként, hanem mellesleg. Vagyis, amit általában hivatása értelmében jól csinál, az nem művész-ambíciók mentén lesz jó, értékes.

Minden művészeti kifejezési formának van megformálható anyaga, akkor is, ha ez az anyag sokszor virtuális, mint például a szépírás, a fotózás vagy a filmezés esetében. Ezt a formai szférát manapság divatos lett - talán mert könnyűvé vált -  piszkálni.

Az eseményekről referáló fotóriport nem ilyen formai ügyeskedésen alapul (World Press Photo etika!) más értékekre tör. Mindamellett a riport kép emocionális hatása is fokozatmentes skálán helyezkedik el a tényszerű közlés és a befogadói (nézői) psziché katartikus érintése között. Már csak amiatt is, hogy katarzist, mint lélekformáló hatást nem kizárólag művészeti tettek válthatnak ki. Igen gyakran az emberi lét antagonisztikus - és fotón rögzíthető - ellentmondásai is katartikusan hatnak, például, amikor a véletlen események, mondjuk,  kioltják annak az életét, aki nélkül nem tudunk élni, vagy amikor egy növény soha nem látott egyszeri drámát/harmóniát sugárzó szirmokat bont, vagy a deszkába vert pókhálós szeg éji ellenfényes derengésben, hogy, hogy nem, galaktikus látszatokkal kacérkodik.

Hogy a művészettel lényegi viszonyban nem álló riporteri munkában szüksége van bizonyos formaesztétikai hozzáadott értékre, ez azért van és volt mindig is, mert minden vizuális kommunikációs gesztus természetes segédeszköze a vizuális harmónia. (Néha akár inverz, azaz, hiánya folytán megidézett formában.) A vizuál-esztétikai rend ugyanis pszichés úton motiválja a nézőt a befogadásra, legyen a befogadás tárgya művészeti sugallat vagy csupán történések tényének közvetítése.

A szemmel nehezen követhető képi összefüggések fárasztják az idegeket, a figyelem vezetése vagy szétzilálása, a hangsúlyok felszólító jellegű megjelenítése és a kompozíciós rend nem közömbös szempontok a befogadásnál. A formai rend motiválja a nézőt, hogy a felkínált látványnak - általában a felkínált egyéb látványok tengerében - figyelmet szenteljen. A látás általi befogadás pszichikai ágya tehát a formai rend, ami segít átlátni, könnyen észrevenni a látnivaló lényegét.

A Hamdan fotóverseny összesereglett képanyaga, kiválván a képek esetleg hajdan fennállt rendeltetésének hatóköréből, imponáló, nagyon attraktív formai jegyeket mutat. Nagyon is nézhető. Csak valahogy....

A fotóriporterek főképp szociális, politikai, környezet-tudatossági és más civilizációs kontextusban, közelebbről az ilyen vonatkozású történések, emberi tettek, fejlemények terén keresik informáló, közvetítő szerepüket. A riporterek esztétikai, érzéki megismerő szempontból számtalan mások vagy akár önmaguk által máshol, máskor is elmondott vizuális élményt ismételnek, új háttér kontextus okán ismétlik kompozíciós leleményeiket, pusztán azért, mert az élet is ismétli folyvást magát. Veszélyesen kavarog a sokaság, mindenütt vannak elsodort, félretaszított emberek, gyakran tipikusak a reakciók, egymáshoz hasonlóan drámaiak a rossz véletlenek stb. A riporter elkezdi formailag ismételgetni magát, hacsak nincs születetten érzékenyítve az ember és közösségi viszonyainak mélyebb érvényű jellemzése iránt.

Az ügyes riporter levadássza az emberi közösségek történéseit, azok legkifejezőbb vagy esetleg adott szempontoknak leginkább kedvező pillanatait. Ha nem fontos eseményekre, akkor vizuális vagy esetleg közéleti kuriozitásra, egzotikumra, emblematikus tettekre vadászik.

Az amatőrök szaktudással jól felszerelt fényképezőgépeiktől nekibátorodva mind nagyobb számban bukkannak fel hasonló szerepkörökben. Kéretlenül is, önmaguk becsvágyainak, na meg mintautánzó készetetéseiknek nyomában. Ilyenformán a Hamdan képözön is lehet amatőrök és hivatásosok munkája.

Ráadásul ugyanazok a viszonylatok kínálkoznak az amatőrnek is ember és ember, ember és környezete között, amelyek a riportert foglalkoztatják. Témák, melyek megközelíthetőek pusztán a széptevéses szándékával is.  A széptevés ugyanis formai természetű, és a jó fényképezőgéppel sokféle módon, viszonylag könnyen lehet ennek hódolni, akár csak egy nézőpont vagy a közelítés mértékének megválasztásával, ami kikapcsol vagy éppen bekapcsol/hangsúlyoz látványbeli tényezőket.

A fotográfusok valóság leíró tevékenysége mind inkább globális és párhuzamos. Mindenki utazik, s mindenki eljuthat akárhová. Millióan kapják lencsevégre ugyanúgy ugyanazt a látványértékű dolgot, az élővilág szereplőit, a környezeti állapotokat, a képződményeket és jelenségeket, a személyesen még sosem látottat, vagy a szemnek akárhányszor kínálkozót.

Összeállt pályázati képanyagok sajátos vonása, hogy az egyéni lövések és a hasonló varázseszközöknek köszönhető formai turbózások kölcsönösen kioltják egymás felfedező értékét. A befogadó szeme előtt - visszatekintő publikációkban, válogató prezentációkban, szájtok sokaságának felületén - hatalmas konglomerátummá keverednek az egyedi erények, talán mert, ha volt is, nyoma vész az eredeti kommunikációs kontextusnak. Első pillantásra ilyen benyomást kelt ez a Hamdan képanyag is.

Fontos különbség azonban nem csupán képanyag és képanyag, hanem befogadói közelítés és közelítés között is lehet.

Bátran állítjuk mégis, hogy a Hamdan képi benyomás sugároz valamiféle képi redundanciát. Sugároz a felszínével valamit, csak hogy általában ugyanazt és ugyanazt, semmi újat.

Mivel a világhálón keringő, esztétikailag „felfedező” amatőr fotók az érvelő képi szólalás (sajtó, tévé) fórumaival nincsenek kapcsolatban, hanem csak belevillannak a cybertérbe, közülük egyik sem mondhat többet a nézőnek, mint amit a fotógép kidobott magából. Így van ez, akár rendezett a képi szerkezet, akár nem. Ritkán akad közöttük feledhetetlen fotó, olyan, amely sejthetően az érzéki megismerés különösségét hordozza magában, amely új útra terelheti gondolkodásunkat, mert közvetíteni képes bizonyos, racionálisan tovább nem adható, ésszel le nem tudható felismerést.

A redundanciának köszönhetően mondhatjuk, a világ szépészeti, vagy ha tetszik, turisztikai ábrázolásának özönével szemben kezdünk ( na jó, csak mi, ti talán nem :-) csömörbe torkollni.

A nemzetközi fotóversenyek általában nem közvetítenek a valóságról semmiféle célzatos korképet. Ha mégis, mind gyakrabban valamiféle ideológiai terelés vagy kereskedelmi névérték szolgálatában állnak. Szomoríthatná ez az embert, de nem szomorkodunk.

Elkerülni a redundanciát egyrészt olyan fotókkal lehetséges, ahol a közlés lényege átterelődik formai síkra (pl. Sopronyi Gyula André Kertész ösztöndíj beszámolója (Capa Központ), másrészt a vizuális elemhez társuló, egyéb matériájú, gondolatilag innovatív felvetésekkel - zene, szöveg, tárgyi környezet hozzáadásával.

A formai sík az, ahol leginkább felbukkanhat a különösség, amire romlatlan elmével és lélekkel alighanem mindannyian fogékonyak vagyunk. Dominál ez tehát a Hamdan képanyagban is, csak picit redundánsan.

Ami a másik, az intermediális lehetőséget illeti, az ilyesmivel próbálkozó fotóversenyek általában sántítanak, a multimédiális kiterjesztés, például, legtöbbször ambivalens érzést kelt, mert a képek bemutatásánál jóval szerteágazóbb feltételeket a rendező, a kurátor általában nem uralja (hangos fotónak nincs hangja, mert zavarná a másik hangos fotót stb. )

Ami a megkaparintható érdemeket (plecsni) illeti, az érdemek legtöbbször belterjesek: a résztvevők véletlenszerűen kialakult összességének, és beadványaik jelen összességének viszonylatában dőlhet el, hogy ki jut elismeréshez. Ez persze mindegy nekünk.

Mind e fentiek okán lehet az, hogy furcsa, ambivalens viszonyulás fogja el az embert, amikor bepillant a Szaud-arábiai sejk, bizonyos Hamdan nevével fémjelzett fotóverseny képanyagába.

Egészében kijelenthető, hogy egy rakás redundáns környezeti jellegzetesség tolul szemünk elé, a szegénységtől tárgyak egzotikus formáján át a civilizáltság más voltának nyilvánvaló jeleiig, s mindegy, hogy profik vagy amatőrök gépéből kikerült ki. Mintha mindenen az ügyes elkapás és a széptevés, ugyanaz az esztétikai turbózás foga rágna, a turbószaturáció meg a HDR kompresszió.

Ez azonban csak az ambivalencia egyik oldala.

Hogy a földi környezetünk milyen, tudhatjuk már fotók közkézen keringő milliárdjaiból.

Az ember talán az egyetlen, amit nem lehet végérvényesen és kimerítőn lefényképezni, mert az ember minden kultúrában, minden élethelyzetben, szinte minden pillanatban a maga másmilyen valóságát mutatja, és mi, néző-emberek beleéljük magunkat az ő helyzetébe. Fűvel-fával, hegyekkel és házfalakkal ritkábban esik ez meg. A többi lényeg, a többi trófea - táj, sportesemény, egzotikus környezet és építési kultúra képi felmutatása - még akár ha HDR szuperbőrt húztak is rá, mind inkább redundáns képi beszéd: ismereteink terepén újat nem nyújtó, fölösleges minőségi közlés.

Ennek meggondolása nyomán furcsa lelkiismeret furdalása támad a nézőnek, mikor ezt a gyorsan átfutott, hatalmas Hamdan képanyagot képzeletében visszapergeti.

És csakugyan: egyetlen fotó sem akad itt, ami ne emberábrázolás volna! Az előtérben vagy a távlat mélyén akár, mindenütt ott a cselekvő ember, a látványnak értelmet adó emberi elevenség, az emberi különösség. Turista-szemnek való világ ez, amiben azonban naivan és boldogan nyüzsög az élet. Jó észrevenni ezt.

A redundáns felfedezések versenye is szolgálhat, bizony, sokak örömére. Csak hát, ahogy írja a fotográfia a maga történetét, s kutatja a maga mimindenrevalóságát, mind többen akadnak a fotografálók tengerében olyanok, akiknek könyökén kezd kijönni annak látványa, ami bárki számára lefényképezhető.  A kor tanult élvonalában sodródók meg már egyenesen undorodnak attól, ami másokra esetleg még az esztétikai felfedezés zsigerileg megunhatatlan érzésével hat, akik ismét és ismét képesek közelíteni úgy, mintha a világ nem is változna.

Sok tanulatlan lúd itt-ott még legyőzi a tanult disznókat! Csak az is igaz, hogy sok lúdnak mind több média-fecske látvány-spekuláns igyekszik elrontani a nyarát :-)

Jó azoknak, akik még átlátnak a formán, akár ha az éppen rossz is. Jó azoknak, akik folyvást a megpillantásos élvezkedés szempont nélküli tengerszemében lubickolnak, és örülnek, jégetnek egzotikus külsőségek láttán. Vagy sírni és kacagni tudnak fáradhatatlanul számukra ismeretlen emberek helyzetén, szokásain. Átnyúlnak a kép felszínén és lelkükkel szólongatnak másokat.

Jó azoknak, akik még sosem gondoltak azzal, redundáns látvány, mi is volna az, csak fotóznak, fotóznak és fotóznak, mert szeretnek fotózni.

Haj, régi idők! Hiszen ilyenek voltunk valaha mi is.

Csak aztán, sajnos, megjött az eszünk :-))