Kortársakrul

Még mielőtt véget ér ez a szóra érdemtelen eseményekben gazdag, egyszerre vicces és butácska év, próbáljunk mondani valami csőrünkre tolakodót! Csak cezúraképpen, hogy a sok vicces megnyilatkozást elválasszuk a boldog új esztendőtől.
Nem zárható ki, hogy elménk útvesztőiben nehéz lesz bennünket követni, ezért e soroktól való bátor távolmaradásra szólítjuk az erősebb idegzetűeket.

Pár szó a Kortárs Fotográfiáról

 

A kortársi címkével elkülönített fotózás egyfajta társadalomkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeinket és ezek revízióját is illethetjük e szóval: társadalomkritika.

A kortárs fotográfia fő jellegzetessége objektumok képi rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál okostojási – közlés, okfejtés társul. A kortársi kép ezek nélkül, lévén hogy nem formai természetű a lényege – értelmetlen. A kortárs jelzővel címkézett fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.

E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában zavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek néha nem tudják megállni, hogy ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a figyelmük tárgyáról alkotott képet. Ám ez a kortárs fotográfiát illetően nem a dolog lényege.

Bár a fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, történetesen irracionális tevékenysége körébe, melyet elméleti aspektusból a kulturális törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk, a kortárs fotósok - holott egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész titulusba. Azért van ez, mert a művész címkének történeti rangja van.

Ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban birtokolt címke aztán a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén kiváltságokra jogosít, nem csekély mértékben azért, mert a kultúrpolitika és a művészeti élet, na meg a potenciális mecenatúra hangadói nem igazán értik, miről beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek, másrészt meg, mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a hatalom e rangos címke mentén sokféle módon jutalmazhatja.

Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár idegen fészekre), a kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a közéleti virulencia, a kölcsönösen támogató özönlés, az újnak járó hitelek fáradhatatlan felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezi (Urbán Ádám kiállításának megnyitója a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a fiataloknak a megmutatkozásban, ami szerintünk mellébeszélés. Inkább azt kellene mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt formálódott is, ám érvényét vesztette idővel, és a biológiai folyamatok természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz másképp!

Óvnánk mégis minden kívülállót, kívülre taszítottat és rekedtet a sommás ítélkezéstől.

A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg ajánlatos volt magában elfojtania. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik, címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyebek) jogosnak tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, kellő ideig minden esetre, hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő médiadiktatúrával gyorsan érvényre emelhető új arculatát.

Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek, hogy idővel, bizony, a szellem legszebb, legkortársibban elkerített kertjeit is felveri a gaz.