Apropó haiku*

 Hónapok óta haikura jár eszünk kereke. A hátterében megbújó, csodálatra méltó  japán tradíció kultuszként gyűrűzik be Európába, ám mi tudjuk, hogy nekünk európaiaknak, azon belül magyaroknak semmivel sem alább valók a verselési hagyományaink. A haiku azonban 17 szótagos/morás tömörségével nagyszerű terepe költői lehetőségeink tovább - vagy ha tetszik újra - gondolásának. Minél tömörebb a költői kifejezés, annál inkább előtérbe kerül a kérdés, mi minden van a szavak között.

 

A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.

Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött szemünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez bölcseletileg mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.

Ennyi szembeötlő elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) érvényének tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, miként a jelzőkkel való jelzés is lehetne kevésbé hézagos)

ezért

a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-nek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve, bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle tovább adható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.

Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták gondolnák.

Probléma, persze, hiszen kétes terepen hazudni is lehet!

A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságteremtő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: - He??? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit.

A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.

A nyelv kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg jól megtapasztalható dolgokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is. Jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elménknek dolgokra visszavetített értelmezései (mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a valóság dolgaira), sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő kommunikációnak és egyetértésnek.

Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó!  Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme értelmezése szerinti fogalmak között jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelen nagy, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.

Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nemfogalmi síkok derengenek elő, egyszerre bizsergetve homo sapiensi öntudatunkat, infantilis pszichénket és kreatív képzeletünket.

Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások világa, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, befogadókat érintő szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy szavak által már rögzítve van. Vagyis a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.

Ám az embernek ismernie kell ezt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelvben kiépülő kommunikációs kultúrát, és szükséges felismernie okvetlenül a nyelv érthetőségében kínálkozó demokráciát.

A csasztuska úgy, olyannyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az elmét a felfedező gondolkodásról, az értelem és a lélek közötti üdvös átkapcsolásokról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett.  

 

* ezúton figyelmeztetünk egyes olvasókat, kik színvonalasabb cikkeinket rendre olvashatatlannak találják, hogy ezer számra léteznek már verbális homokozók, ahol olcsó apológiákban vagy viccecskék formájában akár könnyebb terepe kínálkozik a szellemi gimnasztikának.