SZOBORAVATÁS

Elmentünk szellemileg felavatni a szobrot, a mex emlékművet. (Budapest, V. Szabadság tér)

Elménket borotva élén járattuk. Nem szimplifikálunk, de olvasni képes lesz bennünket minden művészet szerető, aki ideológiai és egyéb ebeit féken tudja tartani.

Elég volt odapillantani: a megszállási emlékmű klasszikus szobrászati eleme korszerűtlen és demagóg, miként a hatalmi szándék maga is, ami helyét kierőszakolta. Mi ezt tekintjük főhibának. 

Egészében mintha szószátyár karikatúra lenne, egyetlen keretbe zsúfolt képregény. Az emlékmű által sugallt „gondolat” semmiképp sem művészeti természetű. Az anatómiai megformálás pedig itt-ott anakronisztikusan túlcizellált (leszámítva a karikaturisztikus felhangokat,) az ábrázolási hevület egyszerre mondható histórikusan posztromantikusnak és szájbarágónak. Harsogó szónoklat. Vazallusi tett.

Ezt persze megszokhattuk már, mióta világi a világ. Mióta erősszak-erőt, törvényt, jogot gründol és örökít az ember a hatalmi ideológia ernyője alatt, s felsőbb érdekek nevében elveszejteni kész a másként gondolkodókat, azóta egyre védtelenebb, egyre mihasznábban él a küldetése határait tisztán látó és védelmező művész.

Az itt szerephez juttatott művészt illetően mondhatjuk, kormányzatunk jól választott, illetve, mondhatjuk, hogy a művészet már megint ott hever - Még hozzá önszántából - az ideológia oltárán, ahol szokott. Sajnálattal mondjuk: ezek a fordulatok elkerülhetetlenek. A bronzba öntődés vágyát igen sokba kerül csillapítani.

A műért való alkotói felelősség tekintetében értetlenkedve is közelíthetnénk, hiszen ma is lehetne aszkéta a művész, passzív rezisztens,vagy ma is lehetne dalolva lángsírba menni, ha welszi bárd az ember, de már ki az?

Mégis, térjünk vissza kritikai szempontunkhoz!

A művész maga tudhat, ám a művészet nem tudhat a politikáról, mert ez utóbbi a társadalmi és hatalmi berendezkedés felszíni sémája, semmi köze nem lehet a valóság ráción túli szféráihoz. Az ellentét itt antagonisztikus, ám a körmönfont teóriák könnyen csalják történeti labirintusukba a művészféle embert.

Kevés művész látja világosan - legkevésbé talán, akik most az állami fennhatóságú Akadémia zászlója alá beengedtettek - hogy ha erőszakot vesznek is rajta, a művészet civil intézmény marad, mert a művészi tett, mint atavisztikus emberi indíttatás, a ráción túli valóság megtapintása. Amit így, eredendő elhivatottsággal mond a művész, az el nem tévelyedik, ám a politika és az államhatalom szótárával csak torzítva értelmezhető.

Nem vonnánk kétségbe, hogy a Szabadság téren felvonultatott szobrász tehetséggel született (sőt, ez látható is!), ám a tehetségek szocializálódásuk során, ideológiai meggyőződések istrángjaiba keveredve gyakran elkótyavetyélik a művészi megformálás iránti tehetség obulusát.

Az emlékmű körüli helyzet persze nem parnasszusi magasságokban történőkről referál. A múlt, amibe a kormányzat most holmi tények címén belekotor, már megváltoztathatatlan. Ezért azt, ami a szobrot kezdettől körülveszi, Schiffer Andrással szólva úgy hívnánk, hisztéria. Másrészt negatívumnak emlékművet állítani, furcsa ízléstelenség. Ha mi kormány volnánk, okosabbak lennénk.

Olvassuk a fán kedves ismerősünk, SI-LA-GI szobor elleni tiltakozásnak szánt gondolat-kompozícióját, melyet Arisztotelész észjárására alapoz: „…a művészet, illetve minden etikus magatartás alapja az IGAZSÁG, JÓSÁG, SZÉPSÉG hármasa.”

Nos, ma már az efféle bölcselkedés sem több mint demagógia, a lényeglátás kútjában az eltelt pár ezer év során ennél már mélyebbre ástunk. Tudhatjuk, ha akarjuk, hogy ezek a szavak - igazság, jóság, szépség - tudatilag vetített minőségek fogalomnevei, mely fogalmakat az ember eredendő voltától motiváltan, de még inkább szocializáltsága és mindenkori érdekeinek korlátai között, mindenkori magának definiál, már ha van hozzá hatalma.

Okosabb lenne, ha mi, ártóknak és ártatlanoknak utódai inkább egy élhető, közös jövőn munkálkodnánk, ahol esetleg lesznek majd szobrok is, amik természetesen a művészetről szólnak.