2014. április 6., vasárnap

Felkölttetem a lord majort...



Olyan bátor társadalomról álmodtam az éjjel, amely nem csupán félig-meddig, hanem teljesen fiatal, még a jelenleginél is sokkal igazságosabb és egyenlőbb.
Olyanról, amely nem csupán mászkálással, mint őseink, és repkedéssel, mint kortársaink veszi birtokába a létezés tágas tereit, hanem tüdejének bődületes erejével, mert a hang sokkal gyorsabban terjed, és messzebbre jut el, mint a gondolat.
Olyan társadalomról, ahol éjjel nem sunyin, gyáván alszik az ember, hanem mindenki bátran ordít bele a sötétbe, mint a mesebeli fábaszorult, mint ki kocsma-romból szabadult, és nem csak úgy, jelképesen, hanem csakugyan.
Bátran és felszabadultan ordibálunk ebben a társadalomban, de nem csak aki részeg, hanem mindenki, az is, aki nem bírja az italt. A legkisebb lyány is harsányan éjszakázik, nem álszenten, maflán várja, hogy melyik kan rivall majd leghangosabban, hanem épp úgy visít és káromkodik, mint bárki más.
Ebben a még csak álmomban létező társadalomban minden ember bátran kiengedi száján a hangokat, de milyeneket! Nem csak a hamis dalolás, nem csak milliónyi fékeveszett kacagás uralja a hallásteret, hanem millió, házfalak közt összeverődő rikoltás is, miről úgy hullanak le a nyelv kötelmei, mint ruha másokról a boldog szerelemben.
Olyan társadalomról álmodtam, ahol nem a tücsök veszi át a csend birodalmát, egy olyan vacak kis fekete bogár, dehogy, hanem maga az ember!
De nappal is ám! Ebben a társadalomban nem zúgnak autók, nem verik a vasat, nem ácsolnak semmit az ácsok, mert az mind-mind zajjal jár, ami képes elnyomni a csendet, és akkor az ordibálás élvezhetetlen. A legtermészetesebb emberi szabadság eszményéhez híven nincsenek motorok, erőgépek, gyárak, légkalapácsok.
Egy olyan társadalomról álmodtam, ahol a süket is lehet rendőr, sőt! Ahol a rendőr süket és a kő puha.
Így aztán abban a társadalomban nem csak éjjel támad kedve az embernek elnyomott magából kivetkőzve sivalkodni és nyeríteni, hanem mindenkinek mindenkor. Minden ember az ős evoét hörgi a szélrózsa minden irányába.
Olyan társadalomról álmodtam az éjjel, ahol nincsenek többiek, csak mi vagyunk, ahol nincsen holnap, csak most van.
S bár gyönyörtől bömbölve bakzunk a bokortalan bulvárokon, bátran vállalva torkunkat és ami azon kifér, senki törvény fia ránk nem támadhat, mert a jogalkotó két bömbölés között megnyitotta a széles hangteret évezredek óta belénk fojtott, prelingvális mondandónk előtt. Mert az embernek ősi joga, hogy mint minden állat, imázsát bátor és elrettentő hangokkal fényesítse.
Ebben a megálmodott társadalomban nem csak ordítozás van persze, itt mindenki hányhat mindenhová, kedvére levizelheti a kapubejáratokat, szétszórhatja duhaj kedve üvegszilánkjait, mint ahogy már az anyaméhben is szerette volna.
Olyan társadalomról álmodtam, igen, ahol bár csak a most létezik, mégis, ha esetleg lenne holnap, holnap reggel tízmilliók mondhatják majd nyílt szívvel, bátran, hogy: „hú de be voltam baszva!” Tízmillióan egyszerre, összevissza, ezt harsogják kelettől nyugatig.
Ami aztán áthallatszik az országhatárokon is, de semmi gond, ebben az álombéli társadalomban a bőgve harsogás szent ügyét szolgálja a decikül- és decibelpolitika!
Olyan társadalomról álmodtam, ahol nincs kirekesztés, ahol mindenki más, ahol a farizeusoknak szemébe álmodhatom bátran, hogy én is deviáns vagyok.
Képzeljétel el! Egy olyan társadalom, ahol két éjszakai ordibálás között fáradhatatlanul, felszabadultan bontjuk a múlt körvonalait, s építjük belőle a jövő romjait, a romkocsmákat, ahol aztán éjjel mi, sok millió magyar habzó szájjal bömbölünk és óbégatunk, és akkor világ csodájára kiszorulnak innnen a más országbeli részeg hordák, kik eddig rendünkre szarni jöttek, mert azt hitték, mi csendben elkussolunk, s még az alvás is inunkba száll, amikor olcsó égetett szeszektől hergelt torkaikkal birtokba veszik a magyar légteret.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése